Az Európába áramló menekültekről animált báboperát készíteni, a szereplőket citrom- és narancsfejű lényekkel helyettesíteni csak akkor éri meg, ha a téma árnyalásával vagy új szempont szerinti értelmezésével is kiegészítik a történetet. Vagy mégsem? Nehéz eldönteni. Az biztos, hogy Lisa Limone és Maroc Orange: Egy gyors szerelmi történet nem egyszerű darab.
Biztos vagyok benne, hogy az egyik legkülönlegesebb film az idei Anilogue-on a Lisa Limone és Maroc Orange: Egy gyors szerelmi történet, ami még a hagyományosan formabontó fesztiválon is rendkívüli. A szereplők gyümölcsfejű lények, akik az opera hagyományai szerint csak áriákban fejezik ki önmagukat, ráadásul az animáció bábalapú. E szürreális világban egy ma halványan ismert jelenség köszön vissza, mert a címszereplő narancs, Maroc társaival egy csónakon próbál eljutni a szabadság, egyenlőség, testvériség földjére, ahol a citromok élnek. Egy hajó-, majd egy másik szerencsétlenség következtében a főhős pillanatokon belül egy paradicsomültetvényen találja magát. A rabszolgatartó lányának, Lisának megtetszik a balsorsú fiú, a kettejük szerelme pedig próbára teszi a rendszert.
Az allegóriához alapvetően szükség van némi magyarázatra, a bábopera ezt csak a záróképsorok alatt teszi meg. A történet az Észak-Afrikából Európába menekülők helyzetét érzékelteti, bár az átdolgozás több ponton sántít. A nézőnek egyébként nincs könnyű dolga, mert a kortalannak ható világban (ahol a zenét például tengeri csigaházak adják) kifejezetten nehéz eldönteni, a XIX. századi rabszolgakereskedelmére vagy a napjaink migrációs problémájára reflektálnak a készítők. Segít eldönteni a kérdést, és emellett nagyon különleges atmoszférát nyújt az, hogy a szereplők európai nyelveken énekelnek, francia, angol, német és olasz nyelvű dallamok csendülnek fel, noha ez nehezen követhető, és sokszor nem következetes.
Az utóbbi jellemzés lényegében az egész animációra értelmezhető, és megdöbbentő módon a jogos kritikát beépítik a játékidőbe azáltal, hogy a történetet felkonferáló paradicsomfejű műsorvezetőt a közönség megdobálja. A film keretét ez adja, Liza és Maroc kalandja valójában egy színpad függönyfelvonása után indul el, a konferanszié tehát valamelyest a készítőket (akik között egy magyart, Kovács Katit is megtaláljuk) testesíti meg. Ezzel a furcsa ötlettel kissé csorbítják a kritika élét, felmerül, hogy tudatosan következetlenek-e a készítők. A már így is zavarbaejtő mese még kaotikusabbá válik – például hogyan kapcsolódik a paradicsomültetvény Tomatoe-Manhez, a műsorvezetőhöz? Az egyik utolsó képkockán pedig felfedezőkre emlékeznek meg, ami egy másik kérdésfelvetéssé lényegül: vajon a menekültek hódítók, mint Colombus vagy Vasco da Gama?
Véleményem szerint az inkonzisztens történet összességében jobbá teszi a Lisa Limone és Maroc Orange: Egy gyors szerelmi történetet, de nem lehet elmenni a hibák mellett szó nélkül. Egyfelől sokkal kevesebb leleményesség bontakozik ki a vásznon, mint amennyi lehetőség van a gyümölcsökben (nem tudom megbocsátani, hogy még említés szintjén se jelenik meg a grépfrút!) Nem eléggé humoros, és ez akkor tűnik fel, amikor a játékidő vége felé hirtelen két geg is betalál. Mindez a bosszantó karakterek mellett és az olykor vontatottá váló dramaturgiával kiegészülve különösen nehézzé teszi a befogadást még egy fogékonyabb néző számára is.
