Bár a 2011-es BuSho fesztivál pár órája lezárult, a díjakat kiosztották, és mostanra a nyertesek is kellőképpen ünnepi hangulatba kerültek, mi még adósok maradtunk a pénteki animációs filmek értékelésével.
A pénteki blokkok között elsőként a Test memória bábanimáció ragadta meg a figyelmet, melynek spárgaszereplői egyből a Kilenc zsákemberkéit juttatták eszembe. A filmben ugyanazt a traumatikus folyamatot látjuk újra meg újra: a spárgaemberkék fonalait beszippantják az őket körülvevő láda rései, ők pedig elkeseredetten próbálnak meg küzdeni a borzalmas vég, az elfogyás ellen. A film szimbolikája az újra és újra átélt fájdalomról ragyogó kivitelezéssel és ritmussal párosul, a feszültség pedig megtölti az egész mozitermet és teljesen magával ragad.
Nem úgy az Ősz hajszál vagy a Ceruzával írva című filmek esetében: bár utóbbit számos díjra jelölték, melyek közül jópárat be is zsebelt, a bűnbeeséssel és ezáltal katasztrófával végződő vonatút nem hagyott bennem mély nyomokat, ahogy az egyszerű, minimalista vonalrajz alapú megőszült hajszál üldözése sem. Cakó Ferenc Érintése viszont egy melankolikus, metamorfózisokban teli utazás volt a kisfilmek tömege között: a homokanimáció nem csak képeivel, zenéjével is az érzelmek világában tett körséta volt a javából.
A szentimentalizmust mereven elutasító filmek is akadtak, szám szerint kettő: A Naplemente utca ikerlányai két öregasszony válogatott szörnyűségeit meséli el, módszereiket és gonoszságukat még a Jancsi és Juliska boszorkája is megirigyelhetné. A nők gyerekeket rabolnak el és szabadulnak meg tőlük a későbbiekben véres módon, ezen rémtetteikhez pedig a baljós, sötét színvilág és a bábanimáció jellegéből fakadó kísértetiesség egyaránt tökéletesen passzolnak. Animációs filmtől, különösen annak plasztikai formájától apavetően távol áll, hogy ennyire gonosz atmoszférát és történetet jelenítsenek meg, A gyűlölet ösvényei azonban ha lehet, még a kellőképpen leszbikus vonásokat mutató öregasszonyokon is túltesz, igaz, már egyszerű rajzolt formában. Két kamikaze-pilóta próbálja meg elszántan kioltani a másik életét, ám ahogy fogynak a lehetőségeik és súlyosbodnak sérüléseik, ők annál elvetemültebb módon akarnak véget vetni egymás életének. A gyűlölet fogalmát az a film végi kép mutatja be legerőteljesebben, mikor a két lezuhant pilóta immár saját halálukkal dacolva kúsznak egymás felé, csakhogy így, félholtan is meg tudják gyilkolni a másikat. A néző egyszerre érti meg a háborúk kegyetlenségét, az egymás iránti gyűlölet végsőkig való fokozását, ez a felismerés pedig borzasztó érzésekkel párosul.
Ugyan a csütörtöki nap javáról nem önszántamból, de kénytelen voltam lemondani, a látottak alapján az előzsűri remek munkát végzett. Az animációs technikák széles skáláját csodálhattuk meg ez alatt a pár nap alatt, és bár a sírva nevetős rajzfilmek helyett a komolyabb vagy esetenként pesszimisztikusabb darabok kerültek előtérbe, ez idén csak jót tett az egész fesztiválnak. Jövőre ugyanitt, remélhetőleg már a hőn áhított külön animációs blokkokkal (tudom, erre esélyem sincs) és több animációs résztvevővel.
