Magazin

Anilogue 2017: Versenyprogram A

Szexualitástól fűtött rókák, hétköznapi cowboyok és érzékeny zombik színesítették a 2017-es Anilogue „A” versenyprogramját.

A Filmtekercs minden évben sorra veszi az Anilogue pompás versenyprogramjának darabjait: harminc európai rövidfilm verseng a díjért; harminc rövid kritikát kínálunk. Lássuk az első tízet!

 

Nem emberi (Less Than Human, Steffen Bang Lindholm, DK, 6′)

Az A szekció első filmje remekül ültette át a napjainkban reneszánszát élő zombifilm műfaját az animációba. A történet szerint a fertőzötteket az emberiség fallal körülvett lakóövezetekbe zárta, ahol ugyanúgy tengetik napjaikat, mint mi: olvasnak, televízióznak, beszélgetnek, próbálják élni életüket. A filmben megjelenő zombik csak kinézetükben hasonlítanak az általunk ismert élőhalottakhoz, ugyanis ők ugyanúgy éreznek és gondolkodnak, mint embertársaik.

Az áldokumentarista stílusban forgatott animáció pillanatok alatt képes emberközelivé, érző lényekké varázsolni a zombikat, akikbe sokkal több emberség szorult, mint azokba, akik gettóba zárták őket és filmet forgatnak róluk. Egyszerű, alapvető értékekkel szembesítő történet a Less Than Human, de éppen ebben rejlik varázsa.

 

Eddy Table hiánya (The Absence of Eddy Table, Rune Spaars, NO, 14′)

Nem kis fejtörést okoz a nézőnek a szekció következő filmje, melynek történetét is nehéz összefoglalni. Egy aktakukacnak tűnő kis fickó (Eddy Table) megérkezik egy különleges és veszélyekkel teli erdőbe, ahol egy gonosz parazita vérszomjas fenevaddá változtatja az ott élőket. Eddyvel azonban elkezdenek vonzódni egymáshoz, a furcsa szerelem pedig groteszk beteljesüléshez vezet.

A kanadai Dave Cooper saját ’90-es években debütált underground képregényéből forgatta ezt a kiváló animációt, ami minden egyes képkockájával Tim Burton morbid cukiságát idézi. A film 14 perces játékideje alatt végigzongorázza a teljes érzelmi skálát, amit ember filmnézés közben érezhet, teszi mindezt úgy, hogy teljesen koherens marad az egész.

Ha a Less Than Human kitaszított zombikban élő humánumra hívta fel a figyelmet, akkor Eddy Table története a néha kicsit torz és brutális, ám tiszta szerelemért emelt szót.

 

Vulkánsziget (Lovrity Anna Katalin, HU, 9′)

Az ébredő és mindent elsöprő feminizmus magyar tételfilmje Bucsi Réka szellemétől kísérve – szólhatna a kissé hatásvadász összefoglaló. Egy egzotikus szigeten békében élő állatok közül egy különleges alfahím tigris mindenáron be akarja cserkészni a nővé érett egzotikus nőstényt. A lekenyerezéstől kezdve, az erőszakig mindent bevet, ám a kiszolgáltatott nőstény fellázad, egyesül az anyatermészettel és egy apokaliptikus vulkánkitörésben új világot teremt, ahol már ő a teremtés koronája.

A Berlinben debütált animáció készítője Lovrity Anna Katalin, aki filmjével remekül reflektál a kortárs filmművészetben egyre erőteljesebbé váló női jelenlétre és öntudatra. A rendezőnő saját tapasztalatait ültette át az animációba, melynek eredménye egy magával ragadó és felkavaró utazás a női lélek legmélyére.

 

Call of Cuteness (Brenda Lien, DE, 4′)

Ennek a mindössze 4 perces animációnak a megtekintése egy örökkévalóságnak érződött és nem azért, mert unalmas. Ebben a kísérleti filmnek is felérő darabban kamerák előtt felnevelt, majd kipreparált, megkínzott, összeszerelt, feldarabolt és újjáépített macskákat látunk, ahogy fémes, torz effektek ütemeire alakot váltanak. Történetről nem beszélhetünk, a mindössze 22 éves német rendezőnő Brenda Lien filmje egy kinyilatkoztatás és brutálisan szuggesztív állásfoglalás az állatkínzás és az állatok tárgyakként való kezelése ellen.

Manapság, amikor egy kiskutyás, kismacskás kép/videó milliós megtekintést generál és mindenki kisállattal pózol a több lájkért, jó érzés, hogy valaki egy gyomrossal felérő kisfilmmel kíván felrázni minket.

 

Szemtől szembe (Tête a tête, Natasha Tonkin, UK, 8′)

A versenyszekció talán legsemmitmondóbb filmje, ami közhelyesen és mindenféle újdonságot nélkülözve mesél a közösségi médiáról. A történetben férj, feleség, gyermekük és nagynénje játsszák a főszerepet, akik étkezések és mindenféle egyéb interakcióik közben a telefonjukat nyomogatják, hogy posztoljanak vidámnak tűnő életükről.

Natasha Tonkin filmje semmi olyat nem tud hozzátenni a közösségi médiáról szóló vitához, amit az elmúlt tíz évben ne mondtak volna el. Az animáció megvalósítása és dinamikája sem képes feledtetni ezt az ürességet.

Azonban egy remek megoldást mégis alkalmaz a rendezőnő. A karakterek fejei mind rajzoltak, két dimenzióban vannak ábrázolva, míg a testek 3D-sek. Ezzel a finom játékkal szépen megmutatja, hogy mára mindenki csak testben van jelen egészen a pillanatban, szemtől szembe élünk, mégsem látjuk egymást.

 

Azt akarom, hogy a Plútó újra bolygó legyen (I Want Pluto To Be a Planet Again, Marie Amachoukeli, Vladimir Mavounia Kouka, FR, 13′)

Az idei A versenyszekció megtekintése során nem túl sok lehetősége nyílt a nézőknek a felhőtlen kacagásra. A Call of Cuteness mellett a program legdepresszívebb filmje Franciaországból érkezett: a történet szerint az emberiség csúcsán mechanikus technológiát magukba ültetett ember/gép lények állnak. Az átlagpolgárok legfőbb vágya, hogy minden hús-vér testrészüket, szerveiket mechanikusra cseréljék, amiért vagyonokat fizetnek. Az I Want Pluto… egy szerelmi történet krónikája, ahol egy alacsonyabb kasztba tartozó fiú szerelmes lesz egy robotlányba.

Hogyan válik a tökéletlen, ám ennek okán érző és sebezhető emberből tökéletes, érzelemmentes gép? A fekete-fehérben forgatott, egyszerű rajzokkal és lineáris történettel operáló animáció az önként vállalt gépiesedésről és a tökéletesség hajszolásáról mesél, melynek végén minden, ami emberi a szeméttelepen, vagyis a Plutón végzi.

A narrátor monoton, érzelemmentes hangja minden képkockát hideg determinizmussal tölt meg, és nem sok reményt mutat a jövőt illetően.

 

Az egész történet (The Full Story, Daisy Jacobs, Christopher Wilder, UK, 8′)

Toby eladásra kínálja családi házukat, aminek bejárása közben megrohanják gyermekkori emlékei, családja körében eltöltött évei és közös múltjuk. Daisy Jacobs és Christopher Wilder filmje arra próbál választ találni, hogy képesek vagyunk-e valaha is megismerni családunk és múltunk teljes történetét? Vajon tisztábban látnánk, és jobban eligazodnánk az életben, ha behatóan ismernénk a korábbi generációkat?

A The Full Story számos remek filmes megoldást alkalmaz, azonban a kísérletező kedv egy idő után elvonja a figyelmet a felvetett kérdésekről, ezért nem képes kellően drámai végkifejletre. Az animációban egymást váltják a rajzok és az élőszereplők, összefolyik jelen és múlt, minden mindennel összefügg, pont úgy, ahogy a képernyőn megjelenő ecsetvonások olvadnak egymásba.

 

A vonat, az erdő (The Train, The Forest, Patrick Buhr, DE, 3′)

Három perc tömény kísérletező kedv és elborult tripppelés, ismételten Németországból. Egymásba fonódó és folyamatosan alakot váltó vonalakból, illetve a hozzá kapcsolódó zörejekből, effektekből teremtődik meg a vonaton utazás semmi máshoz nem hasonlítható élménye. Az elsuhanó táj és a benne megjelenő emberek, pillantásunk elmúltával átrendeződnek és villanypóznaként, erdőként jelennek meg a távolban.

Patrick Buhr filmje rövidségében és történetnélküliségében is megkapó élmény, egy mindennapos megtapasztalás új megközelítésbe helyezve.

 

A reggeli cowboy (Morning Cowboy, Fernando Pomares, DE, 15′)

Egy gyönyörűen megrajzolt, gyermeki lelkesedéssel elkészített animáció az időskorban egy pillanatra megszerzett önbecsülés diadaláról és a meghunyászkodva leélt élettel való szembefordulásról.

Egy középkorú férfi a reggeli kávéját elfogyasztva úgy dönt, hogy cowboy-jelmezben megy be dolgozni, fittyet hány a furcsa tekintetekre és csak magával foglalkozik. Munkahelyén kiáll az igazáért és fellázad a monoton munka és az alkalmazottakat tárgyként kezelő vezetés ellen.

A katalán rendezőpáros egyszerű, ám szívhez szóló mesét készített egy olyan pillanatról, ami a legtöbb ember életében soha nem jön el. José azzal, hogy életében először önmagát választja mások helyett, le tud számolni múltbéli sérelmeivel, elvágtázik élete minden fájdalmas pillanata előtt, semmisé téve azokat, hogy végre kezébe vegye sorsát. Az animáció pedig az egyre inkább erősődő katalán nemzeti ébredés tételfilmjeként is olvasható.

 

Manivald (Chintis Lundgren, EE, 13′)

Ha korábban azt írtam volna, hogy az idei A szekció depresszívre sikerült, akkor a program utolsó filmjét látva revideálom álláspontomat. A Manivald egy észt-horvát koprodukcióban készült coming-of-age animáció egy fiatal rókáról, aki frissen ébredt szexualitása okán próbálja levetkőzni kisebbségi komplexusát, zsarnoki anyját és megtalálni saját útját. A film 13 percét végig lehet nevetni, hála a zseniálisan felépített, kétértelmű, sikamlós poénoknak.

Az animáció hangulatában remekül összeolvad a balti és skandináv filmekre jellemző groteszk és a balkáni harsány őrület, ami az utolsó jelenetben kulminál: a mindenét elvesztő, magára maradt Manivald egy csöves utcazenész bandába áll be zongoristának, mert a bepiált, fehér nyúl kidőlt. A film seperc alatt visszaadja a pozitív jövőbe vetett hitet és könnyedén feledteti a korábbi filmek búskomorságát.

Manivald elnyerte a fesztivál közönségdíját és egy külön említést is érdemelt a zsűritől.

Avatar

Dunai Marcell

Dunai Marcell a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok szakán végzett, jelenleg szakirányú továbbképzését végzi mentálhigiénés segítő szakember szakon. A ráckeresztúri Fiatalkorúak Drogterápiás Otthonában dolgozik terápiás munkatársként: munkájából kifolyólag vonzza a függőségek pszichológiája, a felépülés folyamata és az ennek tükrében megjelenő emberi kapcsolatok filmes reprezentációi.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya