30 éve, 1992. február 24-én mutatták be a Berlinalén Szabó István filmjét, az Édes Emma, drága Böbét, amely aztán Ezüst Medvét is nyert a fesztiválon. Az évforduló apropóján tekintjük át Szabó István fontosabb nőalakjait.
Szabó István első pillantásra tipikusan férfiközpontú rendezőnek tűnik, hiszen az első, őt híressé tévő önéletrajzi ihletettségű trilógiája (Álmodozások kora, Apa – Egy hit naplója, Szerelmesfilm), illetve az újabb díjesőt, köztük az Oscart is elhozó Mephisto és a köré rendeződő újabb trilógia (Redl ezredes, Hanussen) is elsősorban férfialakok sorsát követi. Egy lépéssel közelebbről nézve viszont számos olyan film is akad az életműben, amelyben érdekes, független, lélektanilag alaposan kidolgozott női hősök játsszák a(z egyik) főszerepet. Az Édes Emma, drága Böbe ennek a csokornak az egyik legfontosabb darabja, hiszen mindjárt két egymással szoros kapcsolatban lévő, mégis különböző személyiségű és sorsú fiatal nőt vonultat fel. Lássuk, milyen út vezetett a 30 éves remekműig, illetve milyen irányt vett ezután a nőábrázolás Szabónál!
A nő lehet egyenrangú: Te, Álmodozások kora
A frissen végzett Szabó István már a diplomafilmjét is a főiskola és a Balázs Béla Stúdió koprodukciójában készítette, majd további rövidfilmeket rendezett a kísérletező szellemű műhelyben – köztük a Te-t is. Az etűdnek nincs különösebb története, inkább egy életérzést, hangulatot ad át. Egyszerre szerelmi vallomás a filmművészethez, elsősorban Truffaut és a francia új hullám szellemében (alcíme a később egészestés filmként is megszülető Szerelmesfilm), illetve a Nő felmutatása. A film egyetlen fontos szereplője az Esztergályos Cecília által játszott rövid hajú (akárcsak a Kifulladásig hősnője), folyton grimaszoló és mozgásban lévő nő. Rajta kívül csak egy arctalan férfihang, illetve ismeretlen járókelők szivárognak be az ő világába. Ő, azaz Te egyszerre magabiztos és aggodalmas, független és szerelmes, játékos és komoly, felnőtt és gyerek, esetlen és gyönyörű. Egyszóval valóságos és szabad.
A formatudatos Te főhősét hangsúlyosan a férfitekinteten keresztül látjuk: a fiatal nő többször beszél egy képen kívüli férfihoz, a partneréhez, akit sosem látunk, csak a hangját halljuk, de a kamera is gyakorlatilag őt képviseli. Esztergályos Cecília akkor is a kamerának játszik, amikor egyedül van: gyakran belenéz, a negyedik fal megtörésével pedig a kamera is megszemélyesül, illetve a néző képviselőjévé válik. Az utcán sétálva pedig leplezetlenül bámulják meg a (férfi) járókelők is őt. A hősnő azonban nem zavartatja magát, a modern nőt képviseli az utcán és az ágyban egyaránt – cseveg, álmodozik, él. Persze a vágy tárgya, de több is annál, egy film tárgya;
egy saját portrét érdemlő, egyedi és határozott jelenség.
Mint említettem, Szabó István első nagyjátékfilmje, az Álmodozások kora főhőse férfi, a kvázi-alteregó Jancsi (Bálint András), azonban a hivalkodóan magabiztos alkotásban több fontos nőalak is feltűnik. Egyrészt a Jancsit körülvevő fiatal mérnökcsapatban, baráti társaságban van egy nő is, Anni (Sólyom Katalin), aki nőként áll helyt a férfiasnak mondható pályán, ezzel együtt kicsit más szerepkörbe kényszerül, más problémákkal küzd, mint fiú barátai. A férfiak pótmamája, reménytelenül szerelmes vagy éppen kalandba keveredik Jancsival. Másrészt Jancsi felnövéstörténetétől elválaszthatatlanok a párkapcsolatai, a barátnői közül pedig Éva (Béres Ilona) emelkedik ki.
Éva szintén egy, a korban férfiasabbnak számító értelmiségi pályát választott, bírónak készül, s bár még csak fogalmazó, ugyanúgy meg akarja váltani a világot a jog területén, mint a mérnökcsapat a saját munkájában. Az ország felemeléséről álmodozik, ami persze kap némi szocialista vonalasságot, de maga a karakter, az eszmékben őszintén hívő frissdiplomás fiatal ma is megállja a helyét. Éppen ezen eszmék, álmok és a valóság ütköztetéséről szól a film, ugyanakkor az emancipációról is: az erős nőkarakterekkel példákat hoz fel Szabó a női érvényesülésre és a sikeres karrierekre. A sokáig csak távolról csodált és elérhetetlen Éva eleinte remek társnak tűnik, hiszen Jancsi korábbi barátnőivel ellentétben egyszerre szép és okos, illetve egyenrangú társ, nem pedig ráakaszkodó, tőle függő feleségjelölt, valami mégis félresiklik.
Szabó nem próbálja érvekkel alátámasztani, miért hidegülnek el egymástól a fiatalok, mégis mindannyiunk számára ismerős jeleneteket, párbeszédeket, narrátori megjegyzéseket villant fel, amelyből világossá válik, hogy Jancsi és Éva túl fiatal és túl egocentrikus még ahhoz, hogy együtt élje le az életét. Az Álmodozások kora laza folytatásai, az Apa és a Szerelmesfilm szintén kínál párkapcsolati variációkat, de ezúttal kevésbé izgalmas női karakterekkel.
A nő más, mint a férfi: Bizalom, Édes Emma, drága Böbe
A Bizalom szokatlanul érzelmes film az alapvetően racionális, hűvös darabokat készítő Szabó pályáján, hiszen lényegében kamaradrámaként festi fel egy férfi és egy nő kapcsolatának összes lehetséges variációját néhány négyzetméteren. A második világháború utolsó hónapjaiban kényszerből egy lakásban összezárt Kata (Bánsági Ildikó) és János (Andorai Péter) ellenséges idegenből válnak szövetségessé, szeretővé, kvázi házaspárrá, majd ismét idegenné a történelem szorításában, miközben küzdenek önmagukkal és egymással a törékeny bizalom kivívásáért és megtartásáért. Ők ketten a női és férfi princípiumok képviselői, amelyből egyszerre következik egymás kiegészítése és meg nem értése. Míg János a rideg, számító, óvatos, szótlan, érzelmeit magába fojtó, gondolatait meg nem osztó fél, addig Kata az érzelmektől vezérelt, tettetni képtelen, lelki kötelékre is vágyó, mindent a másikkal megosztó másik, aki egyben a történelem játékszere és a férfiak eszköze. Állandóan a kislányára gondol, az első dolga pedig, hogy a kényszerű szállásukból otthont varázsoljon.
Kata tragédiája, hogy a férfiak – előbb a férje, majd János – nem tekintik magukkal egyenrangúnak, illetve a potenciális veszélyforrást látják benne, így nem avatják be a tevékenységükbe, az adott politikai szituációban játszott szerepükbe. Bár a nő elég intelligens lenne, hogy felfogja, ami körülötte történik, a férfiak világában ő csak egy labda, amit passzolgatni kell, ő viszont ennél többre vágyik, ráadásul őszintén szereti mindkét férfit, őrlődik közöttük. Teljesen átadná magát, bármit megtenne értük, de belátja, hogy a pillanatnak megfelelően kell cselekednie, elfogadja a sorsát.
Így emelkedik Kata János fölé, aki későn döbben rá, hogy mit szalasztott el.
Bár a Bizalom a második világháború végén, az Édes Emma, drága Böbe pedig a rendszerváltás idején játszódik, meglepően sok a hasonlóság a két film hősei, problémaköre, közegábrázolása között – csak mondhatni, megkétszereződnek a problémák a két címszereplőnek köszönhetően. Ekkor is egy történelmi határhelyzetben, az értékrendek megkérdőjelezése idején kénytelenek helytállni a hősök: ijesztő változások zajlanak tőlük függetlenül, ők pedig kénytelenek alkalmazkodni, a maguk módján küzdeni. Az Édes Emma, drága Böbe két barátnőjét is a létbizonytalanság fenyegeti; ha nincsenek is közvetlen életveszélyben, a tanári pálya meg nem fizetettsége, a pedagógusszállás megalázó lakhelye, az orosztanári átképzés kényszere megkeseríti az életüket. Az egymással szoros kapcsolatban lévő, egymást kiegészítő Emma (Johanna ter Steege) és Böbe (Börcsök Enikő) előtt két út áll: áldozatok lesznek vagy ügyeskedni kezdenek, ők ketten pedig más-más utat választanak.
A rendszerváltás veszteseiről az elsők közt beszélő Édes Emma, drága Böbe másik hangsúlyos szála a kapcsolat a férfiakkal, akik nem meglepő módon ezúttal is másnak bizonyulnak, mint a nők. Emma és Böbe legtöbb kapcsolata is testi vagy érdekkapcsolat, amelyben a felek nem egyenrangúak. Vagy a nő szeretne többet (Emma a nős Stefanics igazgatóval szemben), de a férfi csak a vágyai kielégítésére használja, vagy a nő használja ki a férfit (Böbe a tehetős turistákat). A film meglepő fordulata, hogy a látszólag keményebb, pragmatikusabb Böbe sem tudja feldolgozni a választását, belehal a szégyenbe, a finomabb, elveszettebb Emmának egyedül kell tovább boldogulnia. Azaz az Édes Emma, drága Böbe arról is szól, hogy nem feltétlenül az az erős nő, aki a felszínen annak tűnik, illetve sokféleképpen lehet valaki erős.
A nő diktál: Csodálatos Júlia, Az ajtó
A Csodálatos Júlia a színházról szól, a színház lényege pedig az illúzió. Fokozatosan derül ki, hogy Szabó István eme koprodukciós alkotásának mozgatórugója, hogy ki kit ver át: ki az áldozat és ki a győztes. Félrevezeti a nézőt – a címszereplőben sokáig csak a szeszélyes dívát, az öregedése miatt labilis nőt, a fiatal szeretőt tartó szerelmest és a megcsaltat látjuk, míg az emlékezetes fináléban megmutatja, mit tud, mitől csodálatos.
A filmet a Júliát játszó Annette Bening viszi a hátán, aki remekül egyensúlyoz aközött, hogy mennyire naiv vagy mennyire éleslátó a főhős – egyáltalán, ki ő. Júlia fia egyszer a szemére is veti, hogy az anyjának nincs személyisége, élete minden pillanatában szerepet játszik. Júlia komplex, inkább antipatikus hős (egyenesen antihős?), akit nem is teljesen tud megszerettetni a film, azonban kétségtelen, hogy végül bebizonyítja, hogy képes megmozgatni a cselekmény minden szálát. Eleve egy virágkorán túl lévő, ripacs színésznőről van szó, akinek mégis a lábai előtt hevernek a nézők, ő pedig a szerelemben és háborúban mindent szabad elvét vallja és visszaél a hatalmával. Az orránál fogva vezeti a filmet záró színdarab nézőit, egyszersmind a film nézőit is. Júlia elrendezi a dolgokat és
úgy tesz, mintha mindig is ez lett volna a célja – vagy talán valóban így volt?
Szabó István utolsó előtti filmje, Az ajtó (amelyet esztétikai szempontból helyesebb lenne utolsónak tekinteni) szintén az irányító pozícióban lévő nőről, pontosabban rögtön kettőről szól. A Szabó Magda-adaptáció két erős nő párharcáról, egymás leuralásának kísérleteiről szól, amihez a férfiak csak asszisztálni tudnak – Magda (Martina Gedeck) férje, Tibor (Eperjes Károly) jelentéktelen figura. Végig a háttérben marad, lényegében tehetetlen, amit a betegsége is szimbolikusan aláhúz. Magda és házvezetőnője, Emerenc (Helen Mirren) gyökeresen eltérő értékrend és életmód szerint élnek, nem értik egymást, mégis kölcsönös tisztelet alakul ki köztük, ami aztán szemérmes szeretetbe fordul. Eközben pedig feltárul, hogy talán mégsem különböznek annyira egymástól: közös bennük az erős igazságérzet, a komoly munkamorál és teherbírás, a férfiaktól való függetlenség, a látszólagos keménység mögött pedig mindketten jó lelkek.
Az ajtó bizonyos szempontból olyan, mintha Szabó visszatérne a pályája legelejére, a Te-hez, hiszen itt is öntudatos, önálló, de váratlanul elgyengülő és olykor meglepően reagáló nőket mutat fel. A fenti példákból látszik, hogy a rendezőt a pályáján elszórva, sok izgalmas férfialak között női problémák is foglalkoztatták, amelyek egyszerre reagáltak a korszellemre és általánosabb, pszichológiai vonásokra. A hatvanas években az egyenrangú, független nők felmutatása, később a felszín alatt megbújó bonyolultabb férfi-női játszmák és lelki rezdülések, végül a férfiak fölé emelkedő nőalakok határozták meg a filmjeit, ezek a darabok pedig legalább annyira érdemesek a figyelmünkre, mint a leghíresebb, férfiközpontú alkotásai.
