Magazin

Berlinale 2014: A rövidfilmes mezőny

02_Ut_a_ferfi_szivehezRitkábban esik szó róla, de a Berlinale programjában van egy rövidfilmes szekció is, amelyben idén összesen 25 alkotás versenyez. Két blokk, azaz 10 kisfilm végignézése után azt hiszem, nagyon nem egyezik a véleményem a rövidfilmes előzsűriével. Úgy tűnik, az animációk mentik a helyzetet, és akad néhány egész jól sikerült doksi is. De a többi?

Symphony No. 42

Persze leginkább Bucsi Réka MOMÉ-s diplomafilmjére voltam kíváncsi (főként, hogy még interjút is adott a ‘tekercsnek). A Symphony No. 42. tulajdonképpen egyetlen ötlet kibontása, egy non-narratív szürreális agymenés a Srí Lanka-i bálnáknak ajánlva. Animált katalógus egy vicces képzeletbeli világ teremtményeiről és azok fura, legtöbbször teljesen értelmetlen cselekvéseiről. Nagyon sok különböző, egyedi, jól megrajzolt karaktert látunk, a kamera mozdulatlansága miatt olyan érzést keltenek, mintha valami furcsa enciklopédiát lapozgatnánk. A felvillanó epizódok egymástól látszólag függetlenek, és egyetlen rövid mondatban elmesélhetők. Olyanokban, mint: Egy tornadresszben füvet nyíró lány váratlanul beleütközik egy kalapos delfinbe. Vagy: A szülinapjára kapott tortát a fiú egy éppen arra járó pingvin képébe dobja. Az egész állatkert éljenzi az orrmányával festő elefántot, aki azt maszatolja a vászonra, hogy ,,HELP ME”. A megismert karakterek egy idő után újabb epizódokban is feltűnnek, és ha ebből még nem értenénk meg, hogy a minket körülvevő látszólagos káoszban mégiscsak van valami rendszer, egyértelműbb vizuális megerősítést is kapunk róla. Nézhető a film az összefüggések keresgélésével és egyéni értelmezésével, de kicsit felszínesebben az abszurd látvány puszta élvezetével is. Kár, hogy a film a vágás után hosszabb lett, mint ameddig a meglepetés ereje és a néző kirakózó kedve kitart. Érdekes viszont a hangsáv, Beethoven szimfóniájával (naná, hogy nem a negyvenkettedikkel), prüntyögő zenével és izgalmasan összerakott zörejezéssel. Azt kell, hogy mondjam, hogy egy animációs fesztiválon valószínűleg nem tűnne ki ennyire az alkotás, de ebben a mezőnyben mindenképpen. Szorítok, hogy a döntő zsűrijében már Bunuel és Dalí is ott üljön.

symphony 42 (Bucsi Réka)
Symphony No. 42.

Út a férfi szívéhez

Nem ilyen fantáziadús, viszont eszköztára szempontjából érdekesebb a lengyel Út a férfi szívéhez (r. Ewa Borysewicz), amely kis túlzással egy szál grafitceruzával és egy darab krétával készült, mégis képes fülledt hangulatot teremteni. A szerelme után sóvárgó nő képzeletében vagyunk, ahol a narráció gyanánt elsuttogott erotikus vers fantáziaképei teljes nyíltsággal elevenednek meg. Annyira erőteljes ez a hangsáv, hogy még a maszatos papírra rajzolt pálcikaember-figurák ellenére is feltölti a filmet érzelemmel. A remegő kontúrvonalak és a táblára rajzolt éjszakai jelenetek baljós hangulatot keltenek, ami az érzékiséggel együtt érdekes elegyet alkot. A jó stilisztikai ötletek ellenére a film sajnos összességében elég felejthető.

Madarak

A Madarak (r. Ulu Braun) c. német kísérleti filmről már sajnos nem tudok ilyen sok jót mondani. Talán azt, hogy jó minőségű, szépen komponált képeket használ. De nagyon hiányzik a koncepció a szelektálásuk és az összeszerkesztésük mögül, így a film hamar unalmassá válik. Végig szárnyasokat látunk természetben és városi közegben, szemétben turkálókat, máskor állatkertben élőket, vagy éppen épületeket, országok zászlóit díszítő madármotívumokat. Olyan érzést kelt az egész, mintha David Attenbourgh operatőre próbálgatná a kamerát a forgatás szüneteiben. Igazából jobban mutatna a gyűjtemény egy fotókiállításon a Természettudományi Múzeum falán, filmként nem működik.

Madarak
Madarak

Taprobana

A két kisjátékfilm, amit láttam, a felhozatal két leggyengébb darabja. A portugáli-dán-sri lankai koprodukcióban készült Taprobana (r. Gabriel Abrantes) pontosan olyan, mint egy gimnáziumi kortesfilm a diáknapokon.Rengeteg tehetségtelen színész tűnik fel a vásznon látványos kosztümökben, és lapos, máskor öncélúan obszcén poénokat erőltetnek. Kár érte, mert a témája önmagában érdekes lenne: arról szól, hogyan mentette meg a portugál nyelvet Luís Vaz de Camões, a portugál reneszánsz legjelentősebb személyisége.

Amíg fegyverek vannak a világon

A francia dráma, az Amíg fegyverek vannak a világon (r. Caroline Poggi, Jonathan Vinel) azt mutatja meg, hogyan élik ki a kamaszfiúk a bennük felgyülemlő feszültséget, és hogyan dolgozzák fel barátjuk öngyilkosságát. A film erénye a fiúk összetett ábrázolása, akik sztereotip férfias tulajdonságokkal épp úgy el vannak látva, mint heves érzelmekkel. A köztük kialakuló konfliktusok azonban még a drámai alaptörténet ellenére is teljesen súlytalanok, semmilyen feszültséget nem tud teremteni a film, még akkor sem, ha még szimfonikus nagyzenekart (!) és acapella kórusműveket is bevet a cél érdekében. A hangminőség egyébként csapnivaló, nagyon zavaró, hogy egy jeleneten belül időnként eltűnik a fehér zaj, és aztán a következő vágás után visszatér. Legalább minőségileg szinkronban van a képekkel, a hatásvadász vizuális elemekkel és az esetleges, üres beállításokkal.

Amíg fegyverek léteznek
Amíg fegyverek léteznek

Paradicsom 

Hasonlóan egy öngyilkos tragédia utóéletével foglalkozik a Paradicsom (r. Jayisha Patel) c. kubai dokumentumfilm. Egy 12 éves kisfiút gyászol az egész falu. Az interjúkban a rokonok és iskolatársak mesélnek arról, hogyan dolgozzák fel Ramón elvesztését, és azt is látjuk, eközben milyen változásokon mennek keresztül. A film érdekessége egy kulturális sajátosság, a babonás hiedelmek nagy szerepének bemutatása. De sajnos nem enged közel a karakterekhez, ezért nem tudjuk átérezni a tragédiát. A szerkesztésbeli hibái miatt inkább emlékeztet egy TV-riportra, mint kisjátékfilmre.

Om Amira

Az egyiptomi dokumentumfilm, az Om Amira (r. Naji Ismail) esetében a vágást kifogásoltam, mert a film túlságosan hosszúra sikerült, és egyenetlen a ritmusa. Ennek ellenére ügyesen megteremti a drámai feszültséget, és a témája is kifejezetten izgalmas. A vallási előírásokból adódik, hogy nagyon ritkán halljuk muszlim nők történeteit. Ebben a filmben az elbeszélő a Kairóban élő Om Amira, aki egymaga üzemeltet egy utcai krumpliárus bódét, és minden vásárlóját név szerint, mosolyogva üdvözli. Karaktere azért is érdekes, mert keményen dolgozó, független asszony, akit tisztelet és szeretet övez, ami ebben a kulturális közegben egyáltalán nem jellemző. Egy láthatatlan csoport képviselője, aki a munkáján túl mesél a nőisége megéléséről, az anyaságáról, a házassággal és a szüléssel kapcsolatos érzelmeiről, és mindezt megdöbbentő könnyedséggel teszi. Az, hogy a film minden szereplője teljesen természetesen mozog a kamera előtt, kíváncsivá tesz, hogy tudta megteremteni a rendező ezeket a szituációkat. A személyes történeteken túl a társadalmi-politikai környezetre is találunk utalásokat. Összességében egy érdekes, korrekt dokumentumfilm, már csak egy tapasztalt vágó hiányzik a stábból.

Om Amira
Om Amira

Salad Days

A Salad days (r. Olias Barco) c. belga doksi egy bevándorlókat foglalkoztató étterem működésébe nyújt betekintést, de sajnos hiába, mert amit látunk, teljesen érdektelen. A szereplők láthatóan nem tudnak megfeledkezni a kamera jelenlététől, neki játsszák el (és túl) a konfliktusokat, amelyek egyébként is tét nélküliek. Az esetlen kameramozgások (tulajdonképpen ide-oda rángatások), az ügyetlen beállítások, a rossz minőségű, szemcsés képek és a rosszul időzített vágások kifejezetten idegesítővé teszik a filmet.

Laborat

A beszámoló végére hagytam a szekció legrosszabb élményét. A német Laborat (r. Guillaume Cailleau) 16 mm-es filmre forgatott experimentális dokumentumfilm, kísérleti laboratóriumban vizsgált, operált és boncolt egerekről, nem kevesebb, mint 22 percben. Szuperközeliben, vágás nélkül mutat egy 5 percig tartó gégemetszést, hogy aztán ennek ellensúlyozására beillesszen egy ide-oda vagdosott és vizuális effektekkel túlinjekciózott szekvenciát. A formával való kísérletezés fantáziátlan és vérszegény, de igazából nem is ezért rossz nézni, hanem egész egyszerűen azért, mert túl közel visz valamihez, amit távolról sem akar látni a néző, hacsak nem lelkes elsőéves orvostanhallgató. Én sajnos nem vagyok, de még olyan szerencsés sem, mint a mellettem ülő néző, akit a vetítési blokk ezen pontjára érve már elnyomott az álom, ezért jobb híján azzal szórakoztattam magam az említett 5 percben, hogy a vászon helyett a közönséget pásztáztam, és sorstársakat kerestem. Elég sok szörnyülködő tekintettel találkozott az én szörnyülködő tekintetem, ezért a végefőcím alatt nem is csodálkoztam a nem túl udvarias, de annál hangosabb reakciókon.

 

Laborat
Laborat

Mindez nem egészen a fele a versenyben lévő rövidfilmeknek, vagyis nem tudok átfogó képet adni a teljes szekcióról, mert ezek után úgy döntöttem, visszatérek az egész estésekhez. Remélem, Bucsi Réka filmje még sok más rangos fesztiválra meghívást kap, és olyan elismerést is szerez majd, amire igazán büszke lehet.

Puskás Lilla

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com