Elég csalódott voltam tegnap, valahogy semmi nem akart összejönni – azt nem is meséltem el, hogy az Alelnök vetítését úgy buktam be, hogy a Friedrichstadt Palast az nem a Friedrichstadt-Palast… –, nagyon kellett már valami, amitől visszatér az életkedvem. Szerencsére az utolsó másfél nap tartogatott még pár kellemes meglepetést.
Hangulat
Berlin a magasból
Berlin nem kifejezetten szép város, de nagyon izgalmas, ahogy arról már többször írtunk. Utolsó napomra végre a nap is kisütött, így a város egyik legvonzóbb arcát mutatta – ki is használtam a lehetőséget, hogy kicsit jobban szemügyre vegyem. Éltem az akkreditáció előnyeivel, és a Potsdamer Platz szomszédságában álló toronyház PanoramaCaféjába Európa leggyorsabb liftjével – 20 másodperc alatt 24 emelet magasságba – repültem. Látni innen a város legfontosabb látványosságait, és – ahogy azt tette sok sztár is a héten, akik itt adtak interjút a sajtó képviselőinek – egy jó kávét is megihatunk.
Filmzene koncert az utcán
Úgy tűnik, a Berlinale idején az egész város a filmekről szól – még az utcazenészek is a mozgókép dallamait játsszák. A Potsdamer Platz egyik sarkában minden nap más muzsikált – a kedvencem egy harmonikás volt, aki egészen új értelmezést adott a Mission Impossible jól ismert motívumának.
Találkozás az aktivistával
A Berlinale Kulinarisches Kino néven külön szekciót szentelt a gasztrofilmeknek – volt ezek között kifejezetten az ételkészítés világába vezető film, de volt a kulináris kultúrával csak közvetve érintkező doku is. Ilyen volt a fogságba esett halászok kapcsán a modernkori rabszolgasággal foglalkozó Ghost Fleet is, amely után a szervezők egy közönségtalálkozó keretében tehették fel a kérdéseiket többek között Shannon Service rendezőnőnek. Nagy meglepetésre a film egyik főszereplője, Chutima „Oi” Sidashatian hirtelen előbukkant a közönség soraiból. A thai újságírónő kutatómunkát végez a film középpontjában álló Labour Rights Promotion Network Organisation nevű szervezet számára. A beszélgetés során hatalmas szenvedéllyel beszélt a munkájáról – hallgatni őt legalább olyan inspiráló volt, mint a film maga.
Filmek
Elisa & Marcela
Hát régen unatkoztam utoljára ennyit. Isabel Coixet leszbikus szerelmi története témáját tekintve nagyon is ígéretes volt – a pár egyik tagja magát férfinak kiadva az 1800-as évek végén elveszi szerelmét feleségül –, a kivitelezés azonban messze elmaradt a várakozásaimtól. A kémia nyomokban sem működött a két főszereplőnő, Natalia de Molina és Greta Fernández között, a fekete-fehér egyáltalán nem tett jó a képeknek, a szexualitás öncélú ábrázolása pedig – még ha egy polip (!) is a lányok ágyába került – egyáltalán nem hozott lázba.
Ghost Fleet
Shannon Service és Jeffrey Waldron dokumentumfilmje az Egy nő fogságban után szintén a modernkori rabszolgatartásról szól – ezúttal azonban halászok körében és a megmentők szempontjából ábrázolva. A kamera Patima Tungpuchayakult és csapatát követni – a Nobel-díjra jelölt nő ezidáig több mint ötezer egykor fogságban tartott férfit juttatott haza családjához, akik a növekvő halászati szektor emberhiányára jelentettek erőszakos és embertelen megoldást. Az alkotók, bár néhol talán túlságosan is hatásvadász módon nyúltak az események rekonstruálására szolgáló utólagos felvételekhez, egy hihetetlenül fontos témát ábrázoltak nagyon is erőteljesen.
Idol
A fesztivál számomra utolsó filmje, az Idol (fenti képen) volt a legjobb élményem. Su-jin Lee filmje neo-noir elemekkel gazdagított thrillerében a megválasztására készülő politikus arra ér haza, hogy felesége a kocsit mossa, amivel fia elgázolt egy férfit. Természetesen megvan a stratégia, hogyan tussolják el az ügyet – arra azonban nem számítanak, hogy a fiú apja és terhes felesége nem hagyja annyiba a dolgokat. A film a legváratlanabb pillanatokban dob be újabb és újabb csavarokat – így a játékidő mind a 140 perce a Berlinale legizgalmasabb pillanatai közé tartozott.
