A Latinanima címet viselő, latin-amerikai válogatásba jutott bőven a zavaros vagy éppen zavarba ejtő alkotásokból. A filmek nagy része sötét, komor hangulatú volt, bár az sem volt mindenhol tisztázott, hogy mire is ez a nagy búsulás. Témájukat tekintve láthattunk személyesebb, lírai műveket, de nem egy film bíbelődött társadalomkritikával vagy éppen a múlt kérdéseivel. Kondorkeselyűvé változó fiú, bűnös város és egy kis szúnyog-zenekar.
Ahogyan azt már többször tapasztalhattuk, a rövidfilmes válogatásokban sokszor túlsúlyban vannak a sötétebb vagy egyenesen nyomasztó filmek. Most sem volt másként, habár a művek egy részével nem ez volt a legnagyobb gond. Mintha néhányat elfelejtettek volna befejezni, vagy átgondolni azt, hogy a néző bizony nincs a birtokában annak a tudásnak, aminek az alkotók. Mert lehet úgy filmet készíteni, hogy nincsen leírható vagy legalább sejthető sztorija (ezeket szokás egyébként kísérletinek nevezni), viszont nem árt, ha legalább valamiféle megragadható, érezhető hangulata van. Persze az sem segítette a befogadást, hogy a vetítés legelejétől szaggatott a kép, az elsőként bemutatott Teclópolis pedig olyan pixeles volt, hogy nehéz volt a cselekményre koncentrálni. És akkor még nem említettük azt a pórul járt filmet, amit csak a feléig volt módunk megnézni valamiféle technikai malőrnek hála. Szerencsére akadt pár olyan film is, amiért mégis érdemes volt ott ülni.
Az említett stop-motion Teclópolis mellett a Zombirama is igen erőteljes társadalomkritikát fogalmazott meg. Egészen a 70-es évekig utaztunk vissza, amikor is elkezdődött az a zombi-invázió, amely eredményeként napjainkban (majdnem) mindenki zombiként él Buenos Airesben. Az ötlet és a South Parkot idéző látvány viszont sajnos nem volt elég, nagyon hiányzott egy jó dizájn-irányvonal. Kár, mert egy-egy igazán ütősre sikerült poénon még nevetni is tudott a közönség: például amikor a rádiót hallgató zombi csak hörgést hall a készülékből, majd ő is hörög rá kicsit. Mi ez, ha nem a ma fogyasztói kultúrájának metaforája?
Ahogyan már említettem, láttunk két olyan alkotást is, amely a gyökerekhez nyúlt vissza. A The Hunt és a Condor is a kulturális örökségekhez nyúlt vissza, felemás sikerrel. Mindenesetre nagyon elgondolkodtató volt, hogy mindkét film 3D technikával készült, ami különös módon ebben az esetben még nagyobb távolságot eredményezett a sztoritól, talán ennek is köszönhető, hogy sajnos nem nyújtottak maradandó élményt, mintha mindkettő túlvállalta volna magát.
Az egyik személyes kedvencem a Tintico’s Afternoon volt, lehet, hogy azért is, mert végre kellemes zene, jól eltalált karakterek és kifinomult színvilág tárult elém. A sztori egyszerű: a híres zenésznek eltörik a gramofonja, ezért a szúnyogok összefognak és zenekaruk segítségével feltámasztják a muzsikus zene iránit szenvedélyét. Ennyi, nem több, mégis ez volt talán a legösszeszedettebb, legegységesebb a felhozatalból. Mellette két másik film, a The Thing in the Corner és az Unanimated emelkedik ki a többi közül. Habár teljesen más vizuális és történetmesélési eszközökkel dolgozik, a The Thing in the Corner szellemes és tömören megfogalmazott üzenetére biztosan emlékeznek még egy darabig a nézők.
Az Unanimated című film pedig az élőszereplős és animációs filmes eszközök vegyítésével kísérletezett. Ebben az esetben is – csak úgy, mint az előbbinél – lényeges voltak az elhangzó szövegek, annál is inkább, mert alapvetően terápiás közegben mutatták be a szereplőt. Pszichoanalízis, másság, másként. Érdemes megnézni.
Vegyes volt tehát a felhozatal minden szempontból, hiszen a hagyományos, rajzos technikáktól kezdve a stop-motion technikán át a 3D-ig mindenfélével találkoztunk. A történetmesélést tekintve is adódtak különbségek, hiszen a szinte kísérletinek mondhatótól kezdve a kerek, lezárt sztoriig ívelt a cselekmény felvázolása. Egy biztos, ha voltak is mélypontok (voltak), az a néhány egészen különleges filmecske kárpótolt bennünket.