Magazin

Amikor a dívák dívát játszanak…

Egy díva akkor is díva, ha nem önmagát kell adnia. Akkor pedig pláne, ha egy másik dívát kell megszemélyesíteniük. Most ennek néhány nagyszerű példáját szedtük össze a filmtörténetből…

A The United States vs Billie Holiday című filmben az R&B egyik kortárs csillaga, a szerepéért Golden Globe díjra és hamarosan talán Oscarra jelölt Andra Day formálja meg a legendás énekesnőt, Billie Holiday-t. Az ő alakítása kapcsán készítettük ezt a kis összeállítást azokból az alkotásokból, a színház- a zenei- vagy a filmvilág dívái álltak a kamerák elé, nos, hogy eljátszanak egy másik dívát.

 

Diana Ross: Lady Sings the Blues (1972)

Sidney J. Furie 1972-es életrajzi drámája, a Lady Sings the Blues, a jazztörténelem egyik legmeghatározóbb énekesnőjének, Billie Holidaynek állít emléket. A film alapját a heroinfogyasztásának következményeképpen szívelégtelenségben mindösszesen 44 évesen elhunyt énekesnő 1956-ban, halála előtt három évvel megjelent azonos című önéletrajza adta, melyet azonban a Suzanne de Passe, Chris Clark és Terence McCloy alkotta íróhármas sok helyen tűzdelt fiktív elemekkel.

A film főszerepét a The Supremes-zel már befutott, éppen szólókarrierjébe kezdő énekesnő, Diana Ross játszotta,

akit alakítása a mennybe repített. Nemcsak Golden Globe- és Oscar-díjra jelölték, de a film zenéjét adó, Billie Holiday dalokból összeállított duplaalbuma két hétig vezette a Billboard 200 listáját, és már az első héten több mint 300 000 példány fogyott belőle. A siker akkora volt, hogy 1974-ben Ross lehetett az Oscar-gálák történetében az első afro-amerikai nő, aki díjat adhatott át.

A Lady Sings the Blues bizonyos mértékben ma is érdekes lehet, de sokkal inkább a melodrámák, mintsem az életrajzi filmek szerelmeseinek. A Billie Holiday személyes történetét a dráma kedvéért sokszor beáldozó film 144 percben húzza a művész vergődését, és olyan valóban izgalmas részleteket még csak nem is érint, mint például az alkotó közös munkája Louis Armstronggal. Ross valóban emlékezetesen játszik, de amit látunk (és hallunk) az az életrajzi filmekkel szemben napjainkban támasztott elvárásoknak már nem biztos, hogy megfelel. (Molnár Kata Orsolya)

 

Whitney Houston: Több mint testőr (1992)

Ha zenés témájú filmekről van szó, akkor általában a képlet úgy néz ki, hogy a filmhez szerzik a nagy slágereket és nem fordítva. Márpedig ha az ember megnézi a Több mint testőrt, akkor pontosan az a benyomása lesz, hogy ezt a filmet csakis azért hozták össze, hogy legyen valami vizuális kísérőanyaga a soundtracknek. És nem is akármilyen soundtrackről beszélünk, hanem minden idők talán legsikeresebb albumáról, ami cirka 45 millió példányban kelt el és a 90-es évek leggigantikusabb popballadái közül legalább kettő rajta van. Oké, mindenki ismeri a I Have Nothing-ot meg az I Will Always Love You-t, de mi a helyzet magával a filmmel? Hát erre a kérdésre már jóval kevesebben mernének biztos választ adni.

A ’90-es évek egyik legfurcsább és legbizarrabb popkulturális emléke a Több mint testőr.

Egy csúcson lévő popsztár és egy csúcson lévő mozisztár találkozása (ne feledjük Kevin Costner alig egy éve kapott Oscar-t), ami 400 milliós bevételeivel, Grammy-díjas és az Akadémia által is jelölt zenéjével lemosta a kritikusok morgásait. De úgy tűnik az idő inkább az ítészek mellé állt és jó okkal. Egy film, amit anno mindenki látott egyszer, de senki se emlékszik rá. Mick Jackson alkotása ugyanis borzasztóan sablonos, túlnyújtott, fájdalmasan melodramatikus maszatolás, ami izgalmas akciófilmnek megbukik, romantikus filmnek meg annyira nyálas, hogy egyből megérti az ember, miért csak inkább paródiák szintjén él tovább a köztudatban. Maga Whitney Houston énekesnőként ekkor ért el a csúcsra, színésznőként viszont katasztrofálisan rossz teljesítményt hoz.

A Több mint testőr tökéletes kordokumentuma saját évtizedének, a tömény star power excess-nek, amikor a popcsillagok egész estés alkotásokat szenteltek saját karrierük további előrelendítésére. Dalai halhatatlanná tették Houstont, de minden más, amit egy filmhez köthetünk, történet, rendezés, színészi játék, teljesen értéktelen keret. (Szabó Kristóf)

 

Madonna: Evita (1996)

Ennek a filmnek a születésekor minden összetevő adott volt ahhoz, hogy tuti világsikerré, sőt, korszakos remekművé váljon. Az első maradéktalanul teljesült, a másodiktól viszont messze van a végeredmény. Pedig egy legendás – legnagyobb formáját épp zenés filmekben kifutó – filmrendező (Alan Parker) alkotta. Az alapanyag sem piskóta: Andrew Lloyd Webber és Tim Rice korszakalkotó, 1976-os darabja (Evita). A színészek közül pedig a teljesség igénye nélkül kiemelhetjük a mediterrán sármőrt (Antonio Banderas) és a brit színészóriást (Jonathan Pryce).

Evita Peron életének szenvedélyesre és melodramatikusra hangolt mozi-meséjére mégis sok terhelőt lehet mondani.

Filmszakmai szempontból messze van a jótól. Parker nagyszabású és méregdrága filmmusicalje – hiába forgatták kis hazánkban – épp a részletek tekintetében problémás. Tempó és ritmus gondok szabdalják, remekbe szabott képei sem szolgálják kellőképpen a vérprofi, fülbemászó és szívet tépő zenei anyagot.

Mégsem tudjuk nem szeretni, immáron negyed évszázada. A popdíva alfáját és omegáját a 80-as évek óta megtestesítő Madonna vásznon való jelenléte legalább olyan delejező, mint négy évtizednyi ikonikus létezése. A korántsem színészkedésre termett művésznő minden ízében átéli szerepét, és úgy lényegül át a saját korában is ellentmondásos megítélésű Eva Peronná, hogy saját értékmezőjében megkérdőjelezhetetlenül hitelessé, ennélfogva átélhetővé, sőt, megrendítővé teszi ezt az eltúlzott zenés drámát is. A szinte kibékíthetetlennek tűnő ellentmondást feloldja a gigasztár jelenléte. Azé a csillagé, aki maximális alázattal vetette alá magát ének- és tánctanárok, valamint mozgásművészek hadának azért, hogy a sztárperszónát levetkőzve élete zenei és színészi alakítását nyújtsa. (Szabó Zsolt Szilveszter)

 

Liza Minnelli: Kabaré (1972)

Kvízkérdések gyakori tárgya egy Oscar-díjas színésznő, akinek édesanyját és édesapját is díjjal tüntette ki az Akadémia. Ő Liza Minnelli, akinek dívaként korántsem volt olyan könnyű élete, ahogy ez az izgalmas, mégis száraz statisztikai adat az átlagembernek körvonalazza. Anyja, Judy Garland (Óz, a csodák csodája) élt-halt a színpadért – csak közben gyógyszer- és alkoholfüggő lett, és öt férjre is szert tett, apja, Vincente Minnelli (Gigi) pedig felvállalt biszexualitásával borzolta egy korántsem toleráns kor kedélyeit.

Nem csoda, hogy Liza Minnelli is folyamatosan magánéleti gondokkal küszködött.

Bob Fosse Kabaréjának hősnője ugyancsak problémás személyiség. Sally Bowles nem díva, csak játssza a dívát, egy 30-as évekbeli, berlini kabaré lepukkant színpadán mégis minden egyes éjszaka sugárzik az önkifejezés örömétől. Magánéletét is gátlások nélkül éli a pezsgő, a szex és a pénzes férfiak tengelyei mentén, de ha kell egy könyvtár kellős közepén üvölti világgá, hogy teherbe ejtették.

Bob Fosse musicale anno tabudöngető témái (abortusz, biszexuális férfi főhős, stb.) és önreflexív vonásai miatt lett ünnepelt filmalkotás. Mind a rendező, mind Liza Minnelli Sally Bowles alakja segítségével mesélt arról, miért rohan el mellettük magánéletük valamennyi résztvevője. Mert az igazi művészeket nem köti semmilyen béklyó, ha kell, Hitler hatalomra jutásának küszöbén is provokálnak. A hitelességnek pedig ára van: szerelem, magzat, család, a mindhalálig tartó zenéért bármi feláldozható. (Kiss Tamás)

 

Queen Latifah: Chicago (2002)

A Chicago egy igazi bűnös élvezet. Koromfekete, stílusos, lúdbőrzős alkotás, amitől csak úgy száguld a vérünkben az adrenalin. Mindaz, amit képvisel, amit megmutat, ami győzedelmeskedik benne, egyszerre elítélendő, megvetendő, az embert mégis beszippantja, vonzza és izgatja. Az amerikai jazzkorszak, a korrupció, a botrányéhség és az 5 perc hírnév fénykorában, azaz az 1920-as évek Chicagójában járunk, ahol a „gyilkolás is csak a szórakozás egy formája”. Az alapot egy, a legendás Bob Fosse rendezésében készült 1975-ös színpadi musical adta, amit aztán a 2002-es filmváltozat maradéktalanul aknázott ki és vitt tökélyre elképesztően egyedi hangjával, ezzel egy kultikus bűnügyi jazzmusicalt” megalkotva, ami a hat jelölés mellett teljes joggal nyert el hat Oscart, köztük a legjobb filmnek járót is, valamint ezzel zsebelte be első Oscar-ját Catherine Zeta-Jones Velma Kelly szerepéért.

Rob Marshall filmjében a korrupció működését egy női börtön képezi le,

ami csak úgy hemzseg a bosszúszomjas és hírnévre éhes férfigyilkosoktól, akik csöppet sem bánták meg a tettüket. Főszerepben a butus és ártatlannak tűnő naiva, Roxie Hart (Renée Zellweger) áll, aki azonban lelke mélyén kellőképpen romlott és ambiciózus ahhoz, hogy egy pillanat alatt ráérezzen a rendszer ízére.

E rendszer élén pedig a lányok anyáskodó védelmezője, Matron ’Mama’ Morton áll, Queen Latifah lehengerlő alakításában. Az énekesnőnél senki nem játszhatta volna el tökéletesebben az aranytorkú, hatalmában, gondoskodásában és kegyetlenségében is tekintélyes börtönőrt, akivel a túlélés, egy jó ügyvéd vagy egy hatásos címlapsztori elintézése érdekében erősen ajánlott jóban lenni, a jó kapcsolatra viszont sajnos csak vastag pénztárcával van lehetőség (When you’re good to Mama, Mama’s good to you!, csak hogy szó szerint idézzem az énekesnőnek írt zseniális betétdalt). Queen Latifah csakúgy lubickol a börtön korrupt, de törődő nagyasszonyának szerepében, aki nem akar senkinek sem rosszat – de a jóságnak megvan az ára. (Németh Míra)

 

Barbra Streisand: Funny Girl (1968)

Hogy Barbra Streisand egy a millióból, azt már a hollywoodi debütálása is bizonyítja. Hányan mondhatják még el magukról, hogy első filmszerepükkel máris az A-lista élére kerültek? Persze Streisand nem egy névtelen akárkiként jutott el az álomgyárba: mire William Wyler megrendezte a Funny Girl filmváltozatát, a Broadway-musical címszereplőjét a színpadon meghonosító színésznő már túl volt néhány Grammy-díjon és egy Tony-jelölésen is. Az, hogy a bevett szokással ellentétben nem váltották le a színpadi megformálót egy stúdiósztárra az adaptációnál,  leginkább azzal magyarázható, hogy

az aranytorkú komika Fanny Brice szerepét tényleg Barbra Streisandnak írták. 

Hiszen nem egy tipikus dívaszerepről van itt szó: Brice egyszerre csúnyácska és ellenállhatatlan, nagyszájú és esetlen, magamutogató és önbizalomhiányos, iszonyú vicces és tragikus figura. Streisandnak volt pár éve belerázódni a karakterbe, de még így is lenyűgöző, milyen magabiztossággal uralja a kamerát élete első filmszerepében – nem csoda, hogy meg is kapta érte az Oscar-díjat. Miközben színészi játéka letisztult és természetes, amint kiereszti a hangját, valami földöntúli erő kezd el áradni belőle. Mindehhez pedig még hibátlan vígjátéki időzítés és arányérzék is társul.

A musicalek castingjánál sok esetben választani kell a kimagasló énektudás vagy a színészi tehetség között, de Streisand mindkét mesterséget olyan szinten műveli, hogy nehéz lenne eldönteni, melyikben jobb. Nem véletlenül tudott párhuzamosan sikeres színészi és énekesi (na meg rendezői) karriert kiépíteni, a Funny Girl pedig a teljes Barbra Streisand-élményt nyújtja. Akik Streisandot leginkább a díjkiosztókon csillogó ruhákban lágy dallamokat éneklő méltóságteljes dívaként ismerik csak, a Funny Girlből megérthetik, mitől is olyan nagy szám ez a nő. (Rácz Viktória)

 

Jennifer Hudson és Beyoncé: Dreamgirls (2006)

Különleges alkotásként illeszkedik listánkba Bill Condon rendezése, a Dreamgirls ugyanis valahol félúton táncol a valóság és a fikció határán. A film a Diana Ross és a Supremes történetét meséli el a háttérbe szorított énekesnő, Florence Ballard személyén keresztül. Teszi ezt úgy, hogy közben fiktív neveket, fikciós személyeket teremt meg. Ezzel a módszerrel próbálja indirekten elmesélni azt a konfliktust, amely a való életben is megtörtént Florence Ballard és Diana Ross között.

A Dreamgirls sztorija szerint a címadó együttesben Effie White (Jennifer Hudson) meghatározó frontemberként áll a középpontban – színpadi és átvitt értelemben egyaránt.

Effie ragyogó hangjával elkápráztatja a közönséget, azonban a zene a XX. században nemcsak egy művészeti ág már, hanem egy rendkívül jól jövedelmező ipar is, ahol a művészeti elemeket gyakran háttérbe szorítja az anyagi vetület. Ez történik a Dreamgirls-szel is: a menedzser, Curtis Taylor Jr. (Jamie Foxx karakterének inspirációját Berry Gordy Jr. adta) fokozatosan inkább a jó hangú, de még jobb testű Deena Jones-t (Beyoncé figuráját Diana Ross ihlette) tolja előtérbe. Az pedig már csak hab a tortán, hogy Deena és Curtis között romantikus kapcsolat is kibontakozik.

A film á clef műfajában megvalósult Dreamgirls egy remek film, és ez elsősorban Jennifer Hudson önreflexív, Oscar-díjjal méltatott játékának köszönhető. Az elképesztő hangú Hudson a valós életben is szenvedett attól a kirekesztéstől, ami a popsztárokra nem jellemző testalkata miatt érte – ezt tökéletesen dokumentálta az a zenei tehetségkutató, amelyben felfedezték őt. Sokáig főleg miatta nézték az American Idol 2004-es évadját, mégis csak harmadik helyezettként végzett a vetélkedőn. Frucsa módon a Dreamgirls valahogy mégis megrekedt a zenei valóságshow-k szintjén. Rendkívül leegyszerűsített üzenete kiiktatott szinte minden érdekességet, amelyen Diana Ross és a Supremes keresztül ment a huszadik század második felében. A végeredmény még így is pozitív, de túl sok újat nem tudott hozzátenni a popsztárok életének ellentmondásait bemutató filmek gondolatiságához. (Tóth Nándor Tamás)

Avatar

Filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés