Újabb napon vagyunk túl a filmes darálóban, Berlin még mindig eszméletlenül izgalmas, és sok-sok kihívást tartogat.
Hangulat
Eklektika
Tudom, hogy elsősorban a fesztiválról kéne beszélnem, de annyira bejön a helyszín, hogy muszáj még néhány szót ejtenem róla. Már csak azért is, mert a Berlinale-élményhez jelentősen hozzátesz Berlin sajátos atmoszférája. A város egy igazi olvasztótégely, ahol remekül fér meg egymás mellett modern és klasszikus művészet, indusztriális fémes-szürkeség és az üzleti életre jellemző hideg minimalizmus. A Berlinale pedig maga is ezt az eklektikus összhatást tükrözi, elég csak a vetített filmek sokszínűségét megfigyelni. Szinte minden kultúra (külön figyelmet szentelve a harmadik országbeli alkotókra), minden műfaj és minden téma képviseleti magát, ami, azon túl, hogy közösségépítő szerepe van, egy mindenki számára izgalmas és inspiráló élménnyé varázsolja a fesztivált.
Még egy apróságnak tűnő, de fontos dolgot figyeltem meg. Berlinben szeretik és becsülik a filmet. A mozikultúra sokkal kifinomultabb, és van egy olyan renoméja, mint a színházba járásnak – ilyet pedig Magyarországon soha nem tapasztaltam. Szeretik és becsülik a filmeket, s ezt jól modellálja az is, hogy rengeteg kiváló mozijuk van. És, ez már tényleg csak személyes apróság, de eddig egyszer sem találkoztam olyannal, hogy valaki csámcsogással zavarta volna meg az előadást. (Énekes Gábor)
McKay, Bale és a humorbombák
Berlinben elég jó a közlekedés, de még nem sikerült magam teljesen kiismerni: benéztem a buszt, így késve sikerült csak beessek az Alelnök (Vice) sajtótájékoztatójára – jobban mondva a helyére, mert a sztárok még sehol sem voltak, amikor kiverekedtem magamnak egy viszonylag jó pozíciót a beláthatatlan tömegben. Fél óra várakozás után azonban megérkezett a főszereplő, Christian Bale és a film alkotója, Adam McKay. A páros nem először dolgozik együtt, a forgatókönyvíró-rendező előző filmjében, A nagy dobásban (The Big Short) is Bale vitte a főszerepet. Az összeszokottság nem is volt kérdés, a két férfi olyan jól elszórakoztatta egymást, hogy kérdések nélkül is el lettek volna. McKay egyébként komikusként is ismert – most ezt az oldalát is megcsillogtatta, időről időre kommentálta az eseményeket, mi meg röhögtünk. Kellett is ez kárpótlásul, mert a dolog komolyabb oldalából sajnos nem sokat lehetett hallani – nem hittem volna, hogy ilyen létezik, de a fényképezőgépek zaja olyan szintű volt a teremben, hogy nem egy válasz szinte eltűnt a nagy kattogás közepette. (Molnár Kata Orsolya)
A Filmmúzeum
Két film között volt egy elcsípett félórám, ahol – épp csak az impresszió kedvéért – végigsöpörtem a Filmmúzeumon. Jó lett volna több időt is rászánni a német filmtörténetet bemutató állandó kiállításra, ami olyan sarokpontokkal dolgozott, mint Friedrich W. Murnau, Ernst Lubitsch, Fritz Lang, Leni Riefenstahl, Rainer Werner Fassbinder vagy Marlene Dietrich életműve. Nemcsak bemutatta, de különleges installációk segítségével meg is idézte olyan filmek világát, mint például a Dr. Caligari vagy a Metropolis – kifejezetten izgalmas megoldások tömkelegével rukkoltak elő a kurátorok, melyek miatt mindenképpen érdemes visszatérni egy alaposabb tanulmányozásra. (Molnár Kata Orsolya)
Filmek
Skin
Ezidáig ez a kedvencem az idei kínálatból. A korábban az Áradatot és Az élet művészeit jegyző Guy Nattiv egy igaz történetet dolgozott fel: a skinheadek által nevelt Bryon (Jamie Bell) kezd besokallni a nevelőapja (Bill Camp) vezette rasszista csoport ténykedéseitől, és amikor beleszeret a három gyereket nevelő egyedülálló anyába (Danielle McDonald), úgy dönt, kiszáll. Csakhogy egy ilyen bandából nincs kiút. Nattiv rendkívül erős történetét zseniális szereplőgárda kelti életre. Jamie Bell a Billy Elliot óta nagy kedvencem, s bár a Skin jól illeszkedik szerepei sorába, színészileg mégis teljesen új kihívás elé állítja. A film minden pillanatában izgalmas és érzékeny, bitang jó a zenéje, illetve az igencsak megszívlelendő üzenetét mindenféle manírtól mentesen képes átadni. (Molnár Kata Orsolya)
The Boy Who Harnessed the Wind
Chiwetel Ejiofor egészestés rendezői debütálása ugyancsak egy igaz történet alapján született: William Kamkwamba és Bryan Mealer írták meg William történetét, aki egy malawi kis faluban szélerőművet épített, hogy megmentse családját az éhezéstől. Ezt a történetet adaptálta Ejiofor, aki William (Maxwell Simba) apjának szerepét is eljátszotta ebben az inspiráló, – mind képekben, mind a cselekmény szintjén – rendkívül szép, de sokszor kicsit negédes és talán túlontúl is a klasszikus elbeszélésre építő filmben. A film egyébként a Netflix égisze alatt született: egy újabb példa arra, hogy a fesztiválok milyen remek lehetőséget adnak a streaming felületekre készített alkotásoknak, hogy nagyvásznon is bemutatkozhassanak – Dick Pope szép felvételei ki is élték magukat a szélesvásznon. (Molnár Kata Orsolya)
Elmélkedni a kihalás küszöbén – Light of My Life
A Light of My Life-nak Berlinben tartották a világpremierjét, és eddig az egyik, ha nem a legjobb élményem fűződik hozzá. Casey Affleck immár második alkalommal foglalja el a rendezői széket, ezúttal egy olyan disztópikus jövőbe kalauzolva minket, ahol a nőket világszerte tizedelte meg egy rejtélyes betegség, minek hatására az emberiséget a kihalás veszélye fenyegeti. Egy névtelen apuka (Casey Affleck) és annak lánya (Anna Pniowsky) az elvadult társadalomtól elszeparáltan, az erdőben próbál túlélni. A klisésnek ható történetet a remek kivitelezés, így az erős színészi játék, a masszívan nyomasztó atmoszféra és az okosan felépített, elgondolkodtató párbeszédek teszik igazán különlegessé. (Énekes Gábor)
A háborúról brutálisan vagy sehogy – Monos
A fesztivál eddigi vetítései közül egyik sem zaklatott fel és zavart össze annyira, mint a kolumbiai Alejandro Landes szürreális-horrorisztikus, háborús thrillere. A Monos egy csapat tinédzserről szól, akiknek egy félkatonai szervezetbe tömörülve az a feladatuk, hogy egy, a civilizációtól távol eső hegycsúcson egy amerikai kutatónőre vigyázzanak. A Monos a háború lélekölő, destruáló mivolta ellen szólal fel, s mindezt olyan markáns és hatásos formában, ahogy azt csak az Apokalipszis mostban, a Szarvasvadászban vagy a Jöjj és lásdban tapasztalhattuk. (Énekes Gábor)
