Az első Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon a filmek egy része azért szállt síkra, hogy bemutassa egy-egy törvényen kívül helyezett személy vagy csoport valamilyen szent ügyért folytatott küzdelmét. Az elkészült film így viszont figyelemfelkeltési eszközzé válik a harcban, a kérdés tehát az: a nemes cél szentesíti a hatásvadászatot? Talán meglepő, de a látottak alapján mindenképp.
A BIDF-en vetített sok-sok érdekes történet közül némiképp kidomborodnak azok az alkotások, amelyek valamelyest a nyugati demokráciák értékei mellett szállnak síkra. A hazánkban manapság kissé kényessé vált témák közül a fesztiválon a környezetvédelem, a szólásszabadság, az egyenlőség és a demokratikus jogok iránti küzdelem emelkedett ki. Több olyan vetítést tartottak a hétvégén, amely a nemes harcot dokumentálta, ezek közül négyet emelünk ki, amelyek egyfajta négyfejű állatorvosi lóként ábrázolják, miért nehéz jó dokumentumfilmet készíteni.
Az Egy fecske is csinálhat nyarat a Földközi-tenger térségén keresztül Afrikába vándorló költöző madarak nehéz helyzetét ismerteti egy környezetvédő csoporton keresztül. Sergio, Andrea és Piero a szabadidejükben Ciprusra, Dél-Franciaországba vagy Észak-Olaszországba látogatnak, hogy a helyiek – egyébként évszázados hagyomány szerinti működtetett – énekesmadár-csapdáit megsemmisítsék.
Oroszországban 2013-ban elfogadtak egy törvényt, amely a „nem hagyományos szexuális kapcsolatoknak a kiskorúak körében való propagálását” tiltja, és ezzel még jobban megnehezítették az oroszországi homoszexuális kamaszok életét. Az Error 404 nevű szervezet az ő helyzetükön próbál enyhíteni az által, hogy lehetővé teszi történeteik megosztását az interneten, az Error 404 – Elveszett gyermekek című film pedig a csoport és a meleg tinik életébe enged bepillantást.
Az arab tavasz dinamikáját elsősorban az egyiptomi változások lendülete adta. A 2011-től a katonai vezetés tavalyi restaurációjáig több forradalmon átesett ország megrázó eseményeit falakon, köztereken, dalokban, versekben és videókon is dokumentálták modern művészek – sokszor az életüket is kockáztatva. Az ő életükről szól a Háború és művészet című film.
A világhírű kínai művészt a Madárfészek néven ismert pekingi olimpiai stadion megépítése után néhány évvel adócsalásra hivatkozva perbe fogják – a valódi ok: a kínai pártvezetés bírálása. Ai Weiwei azonban a 80 napos börtönét és az azt követő házi őrizetét is képes művészi lencsén keresztül szemlélni, megpróbáltatásaiból többek között sajátos installációt készíttet. Életét ebben az időszakban az Ai Weiwei – Az ál-per című film készítői dokumentálták.
Első pillantásra talán nehéz megtalálni a közös nevezőt a felsorolt dokumentumfilmeknél, pedig valójában sokkal több kapcsolódási pont figyelhető meg, mint azt elsőre gondolnánk. Mindegyikben kiszolgáltatott helyzetbe került sorsokat látunk – meleg orosz tiniket, forradalmi utcai művészeket, Ai Weiweit és európai vándormadarakat – akik szerencsés esetben képesek megvédeni magukat, most viszont segítségre szorulnak. Akár maguk, akár egy szervezet segítségével küzdenek, szinte csak egyetlen eszközzel lehet segíteni rajtuk: a médiával.
A dokumentumfilmek általánosságban a tájékoztatás érdekében jönnek létre, a fentiek esetében azonban ez sajnos nem elég. A média csak egy figyelemfelkeltő eszköz, ami a megoldásban segít. De mi a megoldás? A társadalmi vagy politikai gondolkodás megváltoztatása. Vajon az említett filmek csak eszközök vagy ez túlzó degradálás?
Akár degradáló, akár nem, valójában a nemes céllal az (európai) néző szinte azonnal azonosul, ezért attól válik jóvá egy ilyen film, ha ezt az azonosulást a legteljesebb mértékben megélhetjük. A felsoroltak többsége sajnos valahogy nem képes erre. Ilyen értelemben a legrosszabb Az ál-per, Ai Weiwei személye túlságosan elvont, a néző tájékoztatása is elmarad (pl. a művész életművéről, tevékenységéről). A kamera csak szemlél, és bár a néző szinte közvetlenül a házi őrizetben tartott művész mellett raboskodik, kívülálló marad a film végére is. Az Error 404 – Elveszett gyermekeknél sokkal többet megtudunk a bujkálni kényszerülő, kitagadott vagy elképesztő atrocitásokat elszenvedő gyerekek lelkéről köszönhetően a kézi kamerás felvételeknek. A személyes történetek mellett a film elején és végén levetített pörgős képvetítés is igazán emlékezetes.
Puritánsága gátolja meg az Egy fecske is csinálhat nyarat című filmet abban, hogy jó legyen. A mozgókép kínálta eszközök elmaradása miatt ez volt a legunalmasabb alkotás a felsoroltak közül: az interjúk dominanciáját nem tudja megtörni a néhány terepen vett jelenet, a koncepció hiánya révén az olyan izgalmas kérdések, mint a megszállottság, háttérbe szorultak. Éppen fordítva történt ez a Háború és művészet esetében, amely rendkívül gazdag – szinte hatásvadász – eszközeivel igazán szórakoztató élményt jelentett. Ezen természetesen sokat segített az, hogy az egyiptomi művészek az önkifejezési lehetőségek széles skáláját felhasználták a forradalmi eseményekre adott válaszreakciójuk megvalósítása során, mégis attól válik igazán különlegessé, hogy itt látszódik a legerősebben a készítő, Marco Williams egyéni stílusa. A dokuk élvezhetősége tehát nem a probléma nagyságával vagy jelentőségével áll kapcsolatban, hanem a megvalósítással. Ehhez pedig filmes látásmód, dramaturgiai koncepció és művészi hajlam is kell. Meg persze nem árt némi hatásvadászat.
