Corneliu Porumboiu rendező harmadik nagyjátékfilmje a Rendészet, nyelvészet. Korábban látható volt nálunk a Volt-e vagy sem? (A fost sau n-a fost?, 2006) című forradalom-szatíra. Az idei Porumboiu-film a 2009-es Cannes-i filmfesztiválon elismerést (és két díjat) szerzett, Magyarországra pedig a Cirko Film forgalmazásában érkezik (2010. május 13.).
Cristi fiatal rendőr, nemrég házasodott. Feladata, hogy előkerítsen egy férfit, aki jelenleg külföldön tartózkodik, s akinek az öccse suli után hasist szív az osztálytársaival. A bátyról semmi hír, az öcs pedig rendes gyerek: biztos családi háttere van, időben hazamegy tanulni. Cristi egy hete figyeli őt, de ennél több nem is derül ki róla. A rendőrfőnök mégis le akarja tartóztatni a fiút – a hasis apropóján. Cristi mást gondol erről, szerinte nincs gond a fiúval, kár lenne tönkretenni az életét. Csakhogy ezt nem tudja elmondani elég meggyőzően, az már inkább nyelvészet lenne, nem rendészet.
A film formanyelve felháborítóan dokumentarista. A felháborodást, pedig a túlzás okozza. Látjuk Cristit az utcán, ahogy figyeli a házat. Nem történik és nem is fog történni semmi, ez elég hamar kiderül. Vagyis ami történik, az az, hogy nézi, ahogyan nem történik semmi és mi nézzük őt, ahogy nézi, hogy nem történik semmi. Ez egy működő figyelési-reflexiót kiváltó filmnyelvi eszköz. De miután a néző bőven kap időt az ezen való mélázgatásra, saját pozíciójának tükör-helyzetére való eszmélgetésre, a figyelési jelenet még mindig ki van tartva. Ekkor kezd egy kicsit feszengős és kínos lenni, majd az abszurditás ereje humorba csavarintja. De biztos vagyok benne, hogy lesznek, akik számára egyszerűen csak unalomba.
A film a történet alapján egy rendőr krimit, egy akciófilm alapot sejtet. Megfigyelés, letartóztatás, főnök-konfliktus – ezek azon motívumok, amikből egy hongkongi akciófilm simán az évszázad legpörgősebb alkotását szülné meg. A román Corneliu Porumboiu filmjében erről szó sincs. Sőt, mintha pont az ellenkezőjére törekedne: mindent megmutat, ami nem izgalmas, ami nem akció. A főnökkel való találkozás előtt végignézzük azt, ahogy az előtérben várnak arra, hogy a főnök végigolvassa a jelentést. Ők várnak, mi meg várjuk, hogy várnak. Eszméletlen szatírát kaphat az, akinek van türelme kivárni!
A film másik vonala a rendészeten túl a nyelvészet. Ez vonal Cristi feleségével kezdődik, aki egy borzalmas pop slágert hallgat az egyik szobában, miközben Cristi a konyhában vacsorázik. Természetesen megvárjuk, míg megeszik mindent, csak utána kísérhetjük át a másik szobába, ahol szerencsére szóvá teszi a sláger idegesítő voltát, hiszen ekkora már (nagy valószínűséggel) a nézőt is igencsak idegesíti. A lány pedig nyelvészkedni kezd a dalszöveg kapcsán, ám érvelése magasröptűsége nincs arányban a szöveg közhelyességével. Cristi egyébként sem partner ebben. A film konfliktusa a főnökkel való találkozáskor éri el a tetőfokát. Cristi megmondja, hogy nem fogja letartóztatni a fiút. A főnök nyelvi szinten győzi le. Az egész borzasztóan nyakatekert és groteszk. Persze mielőtt a valódi akció – aminek gondos előkészítését oly hosszan figyeltük – elkezdődne, a film egyszerűen – és megjegyzem igen szemtelenül – véget ér.
