Magazin

Berlinale 2014: Panorama – Bravúros mexikói road movie

20142287_2Önmagában a Güeros (2014) alapszituációja még csak nem is túl újszerű: célt tévesztett, tébláboló kamaszokkal vannak tele a filmek a modernizmus óta, de soha unatkozás nem volt még ilyen szórakoztató, mint itt! Láttunk már ezerszer fekete-fehérben forgatott anti-road movie-t, fiútestvérek közötti rivalizálást is, de nem így, ahogy most. Nagyszerű forgatókönyve, szokatlan ritmikája, rendkívül sokrétű képi- és hangvilága, ironikus humora és a filmtörténet klasszikusai előtt tisztelgő gesztusai együttesen nemcsak a fesztivál eddigi legjobb filmélményét adták, de egyenesen az elmúlt évekét.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

Úgy tűnt, nem vagyok egyedül a véleményemmel, a vetítést ugyanis szokatlanul hosszú taps és elismerő bekiabálások sora követte. A bravúros rendezés a mexikói elsőfilmes Alonso Ruizpalacios munkája, aki saját forgatókönyvből dolgozott, és a produceri munkában is részt vett. A rendező a vetítést azzal a megjegyzéssel vezette fel, hogy a film a barátságról szól, és a legjobb cimboráival együtt készítette el. Ez az összhang tükröződik a film egészében.

A felütés máris megmagyarázza a címet: a spanyol kifejezés nagyjából félérett gyümölcsöt jelent, személyre vonatkoztatva pedig a világos hajú, sápadt emberekre használt szleng. Olyan srácokra, mint amilyen Tomás (Sebastián Aguirre) is.  A történet aznap kezdődik, amikor végleg kihúzza a gyufát az anyjánál, aki úgy dönt, nevelését egy időre mexikóvárosban élő nagyobbik fiára, Sombrá-ra (Tenoch Huerta) bízza. Bátyjának a váratlanul felbukkanó kistesó persze csak púp a hátára. Nem mintha elfoglalt lenne, éppen ellenkezőleg: napjait a lakásban tölti egy külvárosi panelnegyedben legjobb barátjával, és igyekeznek valamivel elütni az időt. Innentől kezdve már hárman unatkoznak együtt, mintha csak a Kacsaszezon (2004) hőseit látnánk 10 évvel később: kártyatrükköket gyakorolnak, újságból nyírbálnak képeket, áramot kunyerálnak a szomszéd lánytól, házilag barkácsolt pohártelefonon mesélnek egymásnak kitalált történeteket, hogy elteljen valamivel a nap. Minden megváltozik, amikor Tomás megmutatja bátyjának az egyetlen emlékét, ami apjuk után maradt: az elhunyt kedvenc kazettáját a rajongásig szeretett Epigmenio Cruz zenéjével. Amikor találnak egy rövid cikket arról, hogy az énekes kórházba került, úgy döntenek, felkerekednek, hogy leróják tiszteletüket a titokzatos énekes előtt, aki egyszer állítólag magát Bob Dylant is megríkatta.

A küldetés persze a csetlő-botló karakterekhez illően döcögősen halad előre, útközben ugyanis megannyi fontos dolguk akad: pizzát kell venniük, megnézni az állatkertben az állatokat, engedély nélkül belógni egy medencébe, és beugrani az egyetem frissen elfoglalt kampuszára. Ez utóbbi főleg Sombrának fontos, aki korábbi barátnőjét, Anát (Ilse Salas) akarja viszontlátni. Amikor feléled a vonzalom kettejük között, a lány csatlakozik a kalandhoz. A film zenei fesztiválokat idéző jelenetekben mutatja be az 1999-es egyetemi sztrájkot, amikor a diákok a tandíj bevezetéséről szóló hírekre reagálva blokádot hirdettek meg az UNAM Egyetemen, amit aztán 10 hónapig fenn is tartottak. Szerethető, sokszínű közösségnek ábrázolja a sztrájkoló egyetemistákat, és betekintést enged a blokád fenntartásának folyamatába is.

20142287_1A fejezetek közti inzertek elárulják, hogy a hősök lassanként egész Mexikóvárost végigkocsikázzák a popzenész utáni hajsza ürügyén. A vetítés után Ruizpalacios elárulta, hogy az autogramvadászat történetét személyes tapasztalatára építette, miszerint az ember végül sosem úgy találkozik az idoljával, ahogy azt elképzeli. Elmesélte, hogy ő színházi ember lévén nem zenészt, hanem a híres színháztörténészt, Peter Brookot próbálta elcsípni, de a találkozás meglehetősen kiábrándítóan sikerült.

A rendező színházi múltja egyébként nyilvánvalóvá válik az egytől-egyig nagyszerűen világított jelenetekből. Fekete-fehér filmen mindig izgalmasan hat az ellenfény, amit a Güeros gyakran használ. Damian Garcia operatőri munkája bámulatos, a nagyszerűen komponált beállításokban folyamatosan játszik a kontrasztokkal, az árnyékokkal, tükröződő felületekkel, és még az átélezéssel is képes poénkodni. Elég egy-egy jól eltalált makrófelvétel, és máris értjük: a szereplők halálosan unatkoznak. Egyébként ami a szuperközeliket illeti, a körülöttem ülők fészkelődéséből azt gyanítom, hogy egyetlen snittel sikerült zavarba hoznia a premier nézőinek jó részét, pedig csak egy hosszan és igen közelről megmutatott csókról volt szó. Máskor meg egy-két zörejtől válik intimmé a jelenet: néha már kényelmetlenül közel kerülnek a szereplők, egyszerűen attól, hogy a szuszogásuk szokatlanul felhangosodik. A hangsáv egyébként a vizuális világhoz hasonlóan összetett: változatos zörejeket, jól időzített hallgatásokat, jól kiválasztott és ügyesen időzített dalokat hallunk folyamatosan változó hangerővel.

Már ezzel is felkeltette az érdeklődésem a film, de ami aztán levett a lábamról, az az egyedi ritmusa, amit végig nem tudtam sem megszokni, sem megunni. Ez a film egy folyamatos stilisztikai játék: kiszámíthatatlanul, ugyanakkor nagyszerűen időzítve váltják egymást a hosszan kitartott fixek, a kézben tartott, billentett, fejtetőre fordított, vagy egyszerűen csak meglökött kamera képei, a hanyagul egymásra vágott rövid snittek, illetve az időt befagyasztó jelenetek, amelyek kimerevítenek egy pillanatot. Egy szereplő elkalandozását és a külvilág teljes megszűnését érzékeltetik a létező összes filmnyelvi eszközt bevetve: a színészre adott fény egyre fokozódik, eljut egészen a szándékos túlderítésig, a hangsáv pedig egyetlen fülsértő zörejre redukálódik. A vágás szabályait folyamatosan megsérti a film, amiről persze akaratlanul is azonnal beugrik egy-két újhullámos film, aztán meglátjuk a falakon, korlátokon, szereplők ruháin felbukkanó feliratokat, amelyek az épp elhangzó párbeszéden élcelődnek, itt már persze beúszik Godard. Azt a jelenetet nézve, amelyikben Tomás megjegyzi, hogy ,,minden hülye fekete-fehér filmeket csinál”, az egész nézőtér felnevetett. A Güeros kicsit megemlékezik Bunuelről is, és megemeli a sapkáját Jarmusch, Coppola és a mexikói Fernando Eimbcke előtt is.

A stáb, azaz a baráti társaság
A stáb, azaz a baráti társaság

Meglepő, hogy a stábtagok többsége nagyon kevés tapasztalattal rendelkezik. Az egyetlen kivétel valójában a Sombrát játszó Tenoch Huerta, aki 2012-ben megkapta a Mexikói Filmakadémia legjobb színésznek járó díját. Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan folytatódik ennek a baráti társaságnak a filmes karrierje. Addig pedig nagyon várom, hogy forgalmazásba kerüljön, mert biztos, hogy még egyszer megnézem.

Puskás Lilla

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés