Az utóbbi évek presztízsfilmjei közé egyre gyakrabban keverednek fekete-fehér filmek, amelyek szembeszállnak a színes film monopóliumával. A függetlenfilm pedig különösen termékeny táptalaja lett a monokróm fényképezésnek. Cikkünkben három függetlenfilm (Frances Ha, A látszat ára, Az élet megy tovább) példáján keresztül járjuk körbe e tendencia árnyalatait, rámutatva arra, hogy napjainkban a fekete-fehér fényképezés az alkotói hang egyik legfajsúlyosabb letéteményese lehet.
A fekete-fehér fényképezés jelentéstartománya rendkívül dinamikusnak mutatkozott a filmművészet közel másfélszázados története alatt, önellentmondás nélkül magába sűrítve akár ellentétes jelentéseket is. Ami a film hajnalán még szükségszerűség volt, mondhatni egyetlen opció, az a kortárs filmben már határozott, egyéni-alkotói választás. Régmúlt és jelen között, a nyolcvanas-kilencvenes évek fekete-fehér független filmjei – az ambiciózus találgatások dacára – leginkább azért készülhettek monokróm színvilággal, mert így kevésbé volt költséges őket elkészíteni. Másrészt a független film ezáltal akarva-akaratlanul képes volt megkülönböztetni magát a színes, túlszaturált látványfilmektől.
Az évtized fekete-fehér filmjei
Az idei év első két hónapjában három fekete-fehér film (Az élet megy tovább, Belfast, Macbeth tragédiája) is felkavarta a mozgóképes állóvizet. A csoportos érkezés kapcsán most egy olyan cikksorozatot indítunk útjára, ami egyrészt nyomatékosítani szeretné, hogy a 2010-es években egyfajta művészi trenddé nőtte ki magát a fekete-fehér színhasználat, másrészt fel is tárná, hogy egy digitális korban milyen alkotói szándékok mentén nyúlnak egyes rendezők ehhez a régimódinak ható színvilághoz. A cikksorozat különböző résztémák felől közelíti meg a jelenséget: elsőként a független- és fesztiválfilmes művészek nézőpontját emeljük ki, majd megnézzük a horror- és bűnfilmek viszonyát az ebbéli stilizációhoz, végül a múlttal való szembenézéssel foglalkozó prezstízsdrámák világába kalauzoljuk az olvasót.
Ez az axióma ma már féligazság, hiszen újabban a látványos stúdiófilmek is előszeretettel hozakodnak elő filmjeik fekete-fehér verziójával (ld. a Mad Max – A harag útja vagy a Rémálmok sikátora esetét). És napjainkban már az sem állja meg a helyét, hogy feltétlenül olcsóbb lenne fekete-fehérben fényképezni egy-egy filmet.
A digitalizáció beköszöntével a választás lehetősége tűnt fel a horizonton és ez szerzői kiáltvánnyá emelte a monokróm használatát.
Ha egy filmet digitális nyersanyagra forgatnak, színesben, utómunka során ettől függetlenül még válhat fekete-fehérré. Lévén, hogy minden film igényel utólagos színkorrekciót, a függetlenfilmes producerek engedékenyebbek lettek a fekete-fehér filmek terén – A negyvenéves verziótól a Malcom és Marie-ig – mivel alapvetően azok nem kerülnek se többe, se kevesebbe a színes filmeknél, ráadásul bármikor vissza lehet térni egyik verzióról a másikra. Megjegyzendő, hogy a celluloidra forgatott (fekete-fehér) filmek viszont rettenetesen költségesek, alkalmazásuk ezért csak kivételes esetekben megengedett az alkotók számára.
A digitalizáció mellett a streaming-platformok előrenyomulása is segítette a fekete-fehér filmek gyarapodását az elmúlt évtizedben. A Netflixen vagy a Hulun ugyanis nem kell küzdeni a mozibevételekért, a streaming-szolgáltatók éppen a sokszínűségükkel reklámozzák önmagukat, tartalmat nyújtva mindenféle korosztályú és ízlésű nézőnek. A „végtelen” felhozatalban a fekete-fehér filmeknek is nyilván meglett a helyük, így például a Romának vagy a Manknek.
Az elkövetkezőkben három olyan filmet mutatunk be, amelyek a függetlenfilmes közegből (alkalomadtán streaming-hátszéllel) érkezve bizonyítják, hogy napjainkban a fekete-fehér fényképezés az alkotói hang egyik legfajsúlyosabb letéteményese lehet.
Ebben a képletben pedig az is egyértelművé válik, hogy a fekete-fehér használata univerzális jelentések helyett inkább egyedi konstellációkat szül.
A francia új hullám nyomában: Frances Ha
Kétségtelen, hogy Noah Baumbach 2012-es alkotása az évtized egyik legmeghatározóbb független filmjévé vált az elmúlt évek során. A Frances Ha hallatlanul alacsony költségvetésből, mindössze 3 millió dollárból készült és a Telluride fesztiválon mutatkozott be a nagyérdeműnek. Kritikai sikerének köszönhetően a javarészt független filmeket forgalmazó IFC Films vette szárnyai alá Baumbach rendezését. A film operatőre, Sam Levy, egy Canon 5D-vel dolgozott, aminek költséghatékonyságáról, „szolid profizmusáról” sokat elmond, hogy napjainkban leginkább filmegyetemeken használják.
A Frances Ha a coming of age alműfajába illeszkedik bele címszereplőjén (Greta Gerwig) keresztül, aki New York-ban élő huszonévesként igyekszik boldogulni a felnőtt lét mizériái közepette – karriertől a párkapcsolatig. A fekete-fehér fényképezés miértje több irányból is megközelíthető, ellenben az okok hátterében közös pontként tartanak ki a fiatalság és a lázadás motívumai.
A Frances Ha részben omázs, egy szerelmes levél az 50-es és 60-as évek francia új hullámának, melyben a fekete-fehér fényképezés gyakoriságán túl a fókusz a fiatalokon és a magán a fiatalosságon volt.
Az új hullám képei és történetei egyaránt a szabadságot és a lázadást hirdették. A konvencionális képi mesélést megtagadták, a szabályokra fittyet hánytak és játékként fogták fel a filmkészítést: kis stábbal, ad-hoc megoldásokkal ragadták meg a párizsi utcák valóságát.
Baumbach rendezése ugyanezt a szellemiséget tükrözi, fekete-fehér képeivel és párizsi forgatási helyszíneivel erősítve ezt a filmtörténeti analógiát. Még izgalmasabb, hogy a francia új hullám lázadása a Frances Ha jelenében különös aktualitást nyer. „Van abban valami, hogy fekete-fehér filmeket készítünk a szuperhősfilmek korában, ami azt üzeni, hogy igen, mi még mindig ezt csináljuk, még mindig filmeket készítünk. (…) Olyan, mintha lázadnánk” – nyilatkozta Gerwig, a film címszereplője és társforgatókönyve egy interjúban. A Frances Ha fekete-fehér fényképezése által így egy afféle kiáltvánnyá válik, markánsan szembehelyezkedve a kor színes látványfilmjeivel.
A demarkációs vonalak eltörléséről: A látszat ára
Rebeca Hall rendezői debütálása a 2021-es Sundance filmfesztiválon robbant be először, mindössze 10 millió dolláros költségvetésével pedig meglehetősen szerény produkcióként definiálható. A látszat ára mögé egy csapat független gyártócég állt be és Hall kritikai sikerét látva, a Netflix kaparintotta meg a film forgalmazási jogait. Hall operatőre, Eduard Grau, egy digitális Arri Alexa Mini kamerával és – az életlen háttereket széthúzó – anamorfikus lencsékkel álmodta meg a film fekete-fehér világát, amely a kézenfekvő magyarázatokon túl, finom árnyalatokkal itatta át a monokrómban úszó történetet.
A Nella Larsen regényén alapuló adaptáció két fekete nő, Irene (Tessa Thompson) és Clare (Ruth Negga) kapcsolatát térképezi fel az ún. passing jelenségén keresztül a 20-as évek New York-jában. A passing gyakorlata lényegében azt jelöli, amikor egy fekete ember fehérnek adja ki magát. A fekete-fehér fényképezés egyrészt a Harlemi Reneszánsz kordokumentációinak másolatát nyújtja, visszaadva a fekete-fehér fotók színeket érintő „féligazságát.” Egy mélyebb értelmezési szinten ez a két színre épülő világ természetesen rasszbéli asszociációkat szül, de cseppet sem olyan formában, ahogy arra első ízben számítanánk.
„Nem akartuk egyből, egyértelműen megmutatni a közönségnek azt, hogy a karaktereink fehérek, feketék vagy vegyes származásúak. Minden annyira világos, hogy nehéz megállapítani” – nyilatkozta Grau egy vele készült interjúban. A látszat ára tehát nem a faji különbségekre apellál színhasználatán keresztül, hanem épp ellenkezőleg. Arra utal, hogy a két szín összemosódhat, kétértelmű és elbizonytalanító faji hovatartozást sugallhat. Ugyanerre Hall is felhívja a figyelmet, kijelentve, hogy „a fekete-fehér filmek iróniája az, hogy valójában szürkék.”
A megszokott fehéregyensúlyt felborítva Grau képei túlragyogják a sötét tónusokat, már-már baljós hangulatokat csempészve a filmbe.
A film világa mintha a fehér erőszakos asszimilációs nyomásának áldozatául esne, ezzel a mindent elnyelő színnel visszhangozva a keserű történelmet.
A látszat ára első és utolsó beállítása hordozza magában leghangsúlyosabban ezt az üzenetet. A kezdőkép a totális fehérségből indul, aztán a fehéregyensúly és az élesség normalizálódásával először absztrakt, majd konkrét formákat ad a New York-i utcának. A végső beállításban pedig egy lassan emelkedő drónfelvételt láthatunk, ahol az erős havazás „fehéríti ki” lassan a képet.
Amikor a hang válik színné: Az élet megy tovább
Mike Mills szinte teljes filmográfiáját átjárja saját családtörténete, az általa tapasztalt családi dinamikák, melyek ugyan fikcionalizált formát nyernek, mélyen magukban hordozzák a személyességet. A tavalyi Telluride filmfesztiválon debütáló Az élet megy tovább is ennek a szerzői hagyománynak a letéteményese. A film a dokumentumfilmes-rádiós közegben dolgozó Johnny (Joaquin Phoenix) és 9 éves unokaöccse, Jesse (Woody Norman) kapcsolatára fókuszál, a gyereknevelés, valamint a gyerekkor kihívásait és varázsát tematizálva. Gyártási szempontból Mills filmje A látszat árához hasonlóan alacsony költségvetésből (8 millió dollárból) készült, távol a nagy stúdiók kontrolljától, forgalmazásáért pedig az A24 felelt, amely már 2019-ben is forgalmazott és támogatott fekete-fehér filmet, ld. A világítótorony.
Az élet megy tovább operatőre, Robbie Ryan – akinek portfóliójában olyan prominens alkotások szerepelnek, mint A kedvenc vagy a Házassági történet – egy Arri Alexa Mini kamerával és Panavision lencsékkel hozta létre a rendező fekete-fehér vízióját. Mills szerint története egy már-már archetipikus, mítoszszerű képre épül, melyben felnőtt és gyermek közösen barangol Amerika jellegzetes tájain, Los Angelestől New York-ig. „A fekete-fehér szimbolikus világba vezérel, ami sokkal kifejezőbb (a színes filmnél)” – állítja Mills és valóban, a nosztalgia érzetén túl a film elemelt hangulatot áraszt. Noha mélyen benne vagyunk hőseink érzelmi realitásában, a fekete-fehér képek univerzalitást kölcsönöznek küzdelmeiknek, ahol a „mindenkori felnőtt” és a „mindenkori gyermek” találkozik egymással.
Azonban nem ez az egyetlen hatása Az élet megy tovább fekete-fehér képeinek. Hiszen a felnőtt Johnny egy különleges eszközt is ad a 9 éves Jesse-nek, hogy ezzel fedezze fel a körülötte lévő világot. És egy hangfelvevő lesz ez az eszköz Jesse számára, aki minden zörejt és természeti hangot gondosan meghallgat.
A fekete-fehér képek pedig gyönyörűen kifejezik ezt az eluralkodó érdeklődést a hallás irányába, ahol a színtelenség azt segíti elő, hogy inkább a hallásra, semmint a látásra fókuszáljunk.
Ennek a folyamatnak lehetünk tanúi abban a lassan távolodó, hosszú beállításban, melyben Johnny és Jesse egy asztalnál ülnek és kopogásokkal kezdenek kommunikálni egymás között.
A Frances Ha, A látszat ára és Az élet megy tovább önálló alkotásokként és közösen is rámutatnak a fekete-fehér filmek felfrissülő tendenciájára a függetlenfilmes szcénán belül. Ahogy azt gyártástörténeti vonatkozásaik jelzik, ezen alacsony költségvetéssel és digitális technikával készülő alkotásokban a fekete-fehér fényképezés használata egyértelműen a rendezői koncepciót és a szerzői hang megnyilvánulását szolgálja. A fekete-fehér nem egyetlen, konkrét jelentést vagy hangulatot takar. A fekete-fehér fényképezés nyelvvé nőtte ki magát, ami (el)beszélőjén keresztül hoz létre egyedi jelentéseket. „Színtelensége” dacára így vált az egyedi árnyalatok kimeríthetetlen tárházává.
