A mai gyerekek rettenetesek. Nem figyelnek az iskolában vagy el is lógnak onnan, kezelhetetlenül hiperaktívak, egész nap a számítógépet nyomkodják, szembeszegülnek a szülői akarattal, rossz társaságba keverednek és kipróbálják a drogokat, ráadásul a saját nemükkel kezdenek szerelmi viszonyba. Meg egyébként is, különleges nevelést igényelnek! Hát hogy fordulhatott elő ilyesmi régen? Na, de ha ilyenek a gyerekek, milyenek a szülők? Ők még rettenetesebbek.
A gyerekek persze ugyanolyanok, mint régen. Ugyanazokkal a nehézségekkel küzdenek meg, mint az előző korok gyermekei, legfeljebb csak a kontextus változott. Ugyanúgy szeretetre és elfogadásra vágynak, mint ötven vagy száz éve minden fiatal. „Szülőnek” azonban nemcsak az ő édesanyjuk és édesapjuk számít, hanem mi közösen, a társadalom egésze is. Bár igaz, hogy amit a gyerekeknél problémaként próbálunk kezelni, az a társadalom tünete, az is valóság, hogy az élet olyan arcát mutatja felénk, amilyennel mi fordulunk hozzá, vagyis abból lesz probléma, amit akként kezelünk.
Persze a szülő sem hibás, csak segíteni akar gyermekének. De ahol probléma van, ott általában a gyors megoldás és a „kijavítás” eszményi álomképe iránti vágy is megjelenik, ennek kiszolgálására pedig sokszor egész – igen jövedelmező – iparágak létesülnek. Csak beadom ebbe az intézménybe a gyerekem, és néhány hónap múlva problémák nélkül kapom vissza. Vagy beadom neki ezt a gyógyszert, és minden megoldódik. Semmi egyebet nem kell tennem, csak átutalni a fizetésem nagy részét a kórháznak és minden hónapban gondosan kiváltani a receptet.
Az idei BIDF-en külön szekció foglalkozott hányattatott sorsú gyerekekkel, a válogatásból pedig azokat a filmeket emeljük ki, amelyekben a társadalmi közeg a fiatalok nehézségeit helyrehozandó és korrigálandó problémáknak tekinti, e cél eléréséhez pedig a legdrasztikusabb módszerektől sem riad vissza. A legtöbb esetben azonban a puszta jóhiszemű segíteni akarás látszatrétege mögött szadisztikus módszerek és önös anyagi érdekek húzódnak.
A Netfüggők és a Megzavart figyelem valós problémákat, előbbi a játékfüggőséget, utóbbi a figyelemhiányos-hiperaktivitás zavarral (ADHD) diagnosztizált gyerekeket mutatja be, a filmekben megjelenő kezelések azonban sokszor hiányosak, bizonytalanok vagy egyenesen károsak. A Netfüggők az egész probléma társadalmi beágyazottsága, valamint a technikai eszközök fejlődésének és életet átformáló jellegének beláthatatlansága miatt inkább csak bemutat, de nem tesz lépéseket a megoldás felé, a Megzavart figyelem azonban konstruktívabb, hiszen egy ideális kezelési tervet is dokumentál a sajátos nevelési igényű gyerekek számára. Bár mindez idő-, hely- és pénzigényes, bemutatja, lehet másképp is csinálni.
A 4. majom és a Fogságban Krisztusért sokkal politikusabbak, utóbbi már egészen aktivista jellegű alkotás. Ezek a társadalmi figyelemfelkeltést és a visszaélések feltárását célzó filmek eleve már a problémák problémajellegét is megkérdőjelezik, mivel egyrészt olyan fiatalokat mutatnak be, akiket a társadalmi elfogadás hiányában szoktak „másoknak,” „betegeknek,” „aberráltaknak” nevezni, másrészt olyanokat, akik viselkedése életszakaszukhoz vagy tragikus körülményeikhez mérten teljesen adekvátak. Ehhez viszonyítva a rajtuk alkalmazott „gyógymódok” is csak szadista kínzóeszközök, a teljes személyiséget radikálisan megváltoztatni akaró, a lelket megnyomorító kezelési módok lehetnek.
A Netfüggők talán az egyetlen, ahol a felpörgetett egészségbiznisz nem jelenik meg. Ennek egyrészt az az oka, hogy a film kínai játékfüggő gyerekei zárt, államilag irányított katonai javítótáborokban élnek, ahol kevésbé a pénzszerzési lehetőség domborodik ki, mint inkább az ideológiai nevelés, másrészt (és talán az előbbi tényből következően) az alkotók sem próbálják ebbe az irányba elvinni a filmet. A Netfüggők ugyan mindenképp elismeri a jelenséget problémának, hiszen a gyerekek valóban végkimerülésig játszanak, miközben minden mást elhanyagolnak, az alkotói állásfoglalás azonban a kezelés emberségességén és legfőképp hatékonyságán végig lebegtetve marad. Bár a drogfüggőket szigorú keretek között kezelik, legalább is kérdéses, hogy a katonai fegyelem és az elzárások megvédik-e az intézetből kikerült fiatalokat a visszaeséstől, amikor újra azok közé a viszonyok közé kerülnek, ahonnan jöttek.
A Megzavart figyelem is létező problémával foglalkozik, de mindenképpen a legpozitívabb a sorban, itt ugyanis a problémafelvetés, nevezetesen a túlzott gyógyszerezés rövid nyitánya után inkább az alternatív megoldások felé haladunk. Az ADHD-val diagnosztizált (és gyakran félrediagnosztizált) gyerekek nagy része kezelhető lenne nagyobb pszichológiai ismerettel, gondos odafigyeléssel, kíváncsisággal és elfogadással. A képet azonban némileg árnyalja, hogy a bemutatott módszer csak megfelelő (pénzügyi) körülmények mellett megvalósítható, és a mintaintézményen kívül még sehol sem vezették be.
Nehézségekkel küzdenek, de nem börtönszerű elzárásra, testi-lelki megalázásokra, súlyos pszichiátriai betegeket megillető kezelésre van szükségük a 4. majom és a Fogságban Krisztusért fiataljainak. Még ma is megtalálhatjuk itt a pszichiátriák és keresztény átnevelő táborok kötelező karakterét, a meleg srácot vagy lányt (persze, már szigorúan nem azért, mert meleg), a lázadó tinit, aki a szülőkkel való konfrontációban odáig jut, hogy drogra költse a pénzét, de meglepő módon olyat is, akit valamilyen gyerekkori trauma ért vagy pániktünetei vannak. A 4. majom pszichiátriája és a Fogságban Krisztusért keresztény tábora ezért is félelmetes helyek, mert összemossák az egészséges, csak máshogyan élő, és a valamilyen segítségre igényt tartó fiatalokat. Az itt kapott drasztikus kezelések azonban senkinek nem használnak, sőt rontanak a helyzeten, mert vagy betegségként állítják be azt, ami normális, vagy nem megfelelő segítséget nyújtanak. A háttérben pedig mindkét esetben felrémlik az anyagi szempont, az ellátás ugyanis rengeteg pénzbe kerül, amiből jól meg is szedhetik magukat az intézmények. Ilyen körülmények között pedig az ideológiai meggyőződés és a segíteni akarás hangoztatása mérhetetlen szintre emeli a cinizmust.
A fenti filmek közös jellemzője, hogy teljesen hagyományos módon, szinte klasszikusan csak a beszélő fejekkel és néhány karakter központba állításával dolgozik, kerülve minden hivalkodó, hatásvadász eszközt. Az egyszerűség, a bemutatás, a művészi semlegesség az elrettentő esetek velejárója, szinte minden filmnél érezzük a készítők döbbenetét. A fókusz így minden esetben a gyerekeken, a fiatalokon van, akik iránt érezhetően megnyilvánul az alkotók empátiája és az elhivatott tenni akarás.
A Netfüggők nem kezd szélmalomharcba és kérdőjelezi meg a társadalmi berendezkedést vagy ront neki a technikának, csak a valóságban többszörösen csalódott, magányos és félénk gyerekeket hagyja beszélni, akik nem önmaguktól ilyenek, hanem egy rendszer részei. A 4. majomban nem a korrupt politikusok és pszichiátriai szakemberek számonkérése jelenik meg, akik képesek a profitért vagy a pozícióért hallgatni, csak a közönyösség és a felelősség hárításának nyomasztó szellemképe látszik. És mellettük a tönkrement fiatal életek. A Megzavart figyelem nem megy utána a gyógyszeriparnak, és annak hogy minden ismeretlen helyzetet pirulákkal próbálunk kezelni, inkább a vad, de szerethető gyerekeket és a velük való figyelmes bánásmód hatásait tárja fel. A Fogságban Krisztusért rendezőnője pedig maga is részese lesz a történetnek, és korábbi vallási meggyőződését feladva próbál aktívan harcolni a fiatalok kiszabadításáért és az átnevelő táborok bezárásáért.
Nem az oknyomozás, a szembesítés a fontos ezekben a filmekben, csak a szenvedő alanyok bemutatása, és ezáltal valamiképpen az ő rehabilitációjuk is.
