Magazin

Berlinale 2014: Első nap

Nuoc - 2030

Nuoc - 2030

A megnyitó gálán elhangzottak szerint 7 éve nem szerepelt vietnami alkotás a Berlinálén, így különleges alkalom, hogy a Panorama programot idén vietnami film nyitotta meg, ráadásul egy szokatlan hangulatú science fiction-melodráma, a Nuoc – 2030.

 

Nuoc – 2030

A novella-adaptáció forgatókönyvét a rendező, Minh Nguyen-Vo írta, hasonlóan előző filmjéhez, a Buffalo Boyhoz, amellyel 2004-ben nem kevesebb, mint 6 fesztiváldíjat szerzett (ebből 3-at Locarnoban). Az állami kézben tartott vietnami filmgyártás egyébként ekkoriban erősödött meg, az elmúlt 10 évben évente átlagosan 4-5 film készül az országban, bár igen nehéz körülmények között.

Már a film alcíme a távoli jövőbe helyezi a történetet, de mellette egyébként múltbeli idősíkként 2020-at is használja. A lineáris történetmesélés megbontásával való kísérletezés érdekes, és a nyomozás-narratíva indokolja is a döntést, hogy a történetet a nézőnek kelljen újraépítenie, de az időbeli váltások időzítése néha elég ügyetlen, és a film vizuális támpontokkal sem mindig segít az eligazodásban.

A vetítés utáni kötetlen beszélgetésen személyesen megjelentek a stábtagok is, és többek között arról is beszámoltak, hogy a forgatás során a víz alatti felvételek jelentették a legnagyobb kihívást. Megérte az erőfeszítés: nemcsak a páratlan szépségű képek miatt, hanem a történet kulcspontjaihoz is szükség volt rájuk. A Nuoc  ugyanis olyan disztopikus állapotról mesél, amelyben a tenger elönti a dél-vietnami szántóföldeket, és a lakosok arra kényszerülnek, hogy saját maguk által összetákolt úszó kalyibákban, stégeken és csónakokban éljenek tovább a víz felszínén, egykori telkeik felett. Ebben a közegben ismerjük meg Saot (Quynh Hoa) , aki holtan találja férjét, Thit (Kim Long Thach). Már a nyitójelenetből megtudjuk, hogy a férfi bosszú áldozata lett. Most már a lányon a sor, hogy a körülményeket kiderítse, vele együtt pedig a néző fejében is apránként összeáll a kép, de a szerelmi háromszög-történetnél számunkra sokkal érdekesebb az, hogy mi történt Vietnamban 2020-ban, vagyis a film szerint mi történik velünk a valós jövőnkben – ráadásul mindez flashbackekből derül ki.

A vizuális világ a felső kameraállásból felvett szédítő totáloktól és az egymásra következő jelenetek tartalmi kontrasztjától válik még komplexebbé. Kifejezetten érdekes hatást eredményez az, hogy technikai vívmányokat felvonultató jelenetek száma jóval alulmúlja a természeti közegben játszódó jelenetekét. Az utóbbi valószínűleg inkább a filmgyártás technikai feltételeinek helyi sajátosságaiból, mintsem rendezői döntésből adódik, de ez a fajta stilizáció science fictionben mindenképp izgalmasnak hat. Sokkal inkább érvényes az a kérdés, hogy a zeneválasztás mögött milyen koncepció rejlik. Mindkét említett környezetben műfajidegennek tűnik, mégis jól működik együtt a főként zongorára és fuvolára építkező, pár hangból összeálló kísérleti zene a vele stilisztikai kontrasztban álló képekkel. Kár, hogy az érzelmileg felfokozott jelenetek alatt a kísérőzene sokkal drámaibb a kelleténél. A döntés mögött, hogy a szerelmeseket mindig Debussy legismertebb zongoradarabja köti össze, sejthető a külföldi forgalmazás, illetve fesztiválszereplés igénye – ahogy ez szerencsére máris megvalósult.

Kumiko
Kumiko, a kincsvadász

Kumiko, a kincsvadász

A másik film, amire bejutottam, a Fórum blokkban vetített Kumiko, a kincsvadász volt; egy hagyományos amerikai road movie, amelyben a makacs tokiói hősnő egészen Minnesotáig utazik, hogy szokatlan álmát valóra váltsa. A texasi Zellner-fivérek második alkalommal dolgoztak együtt, felosztva egymás között a rendezői/forgatókönyvírói/produceri szerepeket. A film erősségét a forgatókönyv adja, mégpedig az abszurd szituációk, a rengeteg fordulat, a narratív ismétlésekből adódó finom humor és az épp csak felskiccelt, de egytől-egyig érdekes mellékszereplők sokasága (egyiküket, a texasi seriffet maga a rendező játssza).

A főhős, Kumiko (Rinko Kikuchi) mindenhonnan kilóg. Nemcsak az irodából, ahol pontosságot és monoton munkavégzést várnak el tőle, hanem úgy tűnik, az egész társadalomból, ahol a vele egykorú, húszas éveinek végén járó lányoknak már családot illik alapítaniuk. Mivel a környezete nap, mint nap szembesíti különcségével, és egyre sürgeti beilleszkedését, egy nap elege lesz a kéretlen tanácsokból, és kereket old. Senkinek sem árulja el, hogy ő bizony a kedvenc filmjében elásott dollárkötegek nyomába ered.

A két országban játszódó két rész tulajdonképpen két külön filmnek is tekinthető, a tagolást egy inzert is megerősíti: ,,Az új világ” – Kumiko amerikai álmának helyszíne. Felesleges alkalmi segítőkből persze az ígéret földjén sincs hiány, de itt legalább megkérdezik, hogy ő mit szeretne. A Kelet-Nyugat oppozíció számos komikus helyzetet szül, a film komoly kritikával illeti az Ázsiára homogén egészként tekintő amerikaiakat, akik nem tudnak különbséget tenni japán, koreai és kínai bevándorlók között. Teszi mindezt fanyar iróniával, nem vádaskodva, de a tudatlanságot gondosan kihangsúlyozva. Erre rímelve a film Japánt is éppen úgy mutatja meg, ahogy a Nyugat látja: uniformizált közegben robotként mozgó, beilleszkedni képtelen, szeretetéhes fiatalokat és csigalassan kibontakozó női emancipációt.

A főszereplő Rinko Kikuchi korábban főleg tv-sorozatokban játszott, de úgy tűnik, ügyesen mozog a filmvásznon is. Az, hogy karaktere egészen közel kerül a nézőhöz, elsősorban kifejező arcjátékának köszönhető, amely folyamatosan közvetíti gondolatait, és így mintegy pótolja a verbális kommunikációt. Érdekes egyébként, hogy a történet előrehaladtával Kumiko egyre kevesebbet és kevesebbet beszél: az egyébként is szűkszavú lány Amerikába érkezve a nyelvtudás hiánya miatt egy-két szóra redukálja a mondandóját, majd amikor véletlenül egy süket-néma taxisofőr autójába pattan be, már csak egy üzenőtáblára írva tud beszélni, később pedig teljesen magára marad.

Kumiko lelkiállapotát időnként a vizualitás is felerősíti: a rendezett társadalmi közeg szimmetrikus kompozícióban veszi körül a benne bolyongó főszereplőt, és egy emlékezetes beállítás erejéig a szubjektívjét is látjuk a munkahelyi üvegliften keresztül, amitől az egész közeg egészen távolivá válik. Többször megismétlődik az a gesztus, hogy a kamera hagyja a szereplőt egészen kisétálni a képből, hogy aztán az pillanatokkal később visszatérjen, és pontosan az ellenkezőjét tegye annak, amivel korábban próbálkozott. Az esztétizálás néha túlzottá válik, és a beállítások mesterkéltnek, a kameramozgások esetlennek hatnak. A hangsáv már sokkal ügyesebben szerkesztett, a Texasban igencsak népszerű, nálunk egyelőre alig ismert The Octopus Project elektonikus indie zenéjével a napokban a Sundance Filmfesztivál zsűrijének elismerését is bezsebelte. A vágóasztalon néhány snitt felett érdemes lett volna szigorúbban ítélkezni, és egyiket-másikat egyszerűen kihagyni a kész filmből, így az egyébként igen szórakoztató film egy-két ponton sajnos unalmassá válik.

Kumiko, a kincsvadász
Kumiko, a kincsvadász

Nem tudok azonban említés nélkül elmenni a jóleső filmes önreflexiók mellett: a filmrajongó Kumiko megszállottan nézi újra és újra kedvenc VHS-ét, majd rájön, hogy ideje DVD-re váltani, és azzal is szembesül, hogy a játékfilm nem más, mint fikció. Ahogy jóbarátja, a texasi seriff is mondja: nem olyan igazi, mint amilyen a dokumentumfilmek, a híradó vagy a valóságshowk. Ez a jellegzetes mondat kellőképpen érzékelteti a film iróniáját.

Avatar

Puskás Lilla

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya