Magazin

Nyugat-afrikai helyzetkép – Bayiri, a haza

Február 27-én, hétfőn került sor a 2! Frankofón Filmnapok legkomolyabb kuriózumértékkel bíró nagyjátékfilmes vetítésére, ugyanis a szervezőknek hála vélhetően először tapasztalhatta meg a magyar nagyközönség a burkina fasoi filmművészet ízét. Saint Pierre Yaméogo Bayiri, a haza című alkotása a 2002-ben kitört elefántcsontparti polgárháború borzalmaira, valamint a menekülttáborok irtózatos belviszonyaira irányította rá a figyelmet.


Hirdetés

 Tavaly a Moképnek köszönhetően egy csádi (Egy néma kiáltás), idén a Frankofón Filmnapoknak hála egy burkina fasoi mozgókép jutott el a hazai mozikba, s szívből remélem, hogy a tendencia folytatódik, s mind több (nyugat- és közép-)afrikai film képviseltetheti magát Magyarországon. Mielőtt azonban rátérnék a Bayiri, a haza bemutatására – mert inkább beszámolok a filmről a kritizálás helyett – néhány szót ejtenék a viszonylag ismeretlen nyugat-afrikai országról, majd a film történeti hátteréről.

A korábbi francia gyarmat 1960-ban Felső-Volta néven nyerte el függetlenségét, a Burkina Faso hivatalos elnevezést csak 1984-ben kapta. Az ország akkori elnöke, Thomas Sankara – akit egyébként „Afrikai Che Guevera”-ként is emlegetnek, s pánafrikai teoretikusként is működött – a szocializmus szellemében az állam nevét „a becsületes emberek országára” változtatta. Államformája köztársaság, de jelzésértékű, hogy 2005-ben fordult elő először, hogy az ellenzék nem bojkottálta a választásokat. Ma Burkina Faso a világ egyik legszegényebb országa, ahol az analfabetizmus aránya a felnőtt lakosság körében meghaladja az 50%-ot, s jelenleg is élelmezési krízis fenyeget. Tengerparttal nem rendelkezik, rézkészletei miatt azonban érdeklődést mutatnak iránta a bányaipari cégek. A túlnépesedés és a szegénység szomorú kombinációja miatt azonban a legtöbb afrikai országhoz hasonlóan mind problematikusabb jövőkép elé néz az állam. Burkina Faso filmművészeti szerepével kapcsolatban a következő tényt említeném meg: annak ellenére, hogy az országot művelődési viszonyok tekintetében is a leginkább leszakadt államok közé sorolják, fővárosában, Ouagadougou-ban rendezik meg kétévente – 1969 óta lényegében folyamatosan – az afrikai mozgóképek talán legrangosabb mustráját, a Pánafrikai Film- és Televíziós Fesztivált (FESPACO). A földrész filmünnepe olykor több mint 300 mozgóképet tűz műsorára.

Burkina Fasohoz hasonlóan Saint Pierre Yaméogo nagyjátékfilmje sem rendelkezik komoly költségvetéssel, ami a Bayiri, a haza dokumentarista attitűdjében is megmutatkozik. A két részre osztható film a 2002-ben kitört elefántcsontparti polgárháború idején játszódik; első fele a szomszédos államból menekülni kényszerülő burkina fasoi bevándorlók útját, míg a második a menekülttáborok mindenapjait mutatja be. S mondanom sem kellene: a többhektárnyi területen felépített, porette sátorrengeteg esetében nem díszletekre kell gondolnunk. A rendező egy lazán felskiccelt szerelmi szál – egy burkina fasoi lány és egy talpraesett fuvaros talál egymásra – mentén világít rá a menekültek kitaszítottságára.

Az elefántcsontparti polgárháború kitörésében – mely a déli keresztények és az északi muzulmánok között zajlott – komoly szerepet játszott a mintegy 3 millió(!) burkina fasoi bevándorló és a helyi lakosság problematikus kapcsolata; a déli államelnök (Laurent Gbagbo) még választási kampányában is uszított az idegenek ellen, akiknek védelmére értelemszerűen az északiak keltek. Pártfogásukat azonban korántsem nevezhetjük önzetlennek, amit a Bayiri, a haza vagyonelkobzással, testüregmotozással és nemi erőszak-jelenetekkel is bizonyít. Elborzasztó cselekményelemeiben tehát Saint Pierre Yaméogo munkája nem különbözik a katasztrófaturizmust játszó hollywoodi produkcióktól, megközelítésben viszont nagyon is. A rendező látásmódját a honfitársi viszony együttérző érzékenysége uralja: Yaméogo az erőszak direkt ábrázolását jószerivel teljesen mellőzi, inkább csak a következményekre és a lelki terrorra koncentrál. A lemészárolt holttestek vagy a vasajtó mögül szabálytalan időközönként előkerülő, szétszaggatott ruhás nők látványa magáért beszél. Ahogy a rendező egyetlen – valójában teljesen egyszerű – totálképbe is képes belefoglalni azt a félelmi hullámot, amely az üldözötteken végigsöpör: egy Y-kereszteződésben a két különböző irányból, gyalogszerrel érkező menekülttömeg megállás nélkül torlódik egymásba.

A Bayiri nevű menekülttábor hétköznapjait bemutató képsorokat a dokumentarista szemléletmód hatja át. Yaméogo a vontatott melodrámai szál ellenében előszeretettel időzik el keresztény és muzulmán vallási szertartásokon, a napirend kialakítását akadályozó sorban álláson (élelem, gyógyszer, WC), vagy a gyakorta tehetetlen önkénteseken. Ugyanakkor lélegzetállító totálképeket a film második felében is felvonultat: a tábort megtámadó forgószelet, valamint az élelmiszerszállító kamionok körül kialakuló boldog sokadalmat fényképezi le. A menekülttáborok mindennapjait megidéző képsorok között el is veszik a szerelmi melodráma, holott nagyon komoly titkok képezik konfliktusait. A szüzességét akaratlanul elveszítő hősnő nem várt gyermeket hord szíve alatt, míg választottja a tábor felé közelítő menekültek kifosztásától sem riad vissza. Szurkolni nekik azonban a jeleneteiket átható teátrális színészi munka okán sem könnyű.

Yaméogo csak a menekültsors bemutatása kapcsán remekel az érzelmek csiholásában. Sikerült megtalálnia a kivándorolt burkina fasoiak otthontalanságát maradéktalanul kifejező szituációkat. Mind Elefántcsontpartban, mind Burkina Fasoban idegeneknek számítanak, akiknek csak a menekülttáborokban jut hely. Míg Elefántcsontpartban hosszú évek óta megművelt földjeikről üldözik el őket, addig eredeti hazájukban a birtokaikat féltő honfitársak néznek rájuk ferde szemmel. Kitaszítottságuk tényét a rendező rendre egy „Ellenálló” becenévre hallgató mellékszereplő szájába adja. Egyébként sorsa is beszédes: megzabolázhatatlansága okán – még az ENSZ-küldött beszédét is megzavarja – a menekülttáborban is börtön várna rá, így inkább továbbáll a nagyvilágba. Ahogy az a körülmény is árulkodó a nyugat-afrikai helyzetről, hogy tavaly márciusban rövid időre a polgárháború is kiújult Elefántcsontpartban: Gbagbo nem fogadta el a demokratikus közakaratot, miszerint ellenfele, Alassane Ouattara lesz az elnök.

Bayiri, a haza (Bayiri, la patrie)

színes, Burkina Faso-i filmdráma, 90 perc, 2011

rendező: Saint Pierre Yaméogo

szereplő(k):
Abdoulaye Komboudri
Bil Aka Kora
Delphine Ouattara

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Filmtekercs szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés

0
Kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is, szólj hozzá!x
()
x