Magazin

Berlinale 2017: A töredezett az új homályos – The Dinner

Nem kapott tapsot Berlinben a versenyprogramban szereplő The Dinner, sajnos részben jogosan. Ugyanakkor izgalmas értékei révén nem lehet szó nélkül elmenni Oren Moverman új drámája mellett.

Ritkán látni filmekben olyan mély és izgalmas emberi drámát, mint amivé a The Dinner fejlődik. Érdekes, hogy nem ennek indul: szatirikus hangvétellel győzködi magát a főhős, hogy nem megy el az esti vacsorára. Egy elegáns monológban fejti ki a hozzáállást, amelyben megemlíti Rómát, Caesart és a sötét középkort is. Paul (Steve Coogan) gyorsan szimpatikussá válik.

A cím arra a vacsorára utal, ahol Paul és felesége, Claire (Laura Linney) találkozik a férfi testvérével, Stannel (Richard Gere) és második feleségével, Kate-tel (Rebecca Hall). A film a fogások mentén fejezetekre tagozódik: aperitif, főétel, desszert. Kár, hogy mindennek valójában semmi funkciója nincs, mert a The Dinner rövid időn belül apró darabora esik szét – de ne szaladjunk ennyire előre!

https://www.youtube.com/watch?v=3ApuUYVWT2Q

Herman Koch holland író legnagyobb sikert elért könyve, A vacsora magyarul is megjelent 2013-ban. Ugyanebben az évben készült el belőle a holland adaptáció, egy évvel később pedig az olasz verzió, ami Velencében díjat is nyert. A Variety úgy tudta, Cate Blanchett első rendezése is ez lesz, de közben Oren Moverman dolgozni kezdett a forgatókönyvön.

Moverman a kortárs amerikai függetlenfilm egyik különleges figurája. Első rendezése A harcmező hírnökei volt, amelyet a forgatókönyve és Woody Harrelson alakítása miatt Oscar-díjra is jelöltek. Következő munkája, a Rampart talán még jobban sikerült, ugyanakkor a direktor stílusának és témájának jellegzetességei még élesebbé, nehezen emészthetővé tették. Ezek megfigyelhetők a The Dinnerben is. Moverman mindig dühös, frusztrált férfiakat állít a középpontba, megosztó személyiségeket, akik a társadalomba mindig nehezen illeszkednek erős személyiségjegyeik által. Új filmjében a főhős gyorsan elnyerte a szimpátiámat, utána azonban egyre nehezebben tudtam elfogadni őt. Szokatlan élmény.

A rendező másik egyedi vonása a filmjeinek szokatlan szerkezetében nyilvánul meg. A történet egy kamaradráma ívét követi, a kvázi külön kategóriába sorolható vacsorafilmek mentén fejlődik: az előételnél még felszínesen csevegő társaság a desszertre egymásnak feszül. A levesnél kezdődő forrongás a véres sült húsnál robban. A zárt közeg igazi jutalomjáték a színészek és a nézők számára, ezúttal Steve Coogan nyújt kiemelkedő alakítást, de Rebecca Hallra és Laura Linney-re se lehet egy rossz szavunk sem.

Eddig nem is lenne semmi baj, sőt, az elmúlt évben éppen a szubzsáner felfutását figyelhettük meg (Teljesen idegenek, Ez csak a világ vége). A The Dinner azonban kiegészül két további szállal, amiből az egyik a könyvből lehet ismerős. Egyrészt párhuzamosan fut a főszereplők gyerekeinek korábbi bulizós estéje és annak kegyetlenül elfajuló lezárása. Másrészt pedig Paul múltjába, mentális instabilitásába és Stan családi életébe is bepillantunk. És sajnos teljesen értelmetlenül a gettysburgi csata is bekerül a képbe.

A felsorolt mellékszálak nem érnek össze, nem alkotnak egy koherens filmet – ezért nyújt vegyes élményt a The Dinner. Egyes elemek szinte alig kapcsolódnak egymáshoz, túl sok és túl tömény ahhoz, hogy még befogadható legyen. A film megtelít, mégsem a jóllakottságot éreztem. Az aprólékosan kibontakoztatott emberi dráma viszont annyira átható, amelyhez hasonlót mostanában A régi városban láttam.

Nem csak a tragikus sorsok összekapcsolódása emlékeztetett Kenneth Lonergan nagysikerű Oscar-esélyes drámájára. A The Dinner egészen hasonlóan építi fel a történetet: visszapillantások, a jelen és a közelmúlt párhuzamos valóságai mosódnak össze úgy, hogy a darabokat a nézőnek kell összeillesztenie. Lonergan ehhez egészen minimalista eszközöket használ, Overman több művészeti elemet vet be – de például a fogások mentén mutatott tagolás, mint említettem, értelmetlen. Hasonló Terrence Malick azon stílusához, amit a Knight of Cupsban csiszolt tökéletesre: az idősíkok folyamatos váltogatásával a nézőt krimiszerű gondolkodásra kényszeríti. A több elem egy mélyebb, árnyaltabb és összetettebb emberi drámát képes bemutatni. Ez a trend számos filmen, de az idei Berlinalén hangsúlyosan is megfigyelhető – és itt már egy átfogó irányzatról beszélhetünk. Míg korábban a sejtetés, a homályos utalgatás volt jellemző, amin a néző folyamatosan gondolkodott, de igazából csak a végén kap választ a kérdéseire (lásd: A tégla), addig most a megdöbbentő valóság a film vége helyett a közepére esik, így még jut idő a a következmények kivesézésre. Az izgalmas változás egyik kevésbé sikerült darabja lett a The Dinner.

Avatar

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya