Magazin

Április 11-edikére

poem1Film és költészet. Két szép dolog – jut eszünkbe elsőre –, és – tesszük hozzá magunkban – milyen jól illenek egymáshoz! Ám ez csak a látszat. A film és a költészet a legtöbb esetben szöges ellentétben áll egymással. Viszont ha már ma van a költészet napja, derítsük fel egy-két a lehetséges találkozási pontjukat!

Mivel igen nagy, nehezen átlátható témáról van szó és egyébként is ingoványos talajon járunk, nem eshet mindenről elég részletesen (vagy egyáltalán) szó. Sőt, biztosan nem is fog, inkább kérdések, ötletek és problémák kerülnek elő, melyek további kutatásra, töprengésre ösztönözhetik az olvasót és írót egyaránt.

Kezdeném az alapproblémával. A film és a költészet legfőbb ellentéte abban rejlik, hogy a film természete szerint narratív, legalábbis a nagy többség, a költészet pedig nem az, így önmagában bajosan lehetne őket összeegyeztetni, keresztezni őket. Ezzel a dolgok közepébe csöppenünk, de valahol itt a lényeg is, noha az egyéb szempontokat, megközelítési lehetőségeket is felvetnék később, ahol valamilyen kapocs köti össze őket.

Ugyanitt merülhet fel röviden a vers definíciója. Kizárólag lírikus költészetet értünk rajta, nem az elbeszélő költeményeket, versbe szedett drámákat, eposzokat, mert azok mind-mind narratívak.

Hogyan „kerülhet” bármiféle vers egy filmbe?

A legkézenfekvőbb talán a versek filmen való konkrét megjelenése. Gondolhatunk itt a filmes szempontból kevésbé izgalmas, de a verseket illetően fontos és jelentéssel bíró felvételekre, melyeken híres versmondó színészek adják át a nagy költők műveit. Például Latinovits Adyval.

Jóval összetettebb lehet az eredmény, ha a szöveg mottóként, vagy diegetikusan (a történetben) kerül a vászonra. Gondolkodhatunk azon, hogy x filmben mi a szerepe az elhangzó vagy vetített versnek, mit ad hozzá, ha a cím után jelenik meg, és hogyan illeszkedik az eseményekbe. Ha az utóbbi, költő mondja-e, vagy egy mezei szereplő. Például a következőkben: Andrej Tarkovszkij: Tükör (1975), Sztalker (1979), Nosztalgia (1983), ahol a rendező édesapjának, Arszenyij Tarkovszkijnak a versei hangzanak el, a sztalker és egy író által; Révész György: Egy szerelem három éjszakája (1967), egy fiatal költő mondja Apollinaire „Búcsú” c. versét a szerelmének, amikor elválnak egymástól; Jean Cocteau: Orpheusz (1950), Orpheusz hallgatja és jegyzi le a túlvilágról érkezett autó rádióján a szövegeket; Guillaume Brac: Tonnerre (2013), a főszereplő apja illusztrálja a mondanivalóját és egy verset tanuló kislány tanul egy-egy 19. századi francia költeményt Alfred de Musset-től és Paul Verlaine-től. Éric Rohmer nagy irodalom- és filozófiarajongó volt, szinte biztos vagyok benne, hogy nem csak prózát idézett, használt föl. Ez csak pár példa, épp, ami eszembe jutott. Biztos tudnátok még többet is!

Andrej Takrovszkij - Sztalker
Andrej Takrovszkij – Sztalker

Viszont jóval fogósabb kérdés, hogy lehet-e verset adaptálni? Sajnos külföldről nincs hozzáférésem a MaNDA-hoz, így csak a létezéséről tudok, és ha már az ő születésnapját ünnepeljük, miért ne mondanám: József Attila leghíresebb szerelmes verséből készült egy friss filmetűd, MaNDA-pontokról nézhető: Vizy Mária: Óda (2005).

Ám ennél sokkal-sokkal korábbi versadaptációról is hallott a világ, még pedig a szürrealistáktól, akik elsőként találták fel a „cinépoème” fogalmát. Az ő esetükben filmversnek fordítanám a fotográfus Man Ray és a költő Robert Desnos kollaborácójából létrejövő Tengeri csillagot (L’Étoile de mer, 1928).

Sok mindent megmagyaráz a mottó, mely szerint „Man Ray a következőképp képzeli el Robert Desnos versét”. Egy némafilmhez ugye más-más zenét is társíthatunk, az angol felirattal ellátott változatot linkelem be, de érdemes akár más verziókra is vetni egy pillantást, egészen megváltozik a hangulatuk (itt olvasható egy angol fordítás – ami sajnos a szójátékokat nem adja át, de korrekt.). És zárójelben megjegyezném, hogy a Metropolisban olvasható egy nagyon izgalmas cikk a fiatalon, a szürrealistákkal induló Antonin Artaud-ról és a moziról: Schnellner Dóra: Varázslat és film.)

Ahogy az előbb utaltam rá, nem csak egyszer találták fel a „cinépoème”-et. Valóban. A második, melyet inkább versfilmnek neveznék, az előzőtől teljesen függetlenül jött létre. Pierre Alféri (1963– ) kortárs francia költő DVD formátumban szeretett volna olvasni, ekkor támadt benne a cinépoème ötlete. Nagyon izgalmasan, inkább költőként alkot ebben a műfajban (is).

Alapvetően a film időbeliségét használja ki. A sorok a kép közepén jelennek meg, és a lényeg, hogy milyen ritmusban, egyszerre több is egymás alatt, és van, hogy csak az egyik változik, a másik marad, és így kapjuk a versszakokat. Általában semleges hátteret választ, hiszen a szövegen van a hangsúly, nem a képen, viszont az egyik legjobb darabjában, a „Ne l’oublie pas” címűben (Ne felejsd el) egy kissé elmosódott, éjszakai képet vetít a szöveg alá. A youtube-on elérhető egy másik, az „Elvin Jones című (jazz dobos, 1927–2004).

Kemény szöveg, egyszerre mond el egy erőszakjelenetet és bármilyen szöveg keretek közé szorítását.

Alférinek egyébként nem ez az egyetlen filmes tevékenysége, ugyan szigorúan véve nem készít saját filmet, több montázst csinált különféle, nagyrészt némafilmek felhasználásával, melyeket saját szöveggel feliratoz a kép alján. Ezek közül a Broadway-altatót (La Berceuse de Broadway) emelném ki.

A „költői film”

Itt a lényeg. A legproblematikusabb fogalom és a legfilmesebb téma. A párizsi Cinémathèque-ben szerveztek egy „Pasolini és Róma” c. kiállítást, melyet számos egyéb megmozdulás kísért. Ekkor hangzott el a filozófus-művészettörténész Georges Didi-Hubermann előadása (franciául itt érhető el) Pasolini és Godard költői filmről tartott elméletéről és gyakorlatáról.

Didi-Hubermann olyan momentummal kezdi előadását, melyet mindenképp szeretnék megemlíteni, mert ebben a cikkben sem lenne haszontalan: az egyik első teoretikus, aki a filmet és a költészetet kapcsolatba hozta egymással, Viktor Sklovszkij volt, az orosz formalista csoportosulás, az OPOJAZ (Társaság a költői nyelv kutatásáért) egy neves alakja, aki Pudovkin Az anya című. filmjét nevezte költőinek, ezt azért emeltem ki, mert magyarul is elérhetők az írásai, köztük ez is.

Pier Paolo Pasolini
Pier Paolo Pasolini

Mivel Pasolini volt az apropó, az ő szemszögéből vázolnám föl az előadás egy-egy fontos elemét. Szerinte a költészetet a normák áthágásában és a múlt segítségével kell keresni, ugyanakkor a meglévő, érthető módszerekkel. Ezzel szemben Godard szerint a filmkészítés eszköztárának megújításával lehet csak forradalmi filmet készíteni és mindig beszélni kell a folyamatról, ami Pasolini szerint önmagáért való alkotás, aminek nincs értelme, mert nem lehet vers a versről, mint Godard mozija, hiszen az csak szűk rétegekhez és csak magáról a médiumról szól. (Más szóval: szeressük-e, szerethetjük-e a konceptuális művészet?)

Sajnos sokáig tartana és nagy utánajárást igényelne belemélyednem ebbe a hihetetlenül izgalmas és fontos vitába, ami most nem áll módomban. Viszont bár elméletileg kevésbé megalapozott, a költészet és film szavak hallatán sokan egyből Cocteau-ra asszociálnak. Nekem talán azért állja meg a helyét a megállapítás, mert a Cinémathèque emlékkiállításán fölöttébb hangsúlyozták, amit Jean Cocteau maga is mindig kiemelt, hogy ő elsősorban költő, és így a mozivásznon is az. Ezzel együtt persze az ő filmjei is narratívak. Az irodalomhoz valóban van köze, nem is kicsi, filmen is sokszor mítoszokat dolgoz föl. Az első, avantgárd filmjéről, A költő véréről (Le Sang d’un poète (1930)) talán elmondható, hogy más, kevésbé narratív, tehát távolodik a történetmeséléstől.

Természetesen a „költő a mozivásznon” állítás ebben a formában persze erős, és az alapgondolat sem Cocteau-é. Guillaume Apollinaire egy művészetelméleti cikkében is olvasható (L’Esprit nouveau et les poètes), miszerint „bármilyen területen lehetünk költők”, ami a költészet fogalmának igen jelentős kiterjesztése. Nem feltétlen követendő példa, ahogy a költészetnek nevezni más művészetek tárgyait, amitől sok költő és irodalmár és velük együtt én is ódzkodnék. A „költői” jelző alkalmazása is inkább kerülendő. Lássuk be, ennél pontosabban is meg lehet fogalmazni, csak tudni kell, hogy mit akar épp mondani az ember: fennkölt, finom, képi, asszociatív vagy egyszerűen csak azt, hogy szép.

Költők filmen

Jön még egy-egy kevésbé elgondolkodtató érintkezési lehetőség, a költők életéről szóló filmek, melyek ugyanakkor filmként lehetnek kiválóak. A magyarok közül Kardos Ferenc Petőfi 73-ját emelném ki, biztosan sokan láttátok.

Ide sorolható még a számtalan film például Rimbaud és Verlaine szerelméről, pl. Agnieszka Holland: Teljes napfogyatkozás (1995). És még számtalan mű.

Versek a moziról

Filmről szóló versek is vannak, de sajnos magyar, vagy otthon elérhető verses példával ezúttal nem tudok előállni, a már említett Alférinél vagy az Antonionit és Fellinit igen kedvelő, szintén kortárs francia költő Suzanne Doppeltnél (1956- ) számos filmes utalás rejtőzik.

Guillaume Apollinaire (1880-1918), kit elsősorban költőként szokás számontartani, bár elképesztő fantáziával írt meséi, novellái is vannak, az Eretnek és tsai c. kötete egy novellájában a filmről is (Amphion, az álmessiás, avagy D’Ormesan báró kalandjai és viszontagságai), két forgatókönyv szerzője a verseiben is említi néha a hetedik művészetet. Két helyen olvastam. (És idézi Francis Ramirez: Apollinaire et le désir du cinéma.)

Zárásul az egyik kalligrammáját idézem, a Vatta a fülekbent (Du coton dans les oreilles (1916), Oeuvres poétiques, Pléiade, 287–291.), hogy láthassuk mintegy húsz évvel az első vetítés után, hogyan használja az egyik legnagyobb francia költő hasonlatként a mozit: „Le silence des phonographes / Mitrailleuses de cinémas / Tout l’échelon piaffe” (kb. „A fonográfok csendje/ Mozigépfegyverek / Dübög az egész hátsó hadtest” – saját f.). Ha nagyon leegyszerűsítjük, amit a címből is ki lehet találni, hogy a háború zajához és (elárulom) látványához társítja a mozit, ahol a képek peregnek, de mivel némafilm, némán lő és ugyanilyen paradox módon hallgat a fonográf.

Nyissuk ki a szemünket, vegyük ki a vattát, „et puis ce soir, on s’en ira / au cinéma” (és majd ma este elmegyünk moziba), hátha akad majd egy-egy vers, mert másnak is eszébe jutott a költészet napja.

Szatmári Zsófi

Szatmári Zsófia francia főszakot és film minort végzett az ELTE-n, majd francia irodalom mesterszakot a Sorbonne-on. A kortárs francia és amerikai költészet és a film kapcsolatáról ír disszertációt. Specializácója a szerzői film, érdekli pedig a film és az irodalom viszonya, a filmek kapcsán felmerülő nyelvi és fordítási kérdések. szatmarizsofi@filmtekercs.hu

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés