Magazin

Rend a lelke mindennek? – Bűnügyek a hadseregben

A Halványkék szemek című krimi egy okkult rituálékkal tarkított sorozatgyilkosság körül bonyolódik az 1830-as években, a West Point katonai akadémián. A Netflixen népszerű, bűnügyi film pedig megfelelő apropót jelent ahhoz, hogy a hadsereg körmére nézzünk, és listába szedjük, milyen bűntetteket kínált a filmtörténet a katonaság kötelékén belül.

Fegyelmezettség, drákói rendszabályok és szigorú hierarchia nélkül nem tud működni egyetlen hadsereg sem, hiszen tagjai az ország, a nemzet és az állampolgárok védelméért felelnek, háború esetén pedig – végkimeneteltől függetlenül – csak a begyakorolt hadmozdulatok, a példás szervezettség és a hadviselés szabályainak betartása révén tudják bebiztosítani a saját és bajtársaik életének védelmét. A hadsereg miliője éppen a szabályozottság miatt érdekfeszítő, egyben ellentmondásos az átlagember számára: a katonaság egy olyan zárt világnak tűnik, amely speciális rendszabályok és törvények mentén működik, és a hadi törvénykezés terén egy élesen elkülönölő igazságszolgáltatási rendszer bíráskodik a katonai kötelékben elkövetett bűnök felett.

S bár számos film foglalkozik a hadsereg háborús bűneivel, a sorozatok (JAG – Becsületbeli ügyek, NCIS, stb.) és a tömegfilmek terén a „bűnügyek a hadseregben” tematika is igen népszerű. Elvégre egy ennyire rendalapú közegben elviekben nem is szabadna hétköznapi értelemben vett bűneseteknek (pl. emberölés) történnie.

A filmcsoportot azonban nemcsak parancsmegtagadások és zendülések bűnei gazdagítják, hanem rejtélyes gyilkosságok, nemi erőszak és rasszizmus is.

Éppen ezért listánk egy olyan filmtörténeti utazásra hívja az olvasót, amely – az Egdar Allan Poe-t cselekménybe ágyazó Halványkék szemekhez illeszkedve – változatosabbnál változatosabb gaztettekkel és problémakörökkel szembesíti majd az érdeklődőt. A filmek között találunk majd háborús drámát, whodunit krimit, tárgyalótermi filmet, de még lovassági westernt is. És cikkünkből talán az is kiderül, hogy vannak olyan sztárok, akik kifejezetten alkalmasak arra, hogy a „bűnügyek a hadseregben” tematikájú mozgóképekben szerepeljenek: Tom Cruise-tól Samuel L. Jacksonig, John Travoltától Tommy Lee Jones-ig.

Zendülés a Caine hadihajón (Edward Dmytryk, 1954)

Edward Dmytryk rendezőt az egyetemes filmtörténet a megbízható középszert szállító kismesterek között tartja számon. Még legjobb filmje, a Zendülés a Caine hadihajón fénye is okkal és joggal kopott meg az évtizedek alatt – hiába rendelkezett erős irodalmi alapanyaggal, Herman Wouk Pulitzer-díjas regényével. Az 1954-es darab egy háborús környezetben játszódó moralitásdráma, amire szinte csak egy kihunyófélben lévő színészikon és két erős epizód miatt emlékezhetünk.

A Caine hadihajó egy balsors által régen tépett, rozsdás teknő – még névadója is tűzharcban halt hősi halált. Történetünk elején épp egy trehány kapitány, De Vriess (Tom Tully) dicstelen leváltásának lehetünk tanúi, hogy aztán megérkezzen a szabálymániás Queeg (Humphrey Bogart), és visszavezesse a háború poklába az aknakereső hajót. A parancsnok sorban hozott rossz döntéseivel és a legénység folyamatos alázásával előbb csak a morált és a közhangulatot ássa alá. Nagyobb baj, hogy idővel elhatalmasodik rajta a paranoia és a mániás depresszió fura elegye. A címbéli zendülésre akkor kerül sor, mikor a kapitány egy tájfun kellős közepén veszélybe sodor mindent és mindenkit totális leblokkolásával.

Fenti konfliktusok elkent, felületes, rosszul megírt megjelenítése után a film utolsó harmadában, a tárgyalótermi fejezetben sok mindenből kapunk ízelítőt, ami jellemzi a katonaság működését, szabályrendszerét, és civil szemmel különös belső morálját. A zendülők, Maryk hadnagy (Van Johnson) és a zöldfülű Keith zászlós (Robert Francis) helyzete reménytelennek tűnik egészen Queeg nyilvános összeomlásáig. Humphrey Bogart eddig a pontig nem találja meg a helyes tónust, és feszengve játszik rosszul megírt karakterében, itt azonban karrierje kései jutalomjátékát produkálva esik atomjaira. A Zendülés a Caine hadihajón legerősebb és legkevésbé művi része a tárgyalótermi epizódon túl az utolsóelőtti jelenet. A film példázat jellegét erősítő ügyvédi „hegyi beszéd” katartikus is lehetne, az előzmények fényében azonban csak hatásos és elgondolkodtató. (Szabó Zsolt Szilveszter)

A dicsőség ösvényei (Stanley Kubrick, 1957)

„Gyávaságért a bíróság bűnösnek találta” – hangzik el az ítélet A dicsőség ösvényeiben, de a néző csak kuncog, vajon bűn-e a gyávaság egy értelmetlen háborúban? Mert az első világháború franciaországi frontján valóban annak tűnik: sokezer emberáldozat pár száz méter előrenyomulásért, hogy legközelebb a németek foglalják vissza a tüzérség által szétlyuggatott harcmezőt. Az arcvonal befagyott, de a tábornokok ezt nem hagyhatják annyiban, így Dax ezredes (Kirk Douglas) és a 701-es ezred azt a feladatot kapja, hogy foglalják el az előttük magasodó dombot. Az akció maga az öngyilkosság, a tábornok is tudja, mégis elrendeli a támadást. Dax emberei hullanak, de valami nincs rendben. Roget hadnagy emberei nincsenek sehol, a lövészárokban maradtak. Mireau tábornok saját dühét képtelen leplezni, a tüzérekkel embereire lövetne, hogy azok kitakarodjanak az árkokból, de a tüzérség – írásos parancs híján – megtagadja a parancsot, a gyalogság pedig már visszafutott oda, ahonnan elindult.

Ki a bűnös a helyzetben? Az életéért küzdő közkatona, aki visszafordul? A gyáva hadnagy, aki képtelen kibújni a lövészárok biztonságából? A tábornok, aki a háború egy véres napja után bálba megy és nem sajnálja lelövetni saját embereit? A szabályos parancs nélkül tüzet megtagadó tüzér? Stanley Kubrick A dicsőség ösvényeivel ügyelt rá, hogy ne legyen egyszerű kisilabizálni a szálakat. A hadsereg hierarchikus rendszer, de a katonai hatalom nem jelent erkölcsi fölényt, így a véletlenszerűen kiválasztott három közkatona áll a hadbíróság előtt. Kubrick remekül alkalmazza a háborús film nagyszerű, örök eszközét, a kontrasztolást, amin keresztül kirajzolódik az íróasztal mögött háborúzó tábornok álságossága és a sáros katona kiszolgáltatottsága. A film vége pedig csak megerősíti az első benyomást, háborúban elsősorban az követ el bűnt, aki kirobbantja azt. (Nagy Tibor)

Rutledge őrmester (John Ford, 1960)

John Ford az amerikai film egyik legfontosabb sarokköve, aki különösen a westernben alkotott maradandót – nem csoda, hogy a számtalan remekmű árnyékában kisebb figyelmet kap a Rutledge őrmester, amelyet még így is megirigyelhetne a legtöbb rendező. Ford hat évtizedet átívelő karrierje során újra és újra képes volt megújulni, utat mutatni műfajok számára, így a karrierje második felében az addigi sematikus ábrázoláshoz képest nagyobb figyelmet fordított az őslakosok és a feketék hiteles megjelenítésére – utóbbira példa a Rutledge őrmester.

A Rutledge őrmester egyszerre lovassági western és tárgyalótermi dráma, miközben egy fekete színész (az egykori sportoló, Woody Strode) főszerepbe helyezésével és a rasszizmus tematizálásával – ráadásul a hadseregben! – különösen előremutató. A címszereplőt azzal vádolják, hogy megerőszakolt és megölt egy fehér lányt, illetve annak szintén tiszt apját, majd dezertált. Az őrmester védelmére parancsnokát (Jeffrey Hunter) jelölik ki, aki elképzelhetetlennek tartja, hogy a „csúcskatona” Rutledge követte volna el a bűnöket, de közvetlen bizonyítékok hiányában, a vádat képviselő tiszt burkolt és kevésbé burkolt rasszizmusával szemben kevés esélye van.

Ford flashback-ek segítségével tárja fel Rutledge történetét, amelyet viszonzatlan és viszonzott szerelmek, indiántámadások és szerencsétlen véletlenek szőnek át. Miközben a néző megbizonyosodhat az őrmester erényeiről és példamutató magatartásáról, a rettentő bűnügy szó szerint az utolsó percekig megoldatlan marad, majd két váratlan fordulat is összezavarja a képletet, kissé követhetetlenné téve az eseményeket. Bár a Rutledge őrmester se westernként, se tárgyalótermi drámaként nem kiemelkedő, ezek elegyeként mégis különleges vállalkozás, miközben a Ne bántsátok a feketerigót-könyv megjelenésének évében (a filmváltozat előtt két évvel) szintén arra hívja fel a figyelmet, hogy a látszat néha csal – az előítéletesség pedig felér egy halálos ítélettel. (Gyöngyösi Lilla)

Tábornokok éjszakája (Anatole Litvak, 1967)

Az 1960-as években a háborús kalandfilm (Navarone ágyúi, A leghosszabb nap, A nagy szökés, Az angliai csata, stb.) volt az egyik legnépszerűbb műfaj az angolszász filmesek körében. A hidegháborúval a háttérben nehéz is volt úgy alkotni újat az erődemonstrációra hangszerelt, szórakoztató zsánerben, hogy a grandiózus látvány ne vesszen el, a válogatott sztárgárda renoméja pedig ne sérüljön. A Sam Spiegel (Híd a Kwai folyón, Arábiai Lawrence) produceri vezénylete alatt készült Tábornokok éjszakája mégis húzott egy merészet krimibe bújtatott cselekményét illetően: a legfontosabb szereplőket – egyetlen kivétellel – angolszász filmcsillagok által megformált, náci főtisztek alkották.

1942-ben a nácik által megszállt Varsóban brutális kegyetlenséggel meggyilkolnak egy német ügynökként dolgozó, lengyel prostituáltat. Egy szemtanú azt állítja, a gyilkos német, tábornoki egyenruhát viselt, Grau őrnagy (Omar Sharif) – a hírszerzésként tisztjeként – pedig három férfira szűkíti le a gyanúsítottak körét: a kegyetlenségeiről elhíresült Tanz-ra (Peter O’Toole), a házasságtöréseiről ismert, alattomos Gablerre (Charles Gray) és a napirendjét rejtélyes eltűnésekkel gazdagító Kahlenbergre (Donald Pleasance). A gyilkossági ügyből végül egy három városon (Varsó, Párizs, Hamburg), és több mint húsz éven át zajló nyomozás kerekedik, amibe egy francia rendőrfelügyelő (Phillipe Noiret) is besegít.

Anatole Litvak alkotása meglepő zsánerkeveredéssel él: a háborús kalandfilmes jellemzőket háttérbe szorítja az Agatha Christie-szerű, intellektuális krimi javára, de az egész cselekményt meghinti a korban éledező sorozatgyilkosos pszichothrillerek (Psycho, Kamerales) buja feszültségével.

A legérdekesebb karakternek a két istent játszó főtiszt bizonyul:

a „háború és az erőszak angyalaként” működő Tanz tábornok és az „igazság egyetemes bajnokaként” fellépő Grau őrnagy. Peter O’Toole dermesztő átalakulásokat produkál: miközben rezzenéstelen arccal dönt romba városrészeket, démoni erők fogságába esik egy van Gogh önarckép láttán. Omar Sharif pedig a tőle megszokott úriemberséggel ered a bűnügy nyomába: a Hitler ellen irányuló, Valkűr-merénylet leleplezése teljesen hidegen hagyja, őt „csak az a tábornok érdekli, aki megölt egy lányt, és azt hitte, hogy csak azért mert tábornok, istent játszhat az ágyban, csak úgy, mint a harctéren.”

Sam Spiegel produkciója volt az első olyan film, amit egy nagy, angolszász filmgyártó vállalat a kommunista Lengyelországban forgathatott. Ennek megfelelően a Tábornokok éjszakája már megmerítkezett az 1960-as évek európai korszellemében és aktuálfélelmeiben. Német és francia nyomozó a második világháború alatt is hű társnak bizonyul. A jelenben játszódó szálak pedig úgy figyelmeztetnek az ébredező szélsőjobb oldali mozgalmak veszélyeire, hogy a börtönből szabaduló háborús bűnösöknek is jelzik: a gyilkosság nem évül el, az igazság pedig mindenkit utolér. (Kiss Tamás)

Neveletlenek (Michael Anderson, 1975)

A becsület mindenek felett – a brit hadsereg becsülete és a brit tiszteké, ami a Neveletlenek szerint egy és ugyanaz. Korántsem pozitív értelemben. A szokatlan körülmények között zajló tárgyalótermi dráma azt mutatja be, ahogy repedezik a gyarmatbirodalom erkölcsi fölénye és szellemi épsége. De a bajtársak összezárása miatt csupán az újoncok leplezhetik le azt a szörnyűséget a gyarmati hadseregben, amiről a veteránok inkább csak elfordítják a tekintetüket és a szőnyeg alá söpörnék a makulátlan hírnév megőrzése érdekében.

A színdarabot adaptáló brit film látszólag pofonegyszerű bűnügyet követ: két fiatal tiszt és jó barát, Drake és Millington (Michael York és James Faulkner) érkezik a gyarmati Indiába a 19. század végén, ahol nem sokkal később az egyik tiszt kacér, kikapós özvegyét megtámadják. Ő meg is nevezi a tettest: Millingtont, akinek a védelmére Drake-et jelölik ki egy nem hivatalos, éjjelente zajló, belső tárgyalás során. A talpig becsületes, naiv (vagy álnaiv?) Drake bár ódzkodik a feladattól, lassanként feltárja, hogy egész más történt azon az estén, mint hittük. Míg az ezred a lehető leggyorsabban lezárná az ügyet, Drake állhatatosságának köszönhetően a sötétből olyan szörnyűségek kerülnek a fénybe, amikre senki nem számított. 

A korszak neves rendezője, Michael Anderson – sztárszínészeinek, köztük Richard Attenborough-nak és Christopher Plummernek is hála – hatásosan építi fel a váratlan kanyarokat vevő, nyugtalanító ügy feszültségét, majd vad, (szexuál)pszichológiai magyarázattal szolgál. A Neveletlenek tanulsága szerint a kolonizáció nemcsak a meghódítottakat, hanem a hódítókat is megnyomorítja, India pedig különösen könnyen megőrjíti az embert. Anderson kevéssé ismert, kisköltségvetésű filmje jóval kisebb léptékben, de hasonló lelki folyamatokat vizsgál, mint az Aki király akart lenni, az Út Indiába vagy akár az Apokalipszis most. (Gyöngyösi Lilla)

Katonatörténet (Norman Jewison, 1984)

Norman Jewison, a Jézus Krisztus szupersztár rendezője a Pulitzer-díjas Charles Fuller színdarabját adapatálta vászonra különleges, hiánypótló alkotásában. 1944-ben járunk, a faji ellentétektől fűtött déli államokban. A szegregáció, a feketéket sújtó kirekesztés a hadseregben is érvényesül. Az afroamerikai katonák külön alakulatban szolgálnak, jórészt alantas és megalázó feladatokat teljesítve. Egyetlen kitörési lehetőségük a baseballban rejlik, melyben fehér társaiknak is feladják a leckét. Egy napon azonban az alakulat tiszthelyettesét, Waters őrmestert lőtt sebekkel a testében holtan találják. A nyomozással megbízott tiszt, Davenport százados (Howard E. Rollins Jr.) maga is fekete, ezért ellenállásba ütközik fehér bajtársaival. A legtöbben úgy vélekednek, hogy Waters őrmester haláláért a hírhedt Ku-Klux-Klan a felelős, Davenport azonban más nyomon indul el. Miközben kihallgatja Waters őrmester egykori katonáit, egy sokkal összetettebb és feszültebb kép rajzolódik ki, mint elsőre gondolná.

Jewison rendkívüli érzékenységgel és intelligenciával nyúlt az igencsak kényes témához. Filmjének erejét az adja, hogy szájbarágás helyett partnernek tekinti a nézőt a nyomozásban és az értékítéletet is a közönségre bízza. Ez azért nagyon fontos, mert a napjaink Black Lives Matteres légkörében készült filmekből (Csuklyások, Az 5 bajtárs, Júdás és a Fekete Messiás, A chicagó-i 7-ek tárgyalása) éppen ez az érzékenység hiányzik.

Ráadásul Jewison filmje a maga idejében még igencsak úttörőnek számított.

Bár a 80-as évekre már bőven lezajlott a polgárjogi mozgalom, a faji konfliktusok még kibeszéletlenek voltak az akkori társadalomban. Jewison a hadsereget használja fel arra, hogy bemutasson olyan identitásbéli problémákat, feszültségeket, melyek a parancsuralmi rendszereken túl sem veszítenek érvényükből. Nem egyszerű propagandafilmet láthatunk tehát, hanem okos kérdésfelvetéseket, valódi nyomozást.

A film választ ad arra a kérdésre, mely sokszor felmerül a II. világháborút bemutató amerikai darabok esetében; hová tűntek az afroamerikai katonák a frontvonalakról. Jewison hiteles képet ad a hátországban robotoló bakákról, akik legtöbbször csak álmodhattak arról, hogy igazi katonának érezhessék magukat. Mai szemmel döbbenetesnek hatnak azok az apró részletek, melyek a déli rasszizmusra utalnak. Csak fehéreknek szánt padok, ivókutak és busz hátuljába ültetett feketék. Davenport századosi ruhában hasonló reakciót szül környezetéből, mint a Django elszabadulban Jamie Foxx karaktere: „Egy nigger lóháton!”. A legérdekesebb azonban a visszaemlékezésekből kirajzolódó Waters őrmester alakja. A részben fekete, részben fehér tiszthelyettes nem érzi magáénak a feketék kultúráját, miközben fehérként sem nyerhet befogadást. Belső vívódásának és identitásválságának pedig sokszor környezete látja kárát.

A Katonatörténet alapos prezentációja annak, miként válhat a nácikkal szembeszálló amerikai hadsereg maga is előítéletessé és hogyan tiporja el az önmagát gerjesztő gépezet az alapvető szabadságjogokat. (Gueth Ádám)

Egy becsületbeli ügy (Rob Reiner, 1992)

Rob Reiner kiváló tárgyalótermi drámája nemcsak a jogászok feszült és okos összecsapásai, a kivételes színészi játék (Tom Cruise, Demi Moore, Jack Nicholson, Kevin Bacon, Kiefer Sutherland) és a bőr alá bekúszó filmzene miatt maradt meg a krimi műfaj egyik legékesebb darabjának. Az Egy becsületbeli ügy bűnügye egyszerűen kiemelkedik a hasonló alkotásokban látottakhoz képest. Minden gyilkosság akkor válik igazán érdekessé – már ha lehet a két szót egymás mellé illeszteni –, amikor komoly morális dilemmát találunk mögötte.

Természetesen legtöbbször a bosszú vagy az önkéntes igazságszolgáltatás játszik el ezzel a mentőövvel, Reiner sztárokkal felvonultató darabja azonban a katonaság, azon belül is a tengerészgyalogság guantanamoi bázisába vezeti be a nézőt, ahol a parancs, az parancs. Ahogy a Tom Cruise által alakított Kaffee hadnagy is megjegyzi, ez a mindennapi életben nem sokat jelent, egyes katonai bázisokon talán egy kicsivel többet, de a kubai támaszponton a parancs betartása igenis élet és halál kérdése. Itt a hierarchia mindenek felett áll.

Osztag. Hadtest. Isten. Haza.

Azaz számukra a törvény az, amit a hadsereg előír, és ha egy felettesük kiad egy parancsot, akkor azt nekik követni kell – egy szó nélkül. Ha felszólalnak, ha esetleg ellentmondanak, vagy végül nem teljesítik a parancsot, repülnek. Akiknek pedig az egész életük a katonaságra épül, azoknak ennél nagyobb büntetés nincs a világon.

Így érthető is, hogy amikor a két katonának parancsba adják, hogy rendszabályozzák meg egy harmadik társukat, akkor ők vakon követik a parancsot. Amikor azonban a társuk rosszul lesz, azonnal kihívják a mentőt és vállalják a felelősséget a tetteikért: igaz, már túl későn, mert a katona meghal.

Ami pedig alapvetően egyszerű, nem szándékos emberölésnek indulna a civil világban, az azonnal bonyolultabb fénybe kerül a katonaságban. Ki dönti el, hogy mikor és miért mondhat egy katona nemet egy parancsra? Beszédes, hogy egyikük a tárgyalás legvégéig nem igazán érti, hogy miért is ülnek egyáltalán bíróság elé, hiszen ők csak parancsra cselekedtek. Az, hogy véletlenek folytán a megrendszabályozás gyilkosságba fordult, nem volt szándékos – sem az ő részükről, sem a parancsot kiadó felettes, illetve maga az ezredes részéről sem.

Az egész morális dilemma gyönyörű és árnyalt ábrázolása mellett a legelgondolkodtatóbb eleme a filmnek az, hogy a legvégén nem is emberölésért ítélik el őket, hanem katonához méltatlan viselkedés miatt. Szabadon távoznak a tárgyalóteremből, de kényszerből le kell szerelniük. Ami ezeknek a katonáknak felér egy életfogytiglani börtönbüntetéssel. Ezzel a befejezéssel pedig Reiner kimondja azért az ítéletét a katonák felett. Sőt, mindezt egyikük szájába is adja, aki az ítélet után felismeri, hogy igenis ki kellett volna állniuk a társuk mellett – parancs ide, parancs oda. (Kajdi Júlia)

A bevetés szabályai (William Friedkin, 2000)

A többszörösen kitüntetett Terry Childers ezredest (Samuel L. Jackson) Jemenbe vezénylik, hogy az elszabaduló tüntetések miatt menekítse ki az amerikai nagykövetet és családját. A helyzet azonban sokkal súlyosabb a vártnál, az akcióba hiba csúszik, ami így 83 – látszólag – civil áldozatot követel. Sokal nemzetbiztonsági tanácsadó  (Bruce Greenwood) eltökélt, hogy Childers nyakába varja a teljes felelősséget, hiszen inkább ő bukjon, mint az egész Amerikai Egyesült Államok. Csak egy ember, Childers régi katonatársa (Tommy Lee Jones) tart ki a kegyvesztett ezredes mellett, aki ügyvédként vállalja, hogy megvédi a hadbírósági eljárás során. Még úgy is, hogy látszólag minden bizonyíték ellene szól.

A bevetés szabályai baromi izgalmas morális dilemmákra épül. Egyfelől ott van az ezredes drámája, akinek legfőbb kötelessége saját katonáinak védelme. Meddig mehet el ez ügyben? Beleférhet-e civilek halála, ha ezzel bizonyítottan megmentheti a sajátjait? Utána: mi annak a katonának a felelőssége, aki követi ezt a parancsot? Köteles-e követni? Harmadrészről pedig ott az ügyvéd, akinek a feladata megvédeni régi barátját – akinek amúgy az életét is köszönheti. Ám mi van akkor, ha az ember, akiben megbízott tényleg gyilkos?

William Friedkin ideális rendező is lenne egy ilyen sztorihoz, hiszen kifejezetten otthonosan mozog a morálisan kétes figurák között (Francia kapcsolat, Gyilkos Joe).

Ráadásul a film szereposztása is remek. A fentieken túl például Guy Pearce játssza a vád ügyészét. Mégis: A bevetés szabályai csak amiatt marad emlékezetes, hogy miért titulálták a bemutatása idején joggal a filmet arab- és iszlámellenesnek.

A bevetés szabályai szólhatna arról, hogy a hadsereg miként torzította el Childerst, hiszen már az első jelenetekben tiszta: Childers simán hajlandó fegyverteleneket lelőni a sajátjai védelmében. Ám hiába tűnik sokszor egy kiégett fanatikusnak, egy zavarba ejtő nézőpontváltás miatt Ő ennek a sztorinak a hőse lesz. Kiderül, hogy az összes, korábban békésnek hazudott tüntetőnél fegyver volt. A nőknél és a gyerekeknél is. Annál a féllábú kislánynál is, akit addig sajnáltunk. Egy orvoson kívül gyakorlatilag minden jemeni dzsihadista. E fordulat nemcsak a tárgyalást hitelteleníti, de az árnyalhatóságtól és a kritikáktól is megfosztja az USA túlkapásokra hajlamos külpolitikáját. (Pongrácz Máté)

Elah völgyében (Paul Haggis, 2007)

Mike, az Irakban szolgáló katona kimenője után eltűnik Új-Mexikóban. Eleinte sem a társai, sem a rendőrség nem kezeli kiemelt ügyként az esetet, mire apja, Hank (Tommy Lee Jones) indul a fiú keresésére. Hamarosan azonban darabokban és megégve találnak rá Mike holttestére. Felmerül zsarolás, drogkereskedelem, de az ügy minden egyes új nyommal csak zavarosabbá válik, ráadásul egyre inkább úgy tűnik, a hadseregnek és a rendőrségnek is érdekében áll, hogy ne derüljön fény a teljes képre a rejtélyes gyilkossággal kapcsolatban. Hank ezt nem hagyja annyiban: továbbra is maga nyomoz fia gyilkosa(i) után, útközben pedig egy lelkiismeretes, fiatal, és munkatársai által lenézett nyomozónő (Charlize Theron) társul mellé.

A majd’ két óra utolsó fél órájában derül fény arra, hogy Paul Haggis filmjében valójában egy kőkemény pszichológiai drámát látunk, ahol elsősorban nem az elkövetett bűntény van középpontban, hanem a háború kegyetlen hatása azoknak a lelki és mentális egészségére, akik részt vesznek benne.

Az Elah völgyében remekül mutatja be, hogy egy olyan világban, amelyben a háború természetes, elvész a józan ítélőképesség

és elmosódik a határ emberség és embertelenség között. Kínzásokon szórakozó, vagy éppen ártatlan gyerekeket szemrebbenés nélkül elgázoló, fiatal katonák vallanak a bűntudat vagy az elborzadás teljes hiányában saját maguk vagy társaik által elkövetett, szörnyű tettekről. Olyan fiatal katonák, akikről szinte bizton állítható, hogy a háború előtt minden ilyen cselekedetet mélységesen elítéltek, de a katonavilágban átélt borzalmak hétköznapi eseménnyé válása kiforgatta önmagukból és szép lassan, észrevétlenül őrületbe kergette őket.

Hanknek is fokozatosan, a saját fia utáni nyomozás közben kell rádöbbennie a videók, vallomások és egyéb bizonyítékok birtokában, hogy fiát a háború egy olyan emberré formálta, akit valójában nem ismert. Az Elah völgyében hatásvadászat nélkül mutatja be egy megtörtént eseményeken alapuló történeten keresztül a sereget, mint a hazafiasság álcája mögött megbúvó terrort, kínzásokat, mindennapivá váló fölösleges gyilkosságokat és az elembertelenedés folyamatát – mindezt úgy, hogy Paul Haggis egy pillanatra sem viszi el a nézőt a csatamezőre. (Németh Míra)

Jack Reacher (Christopher McQuarrie, 2012)

Jack Reacher, a katonai rendőrség egykori őrnagya 1997-ben tűnt fel először a brit szerző, Lee Child Elvarázsolt dollárok című történetében. A kötetet huszonegy további ponyvaregény és néhány novella követte, és a világszintű sikert elnézve csak idő kérdése volt, mikor érkezik meg a nagyvászonra is Sherlock Holmes és Rambo szerelemgyereke. Másfél évtizedet kellett rá várni: 2012-ben Christopher McQuarrie rendezésében, Tom Cruise-zal a főszerepben debütált a mozikban az első Jack Reacher-történet, melyet négy évvel később egy folytatás (Jack Reacher: Nincs visszaút), és tíz évvel később, már a fizimiskájában is jobban az eredeti figurára hajazó sorozat követett Alan Ritchsonnal a főszerepben.

Az első filmes kaland Child Csak egy lövés című könyve alapján készült: a történet szerint letartóztatnak egy lövészt, aki állítólag hat lövéssel végzett öt emberrel. Mielőtt a gyanúsított kómába esne, egyetlen ember segítségét kéri: Jack Reacherét (Tom Cruise). A nyomozó a katonaságban elsajátított minden tudását annak szenteli, hogy igazságot szolgáltasson – nem érdekli sem a törvény, sem a következmények.

Reacher alakja némileg kilóg a katonaságot érintő nyomozós filmek sorából, ugyanis azok hősei többségében meseszép egyenruhában, a katonaság vasszigorral felállított kódexét követik. A főhőst viszont egyetlen dolog érdekli: amit ő helyesnek vél. Tehát nem véletlenül hagyta el a köteléket. A katonaság éppen emiatt a karaktert mozgató filmekben sokkal inkább csak díszletként, de még inkább eszközrendszerként szerepel: a hadsereg olyan tömegpusztító fegyverré tette a főhőst, ami csak ritkán válik civilekből. S bár Christopher McQuarrie rendezése érintőlegesen megfogalmaz rendszerszintű problémákat a hadsereggel kapcsolatban, a közeggel való kapcsolata sokkal inkább a Bourne-filmek összeesküvéseit idézi. (Molnár Kata Orsolya)

Listánkra nem fért fel, de a „bűnügyek a hadseregben” tematikához szervesen illeszkednek a következő filmek is: Bátrak igazsága (Edward Zwick, 1996), Conan kapitány (Bertrand Tavernier, 1996), A tábornok lánya (Simon West, 1999), Hart háborúja (Gregory Hoblit, 2002), Kiképzőtábor (John McTiernan, 2003), Egy háború (Tobias Lindholm, 2015).

Filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!