A pszichothriller a thriller egy alműfajaként talán az egyik legnehezebben megfogható és meghatározható mozgóképes műfaji behatárolás. Ha pedig a fő irányvonala meg is van, még mindig sokszor nehéz egyes filmekről eldönteni, hogy beleesnek-e az alműfajba vagy sem. Az alábbi összegző cikkben a pszichothriller jellemzőivel és konkrét filmes példákkal felvázoljuk, miről is ismerszik meg egy-egy ide tartozó alkotás.
Persze ahhoz, hogy magát az alműfajt lehatárolhassuk, először vegyük át gyorsan a thriller sajátosságait. A krimi, a noir és a gengszterfilm mellett a thriller a negyedik műfaj, melyet a bűnügyi filmek csoportjában találunk. A műfajra leginkább (de nem kizárólag) jellemző suspense-dramaturgia és a veszélyhelyzetbe kerülő főhős az első jegyek, amelyek segítenek elkülöníteni a thrillert a többi műfajtól – itt már az akciófilmről és a horrorról is beszélünk. Ezt árnyalva fontos kiemelni, hogy a thrillerek átlagemberekkel operálnak, nem hivatásos bűnüldözőkkel, ahogy a veszélyforrás is mindig emberi eredetű. A történetek közege pedig nagyrészt a mindennapi és modern miliő.
A thriller az áldozatot állítja a középpontba, illetve az áldozat és az elkövető közötti kapcsolatot vagy interakciót. Ebből is adódik, hogy a műfaj alapvetően két történetsémával dolgozik: tévesen vádolt és menekülni kényszerülő férfi, veszélyhelyzetbe kerülő nő (woman-in-peril). A cselekményépítés kapcsán is kétféle megoldást láthatunk: beszélhetünk extenzív vagy intenzív thrillerről. Előbbi esetében sok fizikai akciót találunk, a helyváltoztatásnak pedig különösen fontos szerep jut: a veszélyhelyzetet sokszor maga a mozgás generálja. Utóbbi típusoknál jóval nagyobb hangsúly kerül a karakterekre és a közöttük kialakuló felállásokra, a terek általában lehatároltak, szűkek és a mozgalmas elemek is korlátozva vannak.
Az intenzív thrillerekkel pedig el is jutottunk a pszichothrillerhez, amelyet egy mondatban így lehetne a legjobban összefoglalni: akkor beszélünk pszichothrillerről, ha az adott filmben kulcsszerepet kap a bűnügy érintettjeinek pszichés zavara. Azaz, vagy az elkövetőhöz köthetők pszichés zavarok vagy az áldozat épelméjűsége kérdőjelezhető meg. Így vagy úgy, de mindenképpen kettejük lélektani és fizikai hadviselése alakítja a film cselekményét.
Bármennyire is egyszerűnek tűnik ezen behatárolások mentén elkülöníteni a pszichothriller csoportjába tartozó alkotásokat, sokszor egyáltalán nem vagyunk könnyű helyzetben. Amennyiben a film egyértelművé teszi vagy konkretizálja a pszichés zavart, akkor nagyjából (bár így sem mindig) felismerhető az alműfaj. Ha azonban nem ez a helyzet, akkor a nézőnek kell feltennie magában a kérdést: találunk-e racionális magyarázatot az elkövető tettei mögött? Ilyen esetekben nemleges válasz kapcsán beszélhetünk pszichothrillerről: ha az elkövető cselekedetein érezzük a lelki-érzelmi-mentális kényszert.
A ’40-es évekre jellemző kezdeti alkotások még ötvözték a melodráma és a pszichothriller elemeit, viszont behoztak egy máig uralkodó tematikát, az erőszakos és veszélyes férjet (A Manderley-ház asszonya (1940), Gyanakvó szerelem (1941), Gázláng (1944)). Gondoljunk csak olyan kortárs alkotásokra mint az 1996-os Rettegés vagy a 2010-es Véres románc.
Az ’50-es évektől, pontosabban az 1951-es Idegenek a vonaton című Alfred Hitchcock alkotástól eredeztethetően vált a pszichothriller egyik legfontosabb elemévé a Doppelgänger-motívum (noha korábban is megjelent már, hogy ne menjünk messze Hitchcock A gyanú árnyékában című filmjében). A pszichológiában használt kifejezés mozgóképes értelmezése a jó és rossz örökös harcát, az én mögött lakozó másik én és a hasonmás szellemi vagy testi megjelenítését foglalja magába. Az irodalmi tradíciókkal rendelkező motívum egyrészt jelenthet két személyt vagy személyiséget egy karakterben, ugyanakkor utalhat két karakter kapcsolatára is – ahogy azt az Idegenek a vonaton Burno és Guy-kettőse is bizonyítja.
Az ’60-as évekre egyre jobban megszilárdultak az alműfajra jellemző jegyek, tipikusan pszichothrilles elemek és motívumok sora vált reprezentatívvá. 1960 pedig kiemelkedően fontos év, hiszen ekkor készült el Hitchcock Psycho és Michael Powell Kamerales (Peeping Tom) című alkotása. Gyakorlatilag az eddig is uralkodó trend megkoronázása a két film, még akkor is, ha egyes jeleneteik erőszakos és sokkoló hatásuk miatt már-már a horror, illetve a ’80-as években megjelenő slasher alműfaj felé mutatnak. Mindkét alkotásban fallikus szimbólumként jelenik meg az ölés (hatalmas kések), illetve férfiak ölnek nőket. Persze ott a Psycho-beli egy kivétel, de Norman a leleplezést elkerülendő ölte meg a szimatoló rendőrt, aki alapvetően nem illik a mintába. A Psycho az anyakomplexust, a szexuális vágyakat, azok degenerációját és elnyomását hozza divatba, míg a Kamerales a gyerekkori traumákra visszavezethető pszichés zavarokat adta a későbbi alkotók kezébe.
Mindezek mellett pedig olyan elemeket láthatunk újra és újra, amelyek a mai napig is nagyban meghatározzák a pszichothrillert. A nézés, leskelődés, a szem által előidézett kiszolgáltatottság nagyon erős példái ezek a filmek. Ráadásul olyan szakszavak bevezetését is megkövetelik, mint a voyeurizmus, a fetisizmus és a szkopofília. Azt is elengedhetetlen kiemelni, hogy mind a Psycho, mind a Kamerales főszereplője alapvetően egy szimpatikus férfi, akikben megbíznak a később áldozatokká váló nők. Ennek a biztonságérzetnek a felborítása és kihasználása a pszichothriller egyik leghatásosabb eleme: ehhez köthető, hogy a történetek helyszínei sokszor átlagos családi házak, hálószobák, amelyek még gyermekkori játékokkal (különösen fontos a baba) is meg vannak adott esetben tömve. Minden, ami jó érzést, melegséget és biztonságot áraszt egyszerre fordul az áldozatok ellen. Jelen filmek esetében egy-egy kedves és vonzó fiatalemberről beszélhetünk.
Bármennyire is uralkodó történetszálnak számítottak azonban a nőket veszélybe helyező férfiak, nem kellett sokat várni, hogy a női antagonisták is megjelenjenek a pszichothrillerekben. 1964 és 1965 kulcsfontosságú időszak a női psziché felértékelődésében: a nők védtelen és kiszolgáltatott áldozatokból erőszakos, elborult elméjű és veszélyes elkövetőkké váltak (Marnie (1964), Hush… Hush, Sweet Charlotte (1964)). A kor – sőt az egész filmtörténet – egyik legerősebb és legkülönlegesebb alkotása született meg 1965-ben Roman Polanskitól. Az Iszonyat gyakorlatilag oktatófilmje is lehetne az alműfajnak, hiszen annak jegyeinek sokaságát halmozza fel, ráadásul az első filmek között tarják számon, amely eljátszik a tükörben hirtelen megjelenő támadóval.
A ’70-es, ’80-as és ’90-es évektől kezdődően pedig egy amolyan alcsoport az alműfajon belüliként megjelentek azok a pszichothrillerek, amelyekben a pszichológia teljesen teret nyer: pszichológus/pszichiáter és páciense kerül a középpontba. Az alapvetően is sérült lelki világgal rendelkező (túlnyomórészt) női páciensek duplán ki vannak szolgáltatva az életüket valamilyen szinten irányító pszichológusnak, hiszen azok hivatásuk révén is képesek befolyásolni és kínozni a betegeiket. Erre tökéletes példa Brian De Palma ’73-as Sisters vagy Frank De Felitta ’91-es Ollók című alkotása. A tematika másik ága pedig, amelyen a pszichológusok elméje zavart, ugyanakkor ismét nők esnek áldozatul olyan klasszikusokat foglalnak magukba, mint De Palma Gyilkossághoz öltözve (1980) vagy a Káin ébredése (1991) című filmjei.
Bármerre is kanyarodott el az alműfaj az évtizedek során, mindig sikerült megmaradnia a thriller egy különleges és valahol a leghátborzongatóbb ágazatának. Az tisztán emberi és a pszichológiai vonal kapcsán minden esetben reális fenyegetettség és veszélyhelyzet uralja az alkotásokat: itt tényleg van mitől félni, hiszen nem földönkívüliek, nem vámpírok és nem is zombik vagy sok éve halott kútból kimászó kislányok próbálnak ijesztgetni minket. A pszichothriller áldozat-központúsága gyorsan beszippantja az embert és nagyon nehezen ereszti. A suspense csúcsra járatásával pedig megint csak egy érdekes kapocs keletkezik a film és a nézők között. Intelligens borzongás, hatásos történetek, ambivalens karakterek és meglepő fordulatok kétórás szorongások közepette. Nem csoda hát, hogy egyes alkotások örökre belénk ivódnak és megtanítanak rá, hogy az ember még az otthonában sem lehet teljes biztonságban, a játékbabák pedig nem mindig gyerekkori szép emlékek hordozói.
(A cikkben felhasználtam Varga Zoltán A pszichothriller tendenciái című egyetemi óráján készített jegyzeteimet.)
