A heistfilmek igazi bűnügyi műfajvándorok. A gengszterfilmtől elpártolva a vígjátékok karjaiba szaladtak, de a tolvajláson keresztüli meggazdagodás állandó.
A világ legnagyobb rablása; másodperces lebontású terv; egy hozzáértő csapat és a halálig tartó gazdagság, vagy az életfogytiglani börtön. Ez a fapados leírás egyszerűsége ellenére körülbelül az összes heist filmre igaz az ’50-es évektől napjainkig. A heistfilm (vagy magyarul rablófilm) eredetileg a gengszterfilm szülötte, de manapság már sokkal többször nevetünk az egy balhéra összeálló csapatokon. Az első vérbeli magyar heist mozi, a koronavírus árnyékában nyitó Pesti balhé is a heist vígjátékok egyre népesebb sorába kíván beállni, így Lóth Balázs filmje kapcsán megfúrtuk a heist vígjátékok széfjét és „beloptuk” magunkat a műfaj közepébe.
A legjobb barátaid tényleg bármit megtesznek érted? – Pesti balhé
Nyílik a széf, csillog a della – a rablófilm
De mielőtt hozzálátnánk nagyszabású tervünk véghezviteléhez, tisztázzuk: műfaj-e egyáltalán a heistfilm? A heist (rablás), vagy caper (csíny) eredetileg a gengszterfilm egy specifikus, szigorú narratívával rendelkező alműfaja volt. A heistfilmek nyitányának az 1950-es Aszfaltdzsungelt tartja a szakirodalom, amiben még a legendás díva, Marilyn Monroe is vállalt szerepet. A legalább annyira legendás John Huston filmje az alműfaj minden fontos elemét meghatározta. Adott egy gazdagsággal kecsegtető rablás ötlete. A kisstílű, egymást nem ismerő, de egy bizonyos szakterületen profi bűnözők ez egyszer összeállnak. A szabadúszás jelentette szabadságot fel kell adniuk, de a gépezet működésének olajozottan kell folynia, nincs apelláta.
Összejött a csapat, következik a terv.
Minden idők legnagyobb rablásához minden idők legeredetibb és legnagyszerűbb tervére van szükség, amibe a hajnali légy első röptét is bele kell kalkulálni. A tervet ezután „csak” végre kell hajtani. A heistfilmek jellegéből fakad, bármennyire is flottul megy az akció, váratlan események mindig vannak. A bűnözők erre adott reakciója a klasszikus időkben egyet jelentett a bukással, a vérbeli gengszter soha nem győz. A heistvígjátékok korában a hősök még a váratlan dolgot is előre látják és sikeresen kivédik azt, így a bukás egyáltalán nem borítékolt.
Az ’50-es évek óta a főbb jellemzőket megőrizték a filmek, a cselekmény általában még mindig erre a három nagy egységre tagozódik (terv-rablás-menekülés: kezdetekben pontosan egybe esett a háromfelvonásos narratívával). A hangsúlyok azonban itt-ott eltolódnak, van, ahol a rablás csak egy eleme a gengszter hosszabb pályájának, mint az Al Pacino és Robert De Niro jelenlétével a magasba emelkedő Szemtől szemben. A kortárs filmekben már az is előfordul, hogy a rablást nem, vagy csak részleteiben látjuk: Kutyaszorítóban.
A különböző változatok azonban mind ugyanarra a formulára utalnak, abból indulnak ki, amit az Aszfaltdzsungel, a Gyilkosság (egy korai, de nem elfejtendő Kubrick) és a Rififi a férfiak közt francia hősei megalkottak.
Mivel ennyire markáns jegyekkel rendelkező filmcsoportról beszélünk, ezért túlzás nélkül állítható, hogy egy különálló műfajról van szó, ami elpártolt a gengszterfilmtől, hogy a posztmodern éra után a vígjátékkal keveredjen. Persze mindez nem az ezredforduló után kezdődött.
A hal neve: kirámoljuk a múzeumot
A műfaj első darabja után szinte azonnal megjelent annak paródiája. Az Aszfaltdzsungelt egy évvel követi a balhét brit akcentussal végigviccelő A Levendula-dombi csőcselék. A film az éppen megszilárdult formulát azonnal a fejére fordította, a főhősökben Huston rablásának kiötlőjét, Doktor Riedenschneidert láthatjuk viszont. Ennek ellenére az ’50-es évek még a műfajt komolyan megközelítő kasszafúróké maradt.
A ’60-as évek derekán azonban egy másik caper is csatlakozott a vígjátékok sorához. Audrey Hepburn és Peter O’Toole hétköznapi, de hozzáértő emberekként kényszerülnek abba a helyzetbe, hogy megfújjanak egy értékes(nek vélt, amúgy hamis) szobrot. A balhé rendkívül cseles és ötletes helyenként gyermeki bájjal megsegítve: Hogyan kell egymilliót lopni? A célpont ezúttal nem széf, hanem múzeum, aminek kirablása közben Hepburn és O’Toole nem meglepően egymásba is szeretnek. A heist műfaj itt nem is csak a vígjáték elemeivel bővül, de a romantikus filmek eszköztárából is jócskán merít. Alig három évet kell várni a következő humorral megtöltött rablófilmre. Az olasz meló első körben még egy torinói rablást járt körül Michael Caine-nel a főszerepben. A film maga felejthető egészen a páncélautó kirablásáig. A menekülés, vagyis a három Mini Cooper őrült futama a dugós belvárosban, csatornában, bevásárló központban még a 2003-as remake-et is megszégyeníti.
A klasszikus formát kifordító filmek után a ’80-as években A hal neve: Wanda már összetettebb, nem egyetlen balhét mutat meg részletesen. John Cleese és Jamie Lee Curtis ügyvéd-bűnöző párosa a kretén környezetben lassan egymásra talál és végül az első jelenetben elrejtett zsákmánnyal a hónuk alatt hagyják el az országot.
A lány maga mögött két megcsalt szeretőt, a férfi pedig egy családot hagy. A heistmozi abszurditása miatt azonban a fináléban a keserűség semmi nyomát nem találjuk.
2000-ben a műfaj, azon belül is a heistvígjáték alműfaja minden szempontból elment a falig. A már említett Az olasz meló inkább a gengszterfilmek hagyatékát hátára véve közelít a könnyedség felé. A rablás alaposan megtervezett, a narratíva fejet hajt a ’69-es eredeti előtt, de igazán sok ponton újító és aktuális. A balhé soha nem volt még ekkora, a melót egy árulás szál is kíséri, de a három Mini csapata példátlan ügyességgel kirámolja a három páncélautóból azt, amiben a tömérdek aranyrúd lapul.
Az egy kaptafára készülő Ocean-filmek már nem ennyire egységesek. Bár Steven Soderbergh a szakma legjobbjai közé tartozik, a heistfilmre is igaz, hogy a kevesebb néha több. Az Ocean’s Eleven – Tripla vagy semmi minden szempontból nagyot akart mondani. A gang még soha nem volt ekkora (már, ha az alapötletet adó musicalről elfeledkezünk), a célpont még soha nem volt gazdagabb, a páncélterem még soha nem volt ennyire feltörhetetlen és a terv pedig soha nem volt ennyire alapos.
A kivitelezés tökéletes, a véletlenre is felkészül az egy híján tucatnyi bűnöző, és a heist annak rendje és módja szerint elveszíti nézőjét.
Így igaz, amilyen high tech a riasztórendszer, annyira sci-fibe illő annak megfúrása, így az egyszerű földi halandó semmilyen módon sem tud kapcsolódni minden idők legnagyobb rablásához. A csapat pedig még kétszer összeáll, hogy még nagyobb, még színesebb, még inkább követhetetlen módon raboljon, a harmadik részt még Al Pacino sem tudja visszahúzni a talajra. Több mint tíz év után egy markáns feminista formában tért vissza Ocean. Igaz ez már egy másik Ocean, aki csak rokona az előzőnek és már összesen csak heten dolgoznak alatta, de Soderbergh rendezése nélkül is ugyanolyan elszállt lett az Ocean’s 8: Az évszázad átverése. De haladjunk sorban!
Hasonlóan nagyszabású, mégis szerethetőbb (és követhetőbb) a Hogyan lopjunk felhőkarcolót Ben Stillerrel és Eddie Murphy-vel. A hollywoodi komikusokból álló banda inkább a humor felől próbál betörni a kiszemelt felhőkarcoló tetőlakosztályába és a kisembereket kizsákmányoló milliomost az igazságosság zászlaja alatt ki is fosztják. A 2010-es évek (a megkésett Ocean’s 8 ellenére) már a valósághoz közelebbi és klasszikusabb rablások időszaka. A Nyomd, Bébi, nyomd! nem csak egy nagy balhét mesél el stílusosan, puskaropogás és háttérzene összjátékában, hanem egy heistfilmekben kevésbé megszokott módon, a sofőrt illeti kitüntetett figyelemmel.
A vígjáték és heist kapcsolata szempontjából sokkal fontosabb azonban a Nyomd, Bébi, nyomd! száguldása után nem sokkal érkező Logan Lucky – A tuti balhé. Az észak-karolinai NASCAR-rablás zseniális történetével Soderbergh megalkotta azt, amit az Ocean-szériával elvétett és a heistvígjátékok csúcsát szállította mérhetetlenül sok ötlettel és meg több szívvel. A Logan testvérek patikamérlegen tervezték meg a caper minden mozzanatát és mesterien vitték véghez azt, de nem ettől válik maradandóvá a szimpatikus redneck banda. A Logan Lucky szereplőiben azt a nagyravágyó hozzáállást egyáltalán nem látjuk, ami miatt a kasszafúró gengsztereket áhítattal és csodálattal nézzük, és ami miatt rendre elbuknak. A Logan testvérek tudják mikor elég. Nagyot álmodnak, de nem túl nagyot, hanem éppen akkorát, ami a visszafogott életükhöz szükséges. Ez pedig elvezethet bennünket a kérdéshez: a kisemberből lett rabló mindig győz?
Az egyszerű félnótás és a gengsztergyőz
A klasszikus heistfilmek hősei általában vérbeli bűnözők. Kasszafúrók, mackósok, verőlegények és olykor gyilkosok. Minél többet mutat meg a film az elítélendő életmódjukból, annál nagyobb az esélye, hogy ambivalens hősünket szitává lövik. Az emelkedés-bukás narratíva sokáig kikezdhetetlen volt, majd a filmek sokkal felforgatóbbak lettek és a biztonságot a néző nem mindig kapta vissza, a gengszter megúszta. A heistvígjátékok esetében máshonnan ered a gengsztergyőz. A komolytalan filmek sokszor a komolytalan hősöktől kölcsönzik a hangulatuk javát.
A szerencsétlen, de ambiciózus rablók pedig sokkal közelebb állnak a nézőhöz, mint a szakmányban bűnöző társaik.
Az átvert szállodai alkalmazottak a Hogyan lopjunk felhőkarcolót esetében, a megszorult testvérek a Logan Lucky-ban, vagy akár Audrey Hepburn karaktere, akinek egyetlen célja, hogy édesapját megóvja, a film által morálisan megindokolt módon vetemedik a gaztettre. Aki pedig jó ügyért rabol, az nem is igazi bűnös, ugye? A caper vígjátékok szereplői mindig figyelnek másokra, nem akarnak indokolatlanul és önös érdekből senki életére törni, még ha ellenfeleik ezt is teszik. Ocean társaival nem gyilkol, de a kaszinótulajdonos, akitől lopnak, képes lenne rá.
Még Az olasz meló filmekben sem lépnek át egy bizonyos határt a szereplők, bár ők közelítik meg a legjobban. Michael Caine és csapata Torinóban elég sok kárt okoz, a közúti káoszban bizony roncsolódnak az autók. A bűnözők életére törő nagyobb volumenű gengszter azonban elvetemültebb, hobbiból dobál le embert és járgányt a hegyoldalról. A remake hősei úgyszintén egy velejéig romlott bűnözővel kerülnek szembe, aki ráadásul elárulja őket és a szeretett Donald Sutherland karakterét is lepuffantja. A Minikkel tolvajló banda még közvetlenül meg is öli a rosszfiút, mikor az ukrán maffiának tálcán kínálják őt. A tett mégsem lép át egy határt így az álom beteljesül,
az arany a „jogos” tulajdonosához kerül, Oceanék dolgukat jól végezve nézhetik a Las Vegas-i szökőkutat, Loganék pedig összeülhetnek egy sörre.
A heistfilmben a kisember győz, ha nem veti el a sulykot a kapzsiság és bűn tekintetében. Ha nem törsz senki életére és tudod, mikor elég, akkor kinyitottad az amerikai álom széfjét, nyugodtan autózhatsz a naplementébe.
A heistfilmek szigorú szabályokat szabtak az ’50-es években, feszes tempójuk, a témából adódó izgalmasságuk pedig mind a mai napig egy virágzó műfajjá emelte őket. A caper-vígjáték mindezt módosította, szimpatikussá és sokszor közülünk valóvá tette a bűnözőt, aki helyettünk is lop, megvalósítja önmagát azok kárára, akik minket is elnyomnak.