Magazin

Berlinale 2018: Mi lesz veled, Berlinale?

Európa harmadik legfontosabb filmfesztiválja egyre jobban veszít a jelentőségéből – sajnos ez a legnagyobb tanulsága az idei évnek. Pedig épp ez az a fórum, ami a hírneve hátán fokozott figyelmet irányít a kevésbé ismert nemzetek és alkotók felé.

Enyedi Ildikó után a Berlinale fődíját ismét egy nő nyerte meg: Adina Pintilie első alkotása, a Touch Me Not kapta az Arany Medvét. Meglepő fordulatot hozott a döntéssel a zsűri, hiszen a román filmről keveset beszéltek – bár tegyük hozzá igazán egyik versenyzőről sem beszéltek sokat, leszámítva az Ezüst Medvét elnyerő Kutyák szigetéről. Wes Andreson új animációja lényegében megmentette az egész fesztivált a névtelenségről, hiszen a film világpremierjére önmagában vagy egy tucat amerikai sztár érkezett a német fővárosba. Az ismert nevek száma még mindig az egyik legfontosabb tényező a fesztiválok iránt érdeklődők számára. De csak az egyik.

E tekintetben egyébként jól sikerült az idei fesztivál: látogatását tette többek között Bill Murray, Greta Gerwig, Joaquin Phoenix, Robert Pattinson, Tilda Swinton, Bryan Cranston, Jeff Goldblum, Rosamund Pike, Daniel Brühl és Isabelle Huppert, hogy csak a legfontosabbakat említsük. De ha az események mögé nézünk, akkor kiderül, hogy számos film épp a sztárjai miatt került be a programba. A 7 Days in Entebbe vagy a My Happy Prince például egyes vélemények szerint a tévéfilmek szintjét üti meg, de mivel világszerte ismert színészek játszanak bennük (Colin Firth vagy Rosamund Pike), vetítették azokat a fesztivál keretén belül.

Adina Pintilie Touch Me Not című alkotása kapta meg az Arany Medvét.
Adina Pintilie Touch Me Not című alkotása kapta meg az Arany Medvét.

Ez nem újdonság a Berlinale esetében, jól emlékszem például arra, hogy három évvel ezelőtt itt volt a Szürke ötven árnyalata világpremierje. Maga a fesztivál két külön kategóriát is tartogat az ilyen, csak a hírverés érdekében beemelt filmeknek. A Berlinale Special szekció még elfogadható, de az már nehezen érthető, miért vetítenek a versenyszekcióban olyan filmeket, amelyek nem vesznek részt magában a versenyben (ez az ún. Competition – Out of Competition szekció). Az ide tartozók filmekről előre lehet tudni, hogy neves művészek rossz alkotásai – ha ugyanis jók lennének, a forgalmazó megmérettetné. Idén például itt mutatták be az Elit halálosztókkal befutott brazil rendező, José Padilha már említett 7 Days in Entebbe-jét, valamint Steven Soderbergh Unsane-jét.

Ha pedig a két kategória filmjeit lefejtjük, alig marad olyan rendező, akinek új moziját releváns várakozás előzte meg idén, vagyis olyan új alkotás, ami miatt érdemes volt elmenni a fesztiválra. Én tájékozottnak tartom magam a kortárs filmművészetben, mégis

a Berlinale 19 versenyzőjéből mindössze kettő olyan akadt, akiről utánaolvasás nélkül, egyből tudtam, hogy kicsoda (Gus Van Sant és Wes Anderson). Ilyen programmal Berlin végérvényesen le fog maradni két nagy konkurense, Velence és Cannes mögött.

Vegyük csak a tavalyi velencei programot: ott mutatták be Alexander Payne (Kicsinyítés), Darren Aronofsky (anyám!), Guillermo del Toro (A víz érintése), George Clooney (Suburbicon) vagy épp Martin McDonagh (Három óriásplakát Ebbing határában) új filmjét. És íme a tavalyi Cannes: Sofia Coppola (Csábítás), Michael Haneke (Happy End), Yorgos Lanthimos (Egy szent szarvas meggyilkolása), Noah Baumbach (The Meyerowitz Stories),  Ruben Östlund (A négyzet), Andrej Zvjagincev (Szeretet nélkül), Francois Ozon (Dupla szerető), Fatih Akin (Sötétben), Todd Haynes (Wonderstruck), hogy tényleg csak a legfontosabbakat említsem.

Berlin maga alatt vágta a fát az elmúlt évek során, és egy szóban össze lehet foglalni az okot, ami ide vezetett: kontraszelekció. A Berlinale mindig híres volt arról, hogy olyan filmeket emel be a programba, ami kiáll egy fontos társadalmi kérdés mellett, legyen az a menekültkérdés (A remény másik oldala), a transzszexuatlitás (A Fantastic Woman) vagy a kisebbség (Genezis). A másik szempont a negligált nemzetek (pl: a maják: Ixcanul) vagy a hátrányos társadalmi szegmensek előtérbe helyezése. Utóbbi különösen fontos szempont: mindig sok a női rendező, de tavaly még a szokásosnál is többen voltak (az ismertebbek: Agnieszka Holland: Spoor, Sally Potter: A vendégek, Enyedi Ildikó: Testről és lélekről). Mindez igazán dicséretes és örömteli, és pláne Velencével szemben kimagasló, ahol alig kapnak lehetőséget a nők.

A pozitív diszkrimináció azonban kontraproduktív. Nem látok az események mögé, nem tudom, ki az, aki kimarad egy negligált ország versenyzője miatt, de az évek távlatában az látszódik, hogy a minőség tekintetében Berlin lemarad Velence és Cannes mögött. És hiába adnak nagyobb teret az említett szempontok mentén néhány alkotócsoportnak, ha a verseny nem elég erős, az igazán kompetitív filmek vagy rendezők a két másikat választják (pl.: Sofia Coppola). A valóság egyszerűen az, hogy nincs összefüggés egy alkotó származása vagy neme és alkotása minősége között. Ugyanez igaz a témára: örök érvényű jelenség, hogy az imént említett témák erőteljes érzelmi hatásuk miatt ismétlődő toposzai a művészeteknek. De a szempontnak akkor sem ennek kéne lennie, hanem ismét csak a minőségnek. Fontos témáról ugyanis ugyanúgy lehet rossz filmet készíteni, mint jót.

A Berlinale fesztiváligazgatója Dieter Kosslick 2001 óta, de az idei éve volt az utolsó. Nagy kérdés, hogy utódja milyen irányt választ. Az biztos, hogy vízválasztó elé érkezett a fesztivál. És az is, hogy az új igazgatónak nem lesz könnyű dolga.

Avatar

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. [email protected]

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A sorozatok lényege, hogy nincs meghatározott végük… Ezzel vitatkoznánk!

A 2010-es évektől folyamatosan nő a televíziós és streaming sorozatok száma, köztük pedig az előre meghatározott véggel rendelkező egyévados szériák, vagyis a minisorozatok is egyre nagyobb hangsúlyt kapnak. Nem tudod mi a különbség antológia-, mini- és limitált széria között? Akkor ez a te videód!

A VLOGtekercs stábja ebben a hónapban a minisorozatok formai jegyeit és történelmét járja körbe. Számos ismert és kevésbé ismert sorozatpéldával azokra a kérdésekre kerestük a választ, hogy miért éri meg a nézőnek minisorozatot nézni és milyen előnyei származhatnak az alkotónak a minisorozat formátumból.

Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor

Vágó: Énekes Gábor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya