Magazin

Berlinale 2018: A nyertesek nagyító alatt

Vajon jó filmek nyertek idén Berlinben, vagy a politika megint felülírta a realitást? A Tom Tykwer vezette zsűri díjai mentén íme a 2018-as Berlinale legjobb filmjei.

Számomra egy dolog miatt biztosan emlékezetes lesz a 2018-as Berlinale: szokatlanul gyenge volt a program. Ennek hosszú távú hatásait ebben a cikkben fejtettem ki, a legfontosabb megállapítás az, hogy Berlin sajnos egyre jobban lemarad Velence és Cannes mögött. A húzónevek hiányoztak a fesztiválról, a helyettük lehetőséghez jutó ismeretlenek pedig jó, de nem kimagasló filmeket készítettek. A díjak szétosztása kapcsán ezért sem volt könnyű helyzetben a Tom Tykwer vezette zsűri, hiszen a fesztiválok hagyományai szerint minden kategóriában más alkotást kellett elismerniük. Így pedig óhatatlanul bekerültek gyengébben sikerült filmek is a legjobbak közé.

Touch Me Not

Arany Medve: Touch Me Not

Kétszeresen is sokkoló Adina Pintilie elsőfilmje. Egyrészt a Touch Me Not zavarba ejtően gyakran mutat meztelen testeket, másrészt megdöbbentő volt, hogy nyert. A román alkotás ugyanis sokkal inkább kísérleti, mint hagyományos játékfilm, amiben a nézőnek állandóan emlékeztetnie kell önmagát, nem, nem öncélú ennyi meztelenséget vászonra vetíteni. Ahogy a Variety fogalmaz: „kétségtelenül bátor maga a film, különösen annak tekintetében, hogy a rendező a saját pszichológiai esetét is beilleszti a történetbe, de összességében a Touch nehezen befogadható darab”. Azt azonban egyöntetűen kiemeli mindenki, hogy hogy értő közönség számára rendkívül értékes alkotás lehet a Touch Me Not. Viszont tény és való, hogy forgalmazhatatlan – talán a Titanicon vagy a Cinefesten találkozhatunk majd vele.

Mug

Ezüst Medve: Mug

A zsűri igencsak hűen képviselte idén a 67 éves fesztivál szellemiségét akkor, amikor fődíjjal egy kísérletező nőt méltatott, az „ezüstérmet” pedig egy fontos politikai állásfoglalást képviselő filmnek adta. A Mug ugyanis frontális támadást indít a mai lengyel falu intoleranciája ellen. A szatíra kicsit olyan, mint A négyzet abban az értelemben, hogy a megfelelő pillanatokban kilép a cselekmény a fő csapásirányból, és kitekint a társadalmi rétegekre. Középpontjában Jacek áll, aki egészen addig elfogadható alak a helyi közösségben, amíg csak szimplán rocker. Amikor azonban egy baleset miatt a fél arca lebénul, a közösség és a saját családja is ellene fordul, de legalábbis elidegenedik tőle. A Mug mindenben a tavaly vetített Spoor ellentéte: éles látlelet a mai lengyel társadalomról, de a néző mégis valahogy kívül reked mindezen.

The Heiresses

Legjobb női főszereplő és Alfred Bauer-díj: The Heiresses

Ha tippelnem kellett volna az Arany Medvét illetően, a The Heiresses-re fogadtam volna. Kevés filmet övezett (egyáltalán) pozitív megítélés, de az egyik ez a paraguayi filmdráma volt – a legnagyobb szívfájdalmam, hogy lemaradtam róla. A történet két középkorú leszbikus nőről szól (az egyiküket alakító színésznő kapta a színészi díjat), akik próbálják fenntartani gazdagságuk látszatát, miközben a kemény pénzügyi valóság egyre jobban szorongatja őket. A két nő egészen másokból, de arra kényszerül, hogy kilépjen a komfortzónájából, és ez teljes új irányba tereli mindkettejük életét. A The Heiresses a vélemények szerint elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy nem indít frontális támadás a paraguayi intolerancia ellen, és egy egyedi történettel volt képes az ország számos ellentmondására és nehézségére rávilágítani. A latin-amerikai mozi a tavalyi A Fantastic Woman után ismét egy erős művel bizonyított Berlinben.

Kutyák szigete
Wes Anderson: Kutyák szigete (Isle of Dogs)

Legjobb rendező: Wes Anderson (Kutyák szigete)

A fesztivál legnagyobb durranása rögtön a nyitófilm volt, ami önmagában is sok mindent elmond a mezőnyről. Mindenesetre Wes Anderson jött, látott és győzött: a Kutyák szigete első pillanattól kezdve közönség- és kritikuskedvenc volt. Akárkivel találkoztam, mindenki imádta, és biztos vagyok benne, hogy csak azért nem nyert, mert az túl egyértelmű lett volna.

A Kutyák szigete egészen különleges alkotás: egy képzeletbeli japán szigeten játszódik. Megasaki városából ide száműzik az összes kutyát, köztük a 12 éves Atariét is. A fiú útnak indul, hogy megmentse kedvencét, aki közben összebarátkozik a helyi kutyákkal. És mindez stop-motion animációban. Anderson nem először nyúl ehhez a formához, anno A fantasztikus Róka úr is így készül. De mindegy is, mit csinál, úgy tűnik, nem tud mellényúlni, amire újabb bizonyíték a Kutyák szigete.

The Prayer

Legjobb férfi főszereplő: The Prayer

Anthony Bajon egy 22 éves heroinfüggőt játszik a The Prayer-ben, amivel megnyerte magának a fesztivál zsűrijét. Cedric Kahn közepes filmje ezzel bekerült a díjazottak közé, amire előtte vajmi kevés esélyt láttam. Az egész alkotás egy hagyományos szociodráma, amiben a dokumentarista-jellegű kamera végigköveti főhőse felépülését. Szerintem a rendező egyszerűen túl könnyű megoldást választott, ezzel az egész film kissé hiteltelen lett. Ugyanakkor a férfi főszereplő elismerésével valóban nehéz vitatkozni.

Alonso Ruizpalacios: Museum

Legjobb forgatókönyv: Museum

Értetlenül állok a Museum forgatókönyvírói díja előtt. Nem azért, mert nem volt jó ez a mexikói dráma, hanem azért, mert a forgatókönyve éppenséggel tele volt hibákkal. Egyenetlen, csapongó, összeszedetlen film volt Alonso Ruizpalacios második rendezése, de közben értékes is, mert az alapötlete egyszerűen kifogástalan. Juan (Gael García Bernal) gyerekkori barátjával kifosztja a mexikóvárosi antropológiai múzeumot – arra viszont egyikük sem számít, hogy ezzel a lépéssel egy csapásra a nemzet ellenségeivé válnak. Az ellopott maja és azték kincsek a történet során végig Mexikó megszemélyesítőiként vannak jelen, a csavart pedig az adja, hogy a tolvajok a manifesztáció logikája szerint valójában a mexikóiak maguk. Ez a tényleg zseniális gondolat azonban, mint említettem, koránt sincs jól kidolgozva.

Avatar

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. [email protected]u

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A sorozatok lényege, hogy nincs meghatározott végük… Ezzel vitatkoznánk!

A 2010-es évektől folyamatosan nő a televíziós és streaming sorozatok száma, köztük pedig az előre meghatározott véggel rendelkező egyévados szériák, vagyis a minisorozatok is egyre nagyobb hangsúlyt kapnak. Nem tudod mi a különbség antológia-, mini- és limitált széria között? Akkor ez a te videód!

A VLOGtekercs stábja ebben a hónapban a minisorozatok formai jegyeit és történelmét járja körbe. Számos ismert és kevésbé ismert sorozatpéldával azokra a kérdésekre kerestük a választ, hogy miért éri meg a nézőnek minisorozatot nézni és milyen előnyei származhatnak az alkotónak a minisorozat formátumból.

Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor

Vágó: Énekes Gábor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya