Charlie Kaufman első (Duke Johnsonnal közös) animációs rendezői és forgatókönyvírói munkája nem okoz csalódást rajongóinak, de a munkásságát nem ismerő, animációt kedvelő nézőknek sem.
Hasonlóan a John Malkovich menethez és az Egy makulátlan elme örök ragyogásához, az Anomalisában is a társadalomba való beilleszkedés, azzal való kibékülés, a párkapcsolati nehézségek, és önmagunk keresése áll a középpontban, egyetlen nagy, mégis hihetetlenül sokrétű metaforába csomagolva. A főhős, Michael Stone szakmájának, a telefonos ügyfélszolgálatnak elismert szaktekintélye, épp egy előadás miatt utazik el Cincinattibe, ahol mindössze egyetlen estét kell távol töltenie családjától. akiket nem mellesleg mérhetetlenül un. Akárcsak mindenki mást, az egész életet, az egyhangúságot, hogy mindig, mindenki ugyanazt és ugyanúgy mondja. És leginkább az ugyanúgyon van a hangsúly, hiszen rajta kívül mindenkinek ugyanolyan hangja van, monoton, érzelemmentes, férfihangja, amihez ugyanazok az arcok párosulnak. Ebbe az életbe és világba belekeseredve ismeri meg véletlenül Lisát, a szerény, komplexusos nőt, Lisát, akinek viszont a hangja nőiesen, lágyan cseng, arca más (még csak nem is szép) de ezt mintha egyedül ő venné észre. Szerelem ez első látásra/hallásra, aminek egyikük sem akar véget vetni.
Bár maga a történet összefoglalható két mondatban, mégis nagyon sokrétű, és nem is feltétlenül a cselekményt illetően: ez a film az érzelmekről és saját, belső vívódásainkról szól. A világ, amiben járunk komplex és ambivalens: miközben Michael mindenkiben az egyéniséget akarja meglátni, és látszólag ez sikerének a titka, ő maga is egyre inkább tisztába kerül vele, hogy minden pillanatban csak újra és újra ugyanazokat a sablonokat kapja, míg végül már ő maga sem tud különbséget tenni az emberek között, vagy felismerni állítólagos régi ismerőseit. Egy ilyen környezetben szinte elkerülhetetleül felmerül a kérdés, hogy vajon ő maga, vagy újdonsült szerelme valóban más-e, mint a többiek. Az individuum és a szabadság egyszerre kérdőjeleződik meg benne is és bennünk, nézőkben is.
A szerelem és az érzelmek létjogosultsága is kérdésessé válik. A „szerelem vak” kvázi antitéziseként adódik a gondolat, hogy vajon csak azért különbözik Lisa a többiektől, mert érez iránta valamit? Vajon csak akkor vagyunk képesek meglátni mások értékeit és különlegességeit, ha érzelmeket táplálunk iránta, és amikor ezek alábbhagynak, belesüllyed a szürke tömegbe? Egyáltalán mi magunk különbözünk-e a többiektől? Mindezekre a kérdésekre ráerősít a film technikája is. A stop-motion felvételekhez olyan bábokat használnak, melyeknek arcai kapcsán többször is elképzelhetővé válik (egy álomjelenet keretein belül be is „bizonyosodik”), hogy valójában gépekről van szó, de hogy ki irányítja ezeket a robotokat, azt nem tudni. Kissé mátrix-utóérzés van bennem a film kapcsán, a világ, amit Michael által megismerünk, mintha csak egy kreált, mások – ismeretlenek – által irányított gépezet lenne, ahol a szabad akarat nemhogy nem célravezető, de akár még veszélyessé is válhat.
https://www.youtube.com/watch?v=DT6QJaS2a-U
Mindamellett, hogy valóban nagyon sok allegorikus gondolati és érzelmi síkot lehet felfedezni az Anomalisában, tekinthetünk úgy az egészre, mint egy középkorú, a kapuzárási pánikkal küszködő férfi megpróbáltatásaira, de akár egy társadalmi, politikai, gazdasági rendszer elleni lázadásként is. Bármelyik megközelítést választjuk is, a film rengeteg síkon mozgatja meg a fantáziánkat és az érzéseinket, és mindkét esetben állíthatjuk, hogy az alkotók egyszerre mozgatják meg az emberi elmét és szívet azáltal, hogy a valóságból vagy a képzeletünkből ismerős helyzeteket tárnak elénk.
Az Anomalisának annyira sok gondolati és érzelmi szintje van, hogy garantáltan napokig, sőt hetekig fogunk rajta morfondírozni.
