Magazin

Berlinale 2017: Versenyzőkről dióhéjban

A hihetetlenül gazdag filmes programmal rendelkező Berlinalén igazi kihívás kiválogatni a legjobbakat. Az alábbiakban néhány értékes (vagy látatlanban értékesnek tűnt), de nem feltétlenül közönségbarát alkotást szedtünk össze.

Wild Mouse

Egészen rendhagyó darabnak számít a Versenyprogramban a Wild Mouse. Josef Hader első mozija rögtön a Berlinalén mutatkozott be, a készítő azonban hiába kezdő a rendezésben, komikus színészként több mint húsz éve szórakoztat a szomszédunkban, Ausztriában. Ez a háttér azonban finoman szólva nem tipikus a Berlini Filmfesztiválon. Mondhatni: a Wild Mouse a szekció fekete báránya. 

A történet középpontjában egy klasszikus muzsikával foglalkozó zenekritikus áll, akit kirúgnak a napilaptól. A férfi azonban nem meri elárulni az elbocsájtást a feleségének, ezért napközben a Práterben lógatja a lábát. Josef Hader világában az önző és cinikus karakterek dominálnak, a vezérfonal pedig az önirónia. A főhős abból él, hogy másokat kritizál, és amikor ezt elveszik tőle, teljesen védtelen marad. A megtört egzisztenciával szerencsétlenkedő főhős olykor egészen abszurd, máskor nevetséges tettekre vetemedik.

A humor az elsődleges tényező a Wild Mouse-ban, és ebben elég magas minőséget képvisel. A nevetés elsődleges forrásai a karakterek. Kiábrándult, középkorúak válságával küzdő alakokat vonultat fel a film, és lényegében ez a szocio-vonal engedte be a Berlinale versenyprogramjába. Sajnos azonban elég egyenetlen, olykor egészen ellaposodik, és a történet sem feltétlenül a csavarokra épül. Egy vígjátéktól azonban mindez megbocsátható.  

A Fantastic Woman

A chilei mozi, ahogy korábban is említettem, napjaink egyik legizgalmasabb műhelye, amely az utóbbi öt évben igencsak felülreprezentált lett, ha a latin-amerikai filmvilág kerül szóba. Ezúttal Sebastián Lelio képviselte a dél-amerikai országot a Berlinale Versenyprogramjában. Az A Fantastic Woman egy nő történetét meséli el, aki egy idősebb férfivel él boldog szerelemben. Orlando azonban váratlanul szívrohamot kap, és a nő élete egyetlen éjszaka alatt összeomlik. A férfi régi családja ugyanis gyűlöli Marinát, és mindent visszakövetelnek tőle: az autót, a lakást, a kutyát, sőt, még a temetésre se engedik el.

Sebastián Lelio filmje azért nagyon különleges, mert egy teljesen normális történetet mesél el úgy, hogy közben a főhőse transzszexuális. Marina ugyanis régen férfi volt. Az őt játszó Daniela Vegáról ezt nagyon nehéz megállapítani, de ahogy kiderül, onnantól viszont észrevehetetlen. Ez a megtévesztő játék a nemiségről önmagában csodálatos, és lényegében az egész filmet szimbolizálja.

Az A Fantastic Woman a kritikusok kedvence eddig a Berlinalén, ebben az értelemben pedig Enyedi Ildikó legnagyobb riválisa. A probléma azonban az, ha az ember tudja, hogy ez egy transzvesztitafilm, akkor nem üt akkorát. Sőt ebben a tekintetben kifejezetten közhelyes a mozi, bár meglepően nem teátrális (talán a legrosszabb jelenete az, amikor Marina képzelgését mutatják a diszkóban). Bárhogy is, ennél sokkal jobbnak számít ebben a témában Xavier Dolan Így is, úgy is Laurence-e. És a transzneműség nélkül is átlagos Marina története gyászról, feldolgozásról, kirekesztésről. Nálam nem működtek az arányok, de ahogy említettem, a kollégáknál igen.

Just Like Our Parents

Brazília filmművészetének európai belépője az elmúlt évben Rotterdam mellett Berlin volt. A Berlinalén a Versenyben szekcióban egy történelmi brazil film, a Joaquim szerepelt, a Panoramában pedig három dráma. Ezek közül az egyik volt a Just Like Our Parents. A fesztivál politikájába hűen illeszkedve egy női rendező alkotása.

Főszereplője, Rosa egy negyven körüli anya, akire lényegében az egész család összetartása hárul. Férje állandóan az Amazonas esőerdőjének megmentésén fáradozik, nagyobbik lánya kamaszodik, és még nehéz természetű anyja is nehezíti az életét. Ebben a helyzetben tanácsolják el a cégtől.

A Just Like Our Parents-et bevallottan Ibsen Nórája inspirálta. Rosa a későharmincasok-koranegyvenesek válságát éli meg, és a környezete hatására átgondolja életét. Tipikus függetlenfilmes téma, és mint ilyen, egyrészt sokszorosan feldolgozott, másrészt pedig stilizálást nem igényel – stílust talán annál inkább. Érdekes, hogy ez is lakásfilmként kezdődik, de aztán elengedi a rendező ezt a vonalat. 

Bárhogy is, sajnos a főhős drámája nem fajul el addig, mint a norvég színműben. A Nórához képest a Just Like Our Parents sokkal óvatosabb. Hiába emel be jó szimbólumokat (cigaretta, cipő) Laís Bodanzky rendező, a végét látva elgondolkodtam: volt egyáltalán ennek a filmnek olyan része, amit még nem ábrázoltak korábban a filmművészetekben?

Pendular

A másik brazil Panoráma-film a Pendular. Ebben két művész – egy moderntáncos és egy szobrász – úgy dönt, hogy beköltöznek műhelyükbe, egy elhagyatott gyárba, amelynek szintjét ragasztószalaggal felosztják egymás között. A nő az egyik oldalon táncol, a férfi a másik oldalon alkot, esténként pedig élik a fészekrakó szerelmesek boldog életét. Ismét egy női rendező, aki megint csak a női oldalt dolgozta ki jobban.

A Pendular négy fejezetre oszlik: érkezés, lendület, mozgás és visszahúzódás. A címe (magyarul: Inga) az egész rendezői koncepciót érthetővé teszi: a pendulum működési elvének felismerése a való életben. A gyönyörű, költői kép számos jelenetben visszaköszön, de mindig művészeti interpretációban. Például amikor a lány egy széken ülve egy másiknak támaszkodva hintázik. Vagy magában a szexben, a pár mindig más pozícióban szeretkezik. Az üzenet egyértelmű: a szerelem a folytonos mozgás segítségével kerül törékeny egyensúlyba.

Egy határozott rendező kezében a sok szép metafora mesterművé emelte volna a filmet. Júlia Murat azonban nem volt elég erős: sokszor (túl sokszor) hagyta kicsúszni a kezéből a történetet (például a moderntánc-betétekkel). Nem mert rászólni a szereplőire, nem mert kivágni tévútra terelő szálakat a filmből, ráadásul a gyerek-vonallal az emelkedett hangvételbe beépített egy brutálisan pragmatikus szálat. A lírai gondolatba egyáltalán nem illik a női önrendelkezés kérdése, ahhoz pedig Murat még túlságosan kezdő, hogy harmonikusan illessze be meséjébe a mellékszálakat. A végeredmény így is értékes, de könnyedén lehetett volna kiemelkedő is akár a Pendular.  

[author_bio author=”tothnandor”]

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com