Az idei BIDF Mert ő is normális szekciójába bekerült két, látszólag egymástól nagyon távol álló, mégis rokonságot mutató film. A 4614-es börtön és a Mit tett… szereplői egyaránt saját börtönt kreálnak maguknak, de míg előbbiek önszántukból és élvezettel teszik ezt, utóbbi nem tud megszabadulni a saját bűntudata keltette fogságból.
A szekció filmjei három fő téma köré épültek: némelyik a testi-szellemi fogyatékossággal való együttélés nehézségeit mutatja be, mások a sportolók néhol abnormálisnak tűnő elszántságát vizsgálták, míg a harmadik fő téma képviselői az LMBTQ világába kalauzolták a nézőket. Ebbe a harmadik csoportba válogattak be két megrázó alkotást, amik hol a gyomrunkat, hol a lelkünket kavarják fel.
A 4614-es börtön
Jan Soldat neve nem teljesen ismeretlen a fétiseket bemutató dokumentumfilmesek világában, 2013-as rövidfilmjével ugyanis nagy megdöbbenést okozott: a Der Unfertige egy 60 éves, homoszexuális férfiról szólt, aki önmaga választotta a rabszolgalétet. A rendező az akkori forgatás során szerzett tudomást egy Németországban található helyről, ahol Arwed és Dennis, egy meleg pár különös üdülőhelyet hozott létre: olyan férfiak tölthetnek el itt egy hetet, akiknek (szexuális) fantáziája, hogy fogolyként egy valódinak ható börtönben időzhessenek, igazi rácsok és bilincsek, és legfőképp igazi büntetések és kínzások közepette.
A foglyok számára az 5 napos rabság igazi felüdülést jelent, van, aki úgy érzi, ez az egyetlen időszak, amikor kiszakadhat a mindennapok unalmából és fásultságából, itt végre önmagával foglalkozhat, van olyan, aki saját tűrőképességének határaira kíváncsi. És bár mindannyian találnak szexuális izgalmat is a nagyon is reális színjátékban, a kielégülést nem szeretnék elérni, fogva tartóik pedig nem is igazán teszik ezt lehetővé.
Soldat, aki egymagában készítette a teljes filmet, különös módot választott az események bemutatására. Anélkül, hogy bármiféle személyes véleménnyel vagy mögöttes tartalommal ruházta volna fel alkotását, szigorúan objektív marad és kizárólag a megmutatásra szorítkozik. A játékidő nagy részében csupán a napi rutint látjuk, hol a rabokat, hol az őröket középpontba helyezve, ami különös választásnak bizonyul, hiszen így sokáig – hacsak nem végig üzenet nélkülinek tűnik a film. A látott képsorok egy része kimondottan megrázó, nagyfokú toleranciára és nyitottságra van szükség végignézésükhöz, ám még ez sem elég ahhoz, hogy kontextusba helyezzük őket. A rendező – akihez a vetítés után kérdéseket lehetett intézni – ezt a távolságtartást azzal magyarázta, hogy heteroszexuális férfiként csupán szeretné megmutatni az ilyen jellegű fetisizmus hódolóinak emberi mivoltát, épp a velük szembeni tolerancia növelését szeretné elérni, valamint azt, hogy beszéljünk a jelenségről. A 4614-es börtön elkészítésével ezt minden bizonnyal elérte, bár szűk körben, hiszen ezt a dokumentumfilmet mindössze néhány fesztiválon mutatják be, semmilyen forgalmazásba nem fog kerülni, főként a szereplők anonimitása miatt.
A gyakran öncélúnak tűnő megmutatás mellett azonban mégis felbukkan egy szál, amiről érdemes szót ejteni: a légkört – bármilyen embertelennek és kegyetlennek is tűnik – hihetetlen bizalom és felelősségvállalás járja át. A rabok feltétel nélküli bizalommal viseltetnek őreik iránt, míg ők tisztában vannak vele, mekkora felelősség van rajtuk. A „játék” mindkét irányba kötelezettségekkel jár, és mindenki tökéletesen tiszteli a másikat, ami egészen elképesztő atmoszférát teremt.
A tudatosan választott 4:3-as képarány a nézőt is az alkalmi börtönbe zárja, ami nem könnyíti meg a befogadást, de kellő nyitottsággal a fíliák érdekes, új univerzumára lelhetünk.
Mit tett…
A dán Jonas Poher Rasmussen dokumentumfilmje már sokkal könnyebben befogadható és megemészthető, de érzelmileg sokkal súlyosabb nyomokat hagy nézőiben. Főszereplője az a Jens Michael Schau, aki a ’80-as években írói karrierje csúcsán hirtelen felindulásból brutálisan meggyilkolta alkotótársát és szerelmét. A férfi ezután leülte börtönbüntetését – melyből 7 évet a pszichiátrián töltött – megpróbált visszailleszkedni a társadalomba és újrakezdeni életét, igaz, egy sokkal szerényebb módon. 25 évvel a gyilkosság után egy önéletrajzi darab színpadra állításával próbálja feldolgozni a tragédiát.
Schau, akit a rendező végig kérdezget a megismerkedésükről, 13 évig tartó kapcsolatukról és a benne dúló érzelmekről, megrendítő keserűséggel beszél, már amennyire erejéből futja. Ugyanis hiába ülte le a rá kiszabott büntetést, saját börtönéből azóta sem sikerült szabadulnia, fóbiái és bűntudata teljesen felemésztette az évek során. A megtört öregember minden szavából és gesztusából keserűség és fájdalom sugárzik, ami a szörnyű tette miatt ugyan érthető, mégis elgondolkodásra ad okot, hiszen rámutat arra, hogy milyen nehéz az újrakezdés egy elítélt bűnöző számára.
A két szálon futó narratíva a hagyományos dokumentumfilmeket idézi, ahol az elbeszélő szavait „rekonstruált” képsorokon láthattuk, csakhogy ezúttal a színpadi próbákat követhetjük figyelemmel, ahol a két író kapcsolatának legszebb pillanatai és hullámvölgyei egyaránt megelevenednek. A két vonal egyaránt segít a néző előítéleteinek leküzdésében, de anélkül teszi ezt, hogy kisebbítené Schau bűnének súlyát.
Az A 4614-es börtön és a Mit tett… egyaránt hátrányos helyzetből indult versenytársaihoz képest, mert szereplőinek „abnormalitása” látszólag választás kérdése. De a filmek során megismerve őket és közelebb kerülve hozzájuk épp arra jöhetünk rá, hogy ez a választás nem teszi őket rosszabb emberré, ugyanúgy a társadalom teljes értékű tagjaiként kell rájuk tekintenünk.
