Magazin

Tízből tíz: Anne Hathaway legjobb alakításai

Ellenállhatatlan őziketekintet, hétköznapi báj, öniróniára való hajlam és őszinteséggel kiegészülő, női szépség. Olyan sztár, akiről mind a mai napig elhisszük, hogy egy közülünk. Anne Hathaway-t sokan még mindig első főszerepével, a Neveletlen hercegnővel azonosítják, pedig nagyon is tud meglepetéseket okozni. Például kifejezetten jól áll neki, ha másnapos…

Májusban Anne Hathaway két filmmel is jelentkezik. A rólad alkotott kép egy romantikus vígjáték, ami egy idősebb nő és egy fiatalabb férfi kapcsolatának kihívásait helyezi előtérbe, az Anyai ösztön pedig egy pszichothriller két édesanya romba dőlő barátságáról, miután egyikük fia tragikus körülmények között az életét veszti. A műfaji ellentmondás hívta elő a Filmtekercs csapatából, hogy egy olyan listát állítsunk össze a színésznő karrierjéből, amiben nemcsak a vígjátéki és romantikus szerepei öltenek testet, hanem azok a filmek is, amelyekben Anne Hathaway egy-egy nőalak sötétebb személyiségjegyeit tükrözi vissza a vásznon.

Neveletlen hercegnő (Garry Marshall, 2001)

Mi is lehetne hatékonyabb módja annak, hogy egy ifjú, ígéretes színésznő azonnal sztárstátuszba tornázza magát, mint egy első hollywoodi főszerep, kifejezetten az ő bájára és szépségére szabva? Követve Audrey Hepburn őziketekintetének (Római vakáció) vagy Julia Roberts zabolázatlan göndör fürtjeinek és széles mosolyának (Micsoda nő!) példáját, Anne Hathaway is azonnal belopta magát nézők ezreinek szívébe első nagyjátékfilmjével. Ő lett a 2000-es évek egyik legszerethetőbb tinivígjátékának, a Neveletlen hercegnőnek címszereplője. Mia Thermopolis átlagos kamaszlányként éli az életét a tinédzserlét minden nehézségével és kínosságával együtt. Reménytelenül vágyakozik az iskola legnépszerűbb sráca után, mufurc legjobb barátnőjével a népszerűségi ranglétra legaljára szorultak, miközben bohém művészlélek anyukájával sem a legegyszerűbb. Ám mindez még tovább bonyolódik, amikor váratlanul beállít Mia nagymamája, és Genovia, a fiktív európai királyság uralkodónőjeként közli a lánnyal, hogy már nemcsak a pattanások és a viszonzatlan szerelmek lesznek élete legnagyobb problémái: ő a trón várományosa, és sürgősen méltó hercegnőt kell faragni belőle.

Minden Hamupipőke-történet elengedhetetlen elemeként a Neveletlen hercegnőből sem maradhat el főszereplőnk kicsinosítása, felcicomázása: viszlát dús szemöldök és vastag keretes szemüveg, helló tiara és tökéletesre besütött frizura! Ahogy a film végére Mia kínos kamaszból valódi hercegnővé válik, úgy érik a szemünk előtt Anne Hathaway is a mindig csodás Julie Andrews oldalán valódi filmsztárrá. A Neveletlen hercegnő így remek lehetőséget biztosított ifjú főszereplőjének, hogy bizonyítsa nemcsak sztárságra termettségét, de szerethető humorát, báját és tehetségét is. (Nagy Eszter)

Túl a barátságon (Ang Lee, 2005)

A Túl a barátságon nem „melegfilm,” hanem szerelmi melodráma, két, wyomingi juhász életének hétköznapi tablója. A láthatatlan, mégis azonnal érzékelhető határok mozija. A távolság érzelmi élménye jelenítődik meg az emlékezetes nagytotálokban, ahol a felhőkben úszó, ragyogó égbolt és a piszkosfehér kisvárosi épületek találkoznak. A vad, de kegyetlen és szabad hegyvidék, illetve a kizsákmányoló, hierarchikus és előítéletekkel teli civilizáció kontrasztjában. A falban, amit az árvaként felnőtt Ennis Del Mar (Heath Ledger) kitartóan és önsorsrontóan, egy életen át húz maga köré. A kirakatéletben, amit a vágyainak élő Jack Twist (Jake Gyllenhaal) és az igazságot leplező Lureen Newsome (Anne Hathaway) házastársként felépítenek.

Anne Hathaway abszolút mellékszereplő Ang Lee Oscar-díjas melodrámájában, talán csak hat jelenetben bukkan fel, mégis emlékezetes alakítást nyújt. Egyrészt az átalakulásban, ahogy tüzes, a melltartóját a kocsi hátsó ülésén ledobó versenylovasból sokgyermekes, családi vállalkozását vezető, szőkített feleséggé válik. Ahogy dohányozva, a számológépébe bújva keresi a nullákat. Másrészt a jólétbe való bezárkózásban kitűnő, amit az elhamarkodott házasság és a férje kétségbe vont maszkulinitása eredményez. Persze nehéz eldönteni, hogy Lureen Newsome a női integritását vagy gazdag családja hírnevét védi, de pont a magatartásában rejlő bizonytalanság izgalmas Hathaway alakításában. Még senki nem közölte férje halálhírét ilyen ködös, szívbe markoló kétértelműséggel, mint ez a megsebzett feleség. (Kiss Tamás)

Az ördög Pradát visel (David Frankel, 2006)

Andy Sachs (Anne Hathaway) frissdiplomás, fiatal nő, aki New York-ban szeretne hírneves újságíróvá válni, a rögös út első lépése azonban egy asszisztensi állás Miranda Priestley (Meryl Streep) mellett, aki egy high fashion divatmagazin rettegett főszerkesztője. A hősnő problémája kettős: egyrészt hidegen hagyja a divat és a pénz világa, majdnem olyan lezserül öltözködik és viselkedik, mint egy neveletlen hercegnő, másrészt főnöke a szigorú profizmus és a válogatott gonoszságok határmezsgyéjén táncoló dívaként határokat nem ismerő munkafegyelmet követel meg tőle. Jimmy Choo és Nancy Gonzalez világában pedig csak úgy lehet boldogulni, ha a menő cipők a csinos lábakra, az elegáns táskák pedig a finom kezekbe kerülnek.

Az ördög Pradát visel látszólag csak egy újabb átváltozástörténet Anne Hathaway filmográfiájában, David Frankel mozija azonban egy finom csavart rejteget. Az idős női példa megtanítja ugyan a divatvilágban való boldogulásra a hősnőt, ám a vakufényes tanulmányút személyiségvesztéssel fenyeget. Éppúgy, mint a filmcsillaggá avanzsálás folyamata: Andy Sachs figurája mintha önreflexív módon tükrözné vissza a feltörekvő, útját kereső Anne Hathaway nehézségeit a karrierépítés, a nemet mondás művészete és a felelősségvállalás összehangolása kapcsán. Úgyis mondhatnám, hogy míg a Neveletlen hercegnő tétje a sztárrá válás volt, addig Az ördög Pradát visel című filmé már az embernek maradás.

Éppen ezért ebben a kifacsart coming-of-age filmben Anne Hathaway nem akkor alakít szimpatikusan, amikor épp törtet vagy ötmásodpercenként ruhát vált, hanem amikor emberi hibákat követ el, lép meg, majd önkritikát gyakorolva tanul belőlük, fejlődik. Például egy Párizsban töltött, alkalmi légyott kifutása emiatt egyszerre lehet meseszerű és életszerű. (Kiss Tamás)

Jane Austen magánélete (Julian Jarrold, 2007)

Anne Hathaway-t könnyen elkönyvelhetjük a romantikus filmek hősnőjeként, pedig a színésznő a műfajon belül is igyekezett árnyalni a képet. A Jane Austen magánélete ugyanis éppen arról szól, hogy egy nő kitörhet-e a számára előírt szerepekből, azaz otthonülő feleség és anya helyett lehet-e belőle független nő, írónő. Anne Hathaway átírja a romantikus filmekhez kapcsolódó elvárásainkat a címszerepben: a happy end elmarad, pontosabban másféle happy endet kaptunk. Jane Austenből nem lett boldog feleség, azonban a világirodalom egyik élvonalbeli szerzője igen.

Austen életéről keveset tudunk, az életrajzi köteten alapuló film pedig abból indul ki, hogy a Büszkeség és balítélet önéletrajzi ihletésű regény. Jane-nek valószínűleg tényleg volt egy rövid románca Tom Lefroy-jal, amely itt mindent elsöprő szerelemnek mutatkozik. A film ügyesen állít fel párhuzamokat és ellentéteket Austen leghíresebb regénye és élete között: a viszályból szerelem, a szöktetés és a legtöbb karakter is ismerős, miközben az derül ki, hogy a valóságban a szerelem önmagában nem elég; az Austen lányok életét nem koronázza meg kettős esküvő. A Jane Austen életéről szóló film így eleinte olyannak tűnik, mint a Jane Austen-adaptációk, melankolikusabb befejezése azonban visszarántja a realitás talajára. Anne Hathaway ragyogó főszereplő: energikus, öntörvényű, eszes, mégis óvatos. A Jane Austen magánélete talán kevésbé gazdag kiállítású kosztümös film, mint a legkedveltebb Austen-adaptációk, érzelmessége és intelligenciája révén mégis megérdemli a figyelmet. (Gyöngyösi Lilla)

Rachel esküvője (Jonathan Demme, 2008)

Minden fiatal és sikeres színésznő karrierjében eljön egyfajta fordulópont, amikor a szakma elismerése érdekében elkezd komoly szerepeket, tragikus sorsú karaktereket vállalni. Így nemcsak belépnek az A-ligába, de tágítják saját képességeik spektrumát is. Különösen így van a Disney-filmekből ismert sztárokkal, Anne Hathaway is módszeresen vetkőzte le a Neveletlen hercegnő-státuszt a 2000-es évek közepétől. Persze, szerepelt ő a Túl a barátságon és az Ámok című filmekben, ahol már jó pár fokkal szemérmetlenebb volt, de a Rachel esküvője volt a betetőzése ennek a projektnek: hogy Hathaway-ben a szakma is meglássa a színésznőt.

Jonathan Demme, Oscar-díjas rendező alkotása már-már dogmaszerű módon mutat be egy nászt, és fedi fel apránként egy család traumáit. Hathaway nem a címszereplő Rachelt, hanem Kimet, a menyasszony húgát alakítja. Rövid, tépett haj, rehabos múlt, rendszeres csoportterápiák, tikkelés és hirtelen dühkitörések jellemzik a fiatal lányt, aki a pereputty fekete bárányaként somfordál be nővére életének legszebb napjára. Hogy aztán (talán) végre szembenézhessen az egész família az útvesztett figurával, és annak a kollektív tragédiának a feldolgozásával, amellyel még minden tag adós.

A Rachel esküvője térdig gázol a kellemetlen helyzetekben, a rendező a szekunder szégyenérzet felébresztésével igyekszik drámát csiholni. Ez hol működik neki, hol kevésbé, mindenesetre a kellően lehangoló alapszituációban egy nagyon megosztó főszereplőt kapunk az ex-drogos Kim képében. Ő egy megtört, kifejezetten problematikus és rengetegszer kiállhatatlan személyiség. Anne Hathaway kiválasztása a szerepre azonban ügyes volt, hiszen tekintetében még felfedezni azt a lányt, aki a tragédiák előtt létezhetett: van remény az ő megváltására, és időről időre felbukkan a jobb oldala, akit annyira elveszettnek hisz. Ez volt Hathaway első Oscar-jelölése, és a hagyományos drámai alakításokhoz igencsak hasonlít a munkája a Rachel esküvőjében, ez számára különösen nagy szintlépésnek számított, és még csak nem is látszott rajta semmilyen erőlködés. Többször kellene züllött figurákat alakítania. (Szécsényi Dániel)

Egy nap (Lone Scherfig, 2011)

Tíz évvel a Neveletlen hercegnő után Anne Hathaway ismét bevetette a külsőre fittyet hányó, csiszolatlan gyémántot, aki időközben a báj és elegancia megtestesítőjévé avanzsál. Emma Morley-ként elegyíti a pimasz és ábrándozó, majd persze egyre megkomolyodó szerelmes hercegnői karakterét az egy évvel korábbi Szerelem és más drogok tragikus felütésével. Mindezt teszi Jim Sturgess oldalán: ők ketten Emma és Dexter 20 évet átívelő kapcsolatának alakulását mutatják be – viszont minden esztendőből pusztán egyetlen napot, a július 15-ét látjuk. Hogy mi történik pontosan a július 15-ék között, arra mindig csak következtethetünk. Ez a szokatlan időkezelés adja (vagy inkább adhatná) a sava-borsát ennek az egyébként meglehetősen klasszikus romantikus filmnek, amely ősi kérdésekre keresi a választ: létezik-e barátság férfi és nő között, vagy hogy az ellentétek valóban vonzzák-e egymást.

Már a film plakátja is enyhe spoiler, hiszen Hathaway és Sturgess egyik csókjelenetét ragadja ki, így a könyvvel (és egyébként az idei sorozatadaptációval!) ellentétben a film nem tesz érte kifejezetten, hogy valóban feltegye a néző magában ezeket a kérdéseket. A kevesebb mint kétórás játékidő nem volt elegendő arra, hogy a film lecsapja a könyv által feldobott szokatlan időkezelésben rejlő lehetőséget (ezt mutatja az is, hogy több évből pusztán jelzésértékű bevágásokat kapunk, azokat is csak amolyan kötelező jelleggel). Emiatt Emma és Dex karaktere sem túl árnyalt, ehelyett két hősszerelmes archetípust testesítenek meg. Sturgess a nőcsábász ficsúrét, akinek lábai előtt hever a világ, Hathaway pedig az intellektuális bölcsészlány karaktert húzza magára. Mégis ez a szerep volt az, amely közvetlenül megelőzte a színésznő Oscar-díjat érő alakítását A nyomorultakban. (Németh Míra)

A nyomorultak (Tom Hooper, 2012)

Kinek az emlékezetébe ne égett volna bele Anne Hathaway megtépázott rövid haja, kosztól és könnytől áztatott arca, ahogy Fantine-ként kiénekli a lelkét A nyomorultakban? És noha ez a kép önmagában nagyon könnyen hatásvadászattá sorvadhatna egy kevésbé magabiztos színész alakításában, az Oscar-díjat méltán elhozó Hathaway nyers őszintesége és megingathatatlan eleganciája azonnal ikonikus jelenetté emeli a képsorokat.

Noha Tom Hooper musicaljét finoman szólva is vegyesen fogadta mind a szakma, mind a közönség, a legnagyobb összhang egyértelműen Fantine karaktere és megjelenítése kapcsán alakult ki. Az addig túlnyomórészt bájos romantikus filmjeiről ismert Anne Hathaway a szó legszorosabb értelmében megmártózott a mocsokban, hogy hitelesen hozza el a megtört francia lány történetét, aki prostitúcióra kényszerül, hogy lányát el tudja tartani.

A fizikai átalakulások favorizált színészi megközelítések az Oscar-díjakról döntő tagok között, ahogy a szép nők megcsúnyítása is szinte automatikus jelölést jelent, Anne Hathaway mégis jóval többen nyújt a filmvásznon, mint egy borzalmas kör a fodrásznál. A mindig bájos, Julia Robertsével vetekedő mosolyú színész habkönnyű előadásban hozza el a film legmeghatóbb és legszívbemarkolóbb dalát, amely technikailag nagyon komplikált úgy, hogy játéka közben minden porcikájából árad a fájdalom, a félelem és a szégyen. (Kajdi Júlia)

A sötét lovag: Felemelkedés (Christopher Nolan, 2012)

2012-ben Anne Hathaway csúcsra ért: Oscart érő alakítást nyújtott A nyomorultakban, és női főszerepet kapott Christopher Nolan realista Batman-trilógiájának záródarabjában. Michelle Pfeiffer és Halle Berry nyomdokaiba lépve formálta meg a Macskanőt, az antihőst, aki egyszemélyben testesíti meg a nőiségben rejlő veszedelmet és leleményt, kiszámíthatatlanságot és önállóságot, szépséget és szexualitást.

A sötét lovag: Felemelkedésben Selina Kyle felszolgálónőként és börtönbe zárt fogolyként is felbukkan, de sokkal inkább a gothami társadalom szürkezónájának sötétebb felén mozgó mestertolvajként működik. Robin Hoodnál öncélúbb figura, de tetteit a város legvagyonosabb csoportjaival szemben érzett düh és igazságosság is vezérli. Meg is kapja a karakter a jellegzetes nolani morális dilemmák egyikét: miközben elképesztően vonzza a Bane által felkínált, mindennemű társadalmi rendet elsöprő vihar, önző lelke mélyén még ott lapul a tiszta lappal újrakezdés reménye is, amit Gotham, és maga Selina is megérdemel.

Érzésem szerint Anne Hathaway akkor érzi magát igazán elemében, ha sötétebb személyiségű karaktereket formálhat meg, de A sötét lovag: Felemelkedéssel azt is bizonyítja, hogy akcióhősként is meggyőző tud lenni. Bár a verekedésjeleneteiből az erő hiányzik, egyes megnyilvánulásai Macskanőhöz illően elegánsok, pimaszok és szexik. A Batpodról csak nyújtott lábbal és egysorosokat sziporkázva tud leszállni. A falnak szegezett pénzemberrel egy álló spárga mutatvány közben, a magassarkúját használva dobatja el a fegyverét. Batmant pedig olyan váratlanul hagyja faképnél egy épület tetején, hogy a denevérember csak annyit tud mondani: „Szóval ilyen érzés”. (Kiss Tamás)

A kolosszus (Nacho Vigalondo, 2016)

Az alapötlet parádés. Gloria egy alkoholproblémákkal küzdő, felelőtlen nő, aki munka híján kénytelen New Yorkból a vidéki szülővárosába hazaköltözni. A kudarcot követő első másnapos reggelen azonban arra ébred, hogy egy óriásszörny tönkre zúzta Szöul egy részét, ráadásul kísértetiesen hasonló mozdulatokkal, mint amiket ő lejtett részegen egy amerikai játszótéren. Nacho Vigalondo óriásszörnyes mozija finoman adagolt fekete humora és hétköznapi léptéke miatt egyedi alkotás: a felhőkarcolók rombolása helyett egyértelműen a bennünk élő démon szabadon engedése, illetve megzabolázása érdekli, és az olyan nehéz érzések, mint a kisebbségi komplexusra ráépülő irigység és gyűlölet vagy egy ellentmondásos kapcsolat, amikor az önbizalmad a másik fél gyengeségéből ered.

Anne Hathaway nem alakít látványosat: nincs például hányással betétezett önkívüli állapot a filmben, az önpusztításban jeleskedő Gloria személyiségét nem a naturalizmus mentén ragadja meg a színésznő. A kolosszus hősnőjének nyitja sokkal inkább a sztár kisemberi bája. Gloria másnaposan is aranyos: szenvedve nyöszörög, ha a földön ébred, leeresztett matracába gördülve bújna el a világ elől, és azonnal belesimul egy puha kanapéba, ha talál egyet. A bulit, a szórakozást, a tétlenséget választja a nehezebb út helyett. Épp ez a kiszolgáltatottság, a posványban ragadás kényelme ejti őt csapdába, hogy aztán szép lassan rájöjjön, a gyógyír megtalálása nemcsak önhibájából nem egyszerű, hanem mert a környezetében élő férfiak is tulajdonképpen a nő gyarlóságából nyerik erejüket.

Az óriásszörnyes külső mögött A kolosszus tulajdonképpen egy öntudatra ébredő, saját lábára álló nő katartikus fináléval rendelkező története, amit még nem mérgezett meg a 2017-ben útjára induló metoo mozgalom feminista démona. Gloria szimpatikusabb és emberibb női példaképnek tűnik e téren, mint mondjuk Barbie. Ráadásul Anne Hathaway szörnyetegként sem utolsó. (Kiss Tamás)

Eileen (William Oldroyd, 2023)

Egy 24 éves hajadon lány, Eileen (Thomasin McKenzie) a ’60-as évek Bostonjának egy fiatalkorúaknak fenntartott börtönében dolgozik, mikor az intézményhez új pszichológus igazol a gyönyörű Rebecca (Anne Hathaway) képében, aki körül szabályosan szikrázik a levegő. A nő egyből feje tetejére állítja a magányos fiatal lány életét, mikor elhívja iszogatni. Eileen a szerelem és egy új élet lehetőségét látja a magnetikus aurájú Rebeccában, és az esélyt, hogy elszakadjon alkoholista, önpusztító apjától, de a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy azt elképzelte.

A film Florence Pugh erőteljes debütálását is adó Lady Macbeth rendezőjének, William Oldroydnak a következő, a 2023-as Sundance Filmfesztiválon bemutatott munkája. A mozi kiállásában leginkább Todd Haynes Caroljára emlékeztet, viszont itt a leszbikus románc egy nem várt, sötét fordulatot vesz az utolsó harmadban, ami garantáltan nem fogja elnyerni mindenki tetszését. A film meg is osztotta közönségét, de amiben mindenki egyetértett, hogy a főszerepeket alakító McKenzie és Hathaway alakítása rengeteget emel a produkció befogadhatóságán. Külön igaz ez az egykori neveletlen hercegnőre, akinek ugyan jelenlegi karrierjére jellemzőek a mellényúlások és az egykaptafa feleség/barátnő szerepek, de szerencsére pár évente elő tud rukkolni olyan erőteljes és egyedi szerepekkel, mint A kolosszus kaijut irányító Gloriája, vagy az Eileen fejét elcsavaró Rebecca. A csábító végzet asszonyaként könnyedén ural le minden jelenetet, amiben felbukkan, közben a nézőt is megbabonázva. (Sztepanov Márkó)

Filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com