Magazin

Anilogue 2016: Tárgy-, homok- és lélekanimáció – Világpanoráma

anilogue_2016_4_perc_-15_az_elohivobanVilágpanoráma programban bemutatott kisfilmek közös tulajdonsága a valóság sötét ábrázolása.

A válogatás a Krétakör FEKETEország című előadásának gondolatát juttathatja eszünkbe: „Ha egy gyerek e filmek alapján próbálna felépíteni egy világot magának, hogy is nézne az ki?” A válasz, bár sajnos elég lesújtó, de meseszép és néha mégis reménykeltő.

Mivel maga az Anilogue inkább az európai termést mutatja be a versenyprogramban, a Világpanoráma inkább a kontinensen kívüli gyöngyszemeket kínálja fel.

 

4 perc 15 az előhívóban (4min15 in the Developer, Moïa Jobin-Paré, Kanada, 2015, 04’52)

Két valóság egy képen. A fénykép technikát használó film könnyedén képes felidézni bennünk az álom és az ébrenlét határvonalán való egyensúlyozást. Az ember nem szokott emlékezni arra, ha nem valami külső behatás miatt ébred fel, hogy mikor nyitotta ki a szemét és milyen volt a „vonal” átlépése, ez a film azonban képes bemutatni, ahogy a város képe és a fiatal lány keze váltakozik, szinte küzd a valóságért.

A város, ahogy a lámpák felvillannak, majd elalszanak és a lány, ahogy Párka módjára egy fonallal babrál: más síkon mozognak, az ötödik perc végére összeforr a két „történet” és egy kerek érzet alakul ki bennünk.

 

Egy átlagos, lehangoló hétfő (An Ordinary Blue Monday, Naomi van Niekerk, Dél-Afrika, 2014, 03’24)

Ha egy film címében szerepel az „átlagos”, „hétköznapi”, „közönséges” és ezek szinonimái, biztosak lehetünk benne, hogy az a történet minden lesz, csak nem átlagos, hétköznapi vagy közönséges. Ez a hétfő sem átlagos. Rögtön kezdéskor egy anyáról hallunk, aki a saját gyerekének holttestét megy azonosítani. De van itt jövőbeli gyilkos, aki a terveit meséli, épp elvetélő gimnazista, egy nő, aki az utcán kiabál: „Hol volt József, mikor Jézust megfeszítették?!”

Mindezt egy lány narrálja, akit egy pulóver személyesít meg a mindig varázslatos stop-motion homokanimációban. Ez az „átlagos” film olyan, mint József Attila Iszonyat című verse: egy látszólag hétköznapi helyzet, ami azonban csak egy picit mélyebbre ásva valóban iszonyat(os).

 

The Tide Keeper (Alyx Duncan, Új-Zéland, 2014, 09’00)

Egy férfi, aki mindennap felírja a vízállást, a tengert figyeli. Ennyi az élete. Egyszer azonban kilép saját magából és elhajózik messzire. Maga köré álmodja a tengert, ami a végzetét okozza, de megszabadítja a testhez kötöttségtől – épp azzal, hogy egy másikba varázsolja át. Így teremt egy új világot a már meglévőben – mint egy terhes anya, aki körülveszi magzatát.

A tárgyanimációval teremtett atmoszféra Polanski A bérlőjének nyomottságát idézi meg szavak nélkül, csodálatos zenével, ami hol alázatosan alámegy a képnek, hol pedig kicsit fölé kerekedik. Ugyanígy ki kell emelni a nagyon okosan használt zajokat – például a nejlonzacskó zörgése hibátlanul utánozza a víz csobogását.

 

A fej eltűnik (The Head Vanishes, Franck Dion, Franciaország – Kanada, 2016, 09’31)

Ez a film egy abszurd jazzes látomás. Az öregség szó szerinti szétszórtságát és tenni akarását egy idős nő fejetlenségében látjuk megjeleníteni: a nénit a lánya kíséri vonaton a tengerhez (bár a néni nem egészen érti, hogy ez a holdkóros miért nevezi őt „anyának”), és egyszer csak, felébredve délutáni alvásából, nem találja a fejét.

A kisfilm a feledékenység és szétszórtság mögött a gondolkodás súlyosabb betegségeit, például a demenciát is felidézi. Mégis, a sejtés sötétségét felülírja a néni iránti gondoskodás szépsége. Gyönyörű pillanata a filmnek – az egyébként igényes és sokat jelentő rajzok miatt –, mikor az ablaküvegben felsejlik a nyakon ülő fej.

 

Vak Vaysha (Blind Vaysha, Theodore Ushev, Kanada, 2016, 08’00)

Személyes kedvencem Vak Vaysha története. Theodore Ushev rendező egy hihetetlenül egyszerű és kézenfekvő ötletből indult ki: Vaysha nem hétköznapi módon vak, mindkét szemére jól lát, csakhogy a bal szemével a múltat, a jobbal pedig a jövőt látja. Amikor szüleire néz, egyszerre látja az ugrókötelező gyerek-apját, a hintalovon ülő gyerek-anyját és a botra támaszkodó, agg szüleit.

S mert ez valóban hihetetlenül egyszerű ötlet, ettől lesz az egész magába bolondító örvény. Azért nevezik mégis vaknak, mert a jelent nem látja – így az számára nem létezik. De mégsem élhet sem a múltban, sem a jövőben. A linómetszeteket használó animáció egyszerre idézi meg a legegyszerűbb gyerekrajzokat és Marc Chagall figuráit.

 

Moom (Dice Tsutsumi – Robert Kondo, USA, 2016, 13’00)

A hét film közül meredeken lóg ki (lefelé mutatva) a Dice Tsutsumi és Robert Kondo által rendezett Moom, aminek animációs technikája leginkább a 2008-as, rossz emlékű Kis Vukot idézi. Moom egy emlék, akinek küldetése kiszabadítani az elsüllyedt világból a többi emléket. Ez a kis lény úgy mozog, mintha egy félig felfújt gumimatracot hajtogatnának, és gügyögve buta kisgyereknek tekinti nézőit. A mozi nézőterén többen is a fejüket fogták: ez nem a film minőségének szólt, hanem sokkal inkább a többi filmnek, ami eddig olyan erővel ragadta torkon és szíven a székekben ülőket, hogy egyáltalán nem hiányzott ez a butácska 13 perc a válogatásból.

 

Körtés cider és cigaretta (Pear Cider and Cigarettes, Rob Valley, Kanada – Anglia, 2016, 35’00)

A válogatás leghosszabb darabja, egy igazi modern noir, a kontrasztokat dramaturgiai jelentéssé emelő film. Egy narrátor történetét követjük végig, néha az ő szemszögéből, néha pedig harmadik személyként: gyermekkori barátját próbálja megmenteni a széthullástól. De Technót nem lehet megmenteni; ő a jellegzetes „önsorsrontó” figura.

A Körtés cider és cigaretta erős példája annak az esetnek, amikor a rendező, animátor fejéből először a kivitelezés pattan elő, és ahhoz keres egy történetet. A kivitelezés egyik legérdekesebb eszköze a részletesség: csak ott és az kidolgozott, aminek fontos jelentés jut. Ilyen például a lift sarkában megbúvó szeméthalom. Mikor már el is felejtkezett róla a néző, egy asszociációként töredék másodpercre visszavillan a vászonra, és nemcsak többletjelentéssel bír, hanem humort is közvetít. És ez a film egyik fontos eleme: Rob Valley tudja, hogy az élet sosem csak szomorú – nagyon kevés olyan helyzet van, amiben ne bújna meg a humor, még ha az keserű és fintorgó humor is.

***

Összegzés: a változások, amiket mostanában érzékelünk és látunk a világban, itt is tetten érhetők. Az animáció különösen jó médium arra, hogy valószerűtlen, abszurd, akár groteszk világképet rajzoljanak: a báb, a rajz, a homokszemek máshogy állnak a fizikai törvényekhez, mint a hús-vér ember: szinte bármire képesek az ember kezében. Egy film híján mind olyan alkotásokat mutatott be az idei Anilogue Világpanoráma, ami elrugaszkodik a múlttól, de nem a semmibe ugrik: van remény.

Dávid Áron

Dávid Áron a Filmtekercs gyakornoki programjában vesz részt. Ha te is jelentkeznél, kattints ide!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés