A vége felé a hátam közepére kívántam még egy berlinalés eseményt, ehhez képest már a reptér felé elkezdett hiányozni a fesztivál. Nehéz volt az idei Berlinale, de életem egyik legjobb élménye is volt egyben.
Az idei Berlinalén a Panorama szekcióban futott egy (állítólag nem túl jó) film egy Berlinben fogva tartott ausztrál nőről, ami a Berlin-szindróma címet viseli, utalva a Stockholm-szindrómára. Az analógiát folytatom: én Berlinale-szindrómától szenvedek. Már most, a hazaúton hiányzik a fesztivál, miközben alig várom, hogy végre pihenhessek egy kicsit.
Hiányozni fog a nyüzsgés, a sok új film, amit még senki nem látott a készítőkön kívül, a kérdés a többi kolléga és ismerős felé: „és te láttál valami nagyon jót?”. A reggel 9 órás sajtóvetítések a legnagyobb moziteremben, ahol valaha jártam, és az esti világpremierek a rendezők megnyitásával. A sajtótájékoztatókon a legjobb arcukat mutató világsztárok és az őket fárasztó újságírók.
Egy átlagos nap így nézett ki: 7-kor kelés, 8-kor indulás, útközben reggeli, már a fesztivál területén kávé (a Nespresso az észbontó kedvesség jegyében ingyen kávét biztosított a sajtó munkatársainak). Az első sajtóvetítés 9-kor kezdődik a Berlinale Palastban, egy csaknem 2000 férőhelyes mozimonstrumban, de ha az ember nem ér oda kezdés előtt legalább 10 perccel, már nem garantált a bejutás.
Aki Kaurismäki filmjénél például ott voltunk az utolsó hat kritikus között, akit még beengedtek a vetítésre.
Utána egyből rohanás a sajtótájékoztatóra, amihez szintén kell egy kis könyöklés és tüszekedés, hogy beférjen az ember. Hiába tartja össze az újságírókat a közös rajongás meg a szakmai sorsközösség, bizonyos értelemben mindannyian egymás konkurensei vagyunk. Csak ekkor lehet feltenni kérdést mondjuk Richard Gere-nek, Danny Boyle-nak vagy Kristin Scott Thomasnak, és persze nem jut idő mindenkire. A sajtótájékoztató után pedig kezdődik az egész elölről.
Ebben a ritmusban telik el minden nap, ebbe kell belepréselni az étkezést, a mosdót, a kávét. Azt hiszem, nekem az utóbbi volt a legfontosabb, gyakorlatilag kávéfüggő lettem Berlinben. Az elején, amikor még aránylag kipihent voltam, nem is volt nélkülözhetetlen, de a vége felé már elképzelhetetlen volt egy vetítés a folyékony koffein nélkül. Az utolsó napon az egyik mozi előtt nem sikerült szereznem – az volt az egyetlen film, amin elszunyókáltam (szerencsére a kollégám végignézte).
Laura Linney, hogy miért vállalta el a szerepet: minden évtizedben van egy közös filmem Richard Gere-rel, ránézek hogy mizu. #Berlinale #tnt
— Filmtekercs (@filmtekercs) 2017. február 10.
A rengeteg rohanás és tolakodás között a mozifotelből nézett filmek adnak megnyugvást. De a fesztivál lényege talán nem is a filmekben, sokkal inkább a pillanatokban rejlik. A hangulatban. Az apró momentumokban. Amikor Richard Gere közli, hogy sosem ülne le egy asztalhoz Donald Trumppal. Amikor Agnieszka Holland filmjét kifütyülik és meg is tapsolják. Amikor a Palastban karnyújtásnyira ül tőlem Maggie Gyllenhaal vagy Diego Luna. Amikor Enyedi Ildikónak felváltva gratulálnak a világ minden pontjáról érkezett kollégák. Amikor a Hyattban szembejön reggel az egyik film főszereplője. A gyönyörű Borbély Alexandra mosolyában. Cillian Murphy értetlen arcában, amikor egy dél-afrikai újságíró sokadszor fiatalembernek nevezi. Az egyik brazil rendező politikai állásfoglalásában. A Kino International csillogó függönyében. Ezek azok a másodpercek, amiket nem lehet elmesélni. Ott kell lenni hozzá.
[author_bio author=”tothnandor”]
