A Cartoon D’Or minden évben az európai fesztiválok legjobb animációs rövidfilmjeit gyűjti össze, az Anilogue Cartoon D’Or-válogatása pedig a díj jelöltjeit vetíti le az ínyencségre éhes hazai közönségnek. Lássuk, milyen volt a felhozatal 2013-ban!
Tavaly komorság és szürkeség lengte be a páneurópai válogatást. Örömmel jelenthetem, hogy mostanra eloszlott a köd! A 2013-as szelekció színesebb és vidámabb volt, egyúttal pedig érdekesebb is. Különös módon két olyan filmet is tartalmazott, ami tavaly már futott az Anilogue-on (az egyik az akkori Versenyprogram, a másik a Világpanoráma részeként), ezeknek a kritikáit akkori írásunkból emeltem át.
Betty’s Blues (Rémi Vandenitte, France / Belgium, 2013,12´)
A blues eredete mélyre nyúlik: az amerikai Délen rabszolgaként dolgoztatott fekete közösségek zenéjéből, énekeiből, ritmusaiból táplálkozik. Nem csoda, hogy ennek a filmnek a témája is oly sötét. Egy egyszerű bárénekes dalából ballada kerekedik: szomorú ének áldozatról és bosszúról a mágikus realizmus jegyében. Szomorú ének, de majdnem vidám zene és rajz. A Betty’s Blues kettőssége a tragédia banalitásában rejlik: oly sok áldozatra várt hasonló sors a Mély-Délen, és oly sok bús ballada születhetne, hogy a sötétségbe belefulladna a világ. Hát énekeljünk vígan! És becsüljük meg ezt a bátor kis filmet.
Head Over Heels (Timothy Reckart & Fodhla Cronin O’Reilly, United Kingdom 2012,10´18)
Egy fantasztikus kisfilm, aminek érzelmi értéke is van. Az elhidegült férj és feleség története nem csak megható, hanem csodálatosan ötletes is, mert a két eltérő világot Timothy Reckart rendező csakugyan két külön síkká változtatta: a filmben a férj és a feleség egymás feje fölött élnek, egyikük a padlón, másikuk a plafonon – vagy fordítva –, a ház pedig csak pörög a levegőben, és ők sehogy sem érik el egymást. Mindaddig legalábbis, amíg igazán, szívből nem akarják. A Head Over Heels a mezőny csaknem legjobb darabja, mert valódi üzenetet hordoz, igen kreatívan jeleníti meg, és nem merül bele se az abszurdba, se a szimbolizmusba.
I Am Tom Moody (Ainslie Henderson,United Kingdom2012, 6’ 55)
Jómagam semmi érdekeset nem találtam ebben az alkotásban. Csak a versenyprogramban százszor érdekesebb művek is szerepeltek. Node a Cartoon D’Or zsűrije aligha választ ki érdemtelen kisfilmet: elkönyvelhetem tehát, hogy valamit vagy nem láttam, vagy nem értettem benne.
Tom Moody színpadra áll. És mielőtt egy hangot is kiadhatna, meg kell küzdenie belső énjével, ami visszahúzná, sötét emlékekkel bombázná, leráncigálná a színpadról, csak szerepelnie ne kelljen – mi győz vajon, a bátorság vagy a gyávaság? Az új Tom Moody vagy a régi? És egyáltalán melyik melyik? Nem árulhatom el, a film hogyan zárul. De aki volt már lámpalázas, értékelni fogja.
Kali, The Little Vampire / Kali, O Pequeno Vampiro (Regina Pessoa, Portugal, France,Canada, Switzerland 2012, 9´20)
Kali, a kis vámpír nem mehet ki a napfényre. Gondoltad volna? Nem barátkozhat a többiekkel, pedig vágyik rá. Milyen eredeti! Félnek tőle és kigúnyolják. Jé, sose láttunk ilyen filmet, határozottan nem készült még ezerkétszáz kvadrillió ugyanebben a témában! Az alkotók témaválasztása és kreatív zsánerértelmezése mellett meg kell még említeni az animáció hibáit is: az ugyanis kissé unalmas lett.
Off the Track / Ecart de conduite (Rocio Alvarez, France 2012, 4´07)
A nő nem tud vezetni. (Sztereotípia no. 1.) A vizsgáztató bunkó féreg. (Sztereotípia no. 2.) A másik autósiskola meg közveszélyes őrültekből áll (sztereotípia no. 3.) De mert a kilencedszer vizsgához járuló hölgyet nem érdekli önnön tehetségtelensége, mindenképpen jogosítványt akar, mondván: „Dehát én csak vezetni szeretnék!”
Igazad van, rajzfilmhölgy. Minek ahhoz ismerni a jobbot meg a balt? Szőkeségedhez automatikusan jár a jogsi is. De rajzfilm-énem hadd ne sétáljon arra, amerre te vezetsz.
Hacsak félre nem értettem valamit ismét, ez a kisfilm egyszerűen buta. Azon kívül még a rajzstílusa is fárasztó. Fogalmam sincs, mit keres itt egyáltalán.
Women’s Letters / Lettres de femmes (Augusto Zanovello, France 2013,11´15)
Megható, hiteles és zseniális. A Women’s Letters olyan csodálatos összefonódása az animációs technikaválasztásnak és a mondanivalónak, ami csak egy érzékeny géniusz elméjéből pattanhat ki: papírmasé-katonáinak sebeit ugyanis a nők levele gyógyítja.
Hány első világháborús bakában tartotta a lelket néhány szép kézírásssal írt papírdarab? Annak a háborúnak a borzalmait valamiért tizedannyira sem filmesítik meg, mint megérdemelné, de higgyétek el: a lövészárkokban kincs lehetett minden szó, amit újra és újra elolvashatott a katona, otthonról, barátnőtől, feleségtől vagy csak egy jóbaráttól. Ezeket a leveleket hordja magával a film szanitéce, és velük tapasztja be a sérültek sebeit. Hát nem gyöngyörű?
A kisfilm ezen kívül még történetet és személyes sorsokat is elmesél, egyáltalán nem szépelgi el a lövészárok-háború rettenetét, és barnás színezésű papírmasé-világával jól idézi fel a föld, a sár és a vér hangulatát. De bár ennyi is elég lenne a kitűnéséhez, a központi ötlettel együtt valóban a zsenialitás magaslatára emelkedik. Számomra kétség nélkül ez a film volt a Cartoon D’Or és az egész idei fesztivál egyik csúcsa. Online sajnos nem nézhető meg, de ha szerét ejtheted valahol, ülj be egy vetítésére!
