Magazin

BushAnimáció, 1 és 1/5 nap

Az, hogy az idei BuShora rekordszámú nevezés érkezett, tény. Az, hogy nyáron került megrendezésre a tizedik KAFF, egyrészt a múlt, másrészt szintén tény. Előbbi sokszínű animációs felhozatala pedig egyszerre tény és kellemes meglepetés – az összefüggés innentől már nyilvánvaló. BuSho I-VI. blokk.

Azt, hogy az idei BuSho jóval a 2010-es fesztivál fölé tolta a lécet jól jelzi, hogy egy napja ugyanazt a mondatot ismétlem el minden szembeköszönő ismerősömnek: „Idén egy nap alatt több emlékezetes filmet láttam BuShon, mint tavaly három nap alatt” – ez alól pedig az animációs munkák sem találtak kibúvót. Gyanús, hogy a pár hónapja lezajlott KAFF jótékony hatása szivárgott át a fesztiválra, elvégre számos Kecskemétet is megjárt alkotást találunk a versenyprogramban, bár az is kétségtelen, hogy a fesztivál egyre növekvő hírneve is sok animációs művészt ösztönzött a legközelebbi postai szolgáltatás igénybevételére.

Szerencsére a hírhedt magyar logisztika nem állt a filmek útjába, és bár én magam alig győztem kivárni a „minden blokkba jusson legalább egy animáció”-elv alapján az újabb és újabb darabokat (jövőre javasolnám a külön animációs versenyblokk bevezetését a hozzám hasonló türelmetleneknek), végül valahogy csak sikerült. Jutalmam egy vizuálisan és tematikailag egyaránt rendkívül sokszínű, helyenként ismerős darabokkal is megtűzdelt válogatás lett, ami mind a szakmabelieknek, mind a közönségnek tartogatott különleges csemegéket.

A KAFF idei fődíjasa, a track32 a BuShon már a kísérleti filmek között foglalt helyet, teljesen jogosan: Illés István merész videoklipje sokkal inkább experimentális hatásával tűnik ki a blokkok közül, mintsem animációs technikájával, és ez különösen igaz ebben a vizuálisan erős és összetett mezőnyben. Nem úgy Orosz István sakkfigurái: a grafikus művész állandóan mozgásban lévő, rezgő vonalai és letisztult, fekete-fehér stílusa évek óta meghatározó kézjegy a rendező munkáiban, ami most egy plusz politikai töltettel egészült ki Sakk! című kisfilmjében, ahol Lenin és Bogdanov vívnak ádáz csatát a sakktábla fölött.

Már ez a két példa is jól jelzi, hogy a történet a látvány mögött szolidan visszahúzódva, a háttérből irányítja az idei animációs termés egy részét. A brit Egy félbeszakított történet már a címében is erre figyelmeztet, a filmszakadás ráadásul a film két rétegében is jelen van: egyrészt az unokájának mesélő nagymama akad el folyton a fabulában, másrészt a vonat, amin utaznak, elakad a semmi közepén. A papírkivágásos animációban mindenkiről megtudunk valamit, ám mielőtt sikerülne a helyükre illesztenünk a darabokat, a vonat továbbmegy, otthagyva minket a megoldás előtt félúton.

Történelmi és mitológiai közegbe helyez minket a szellemes című Az ördögi kétkerekű szerkezetek históriája és az Ariadné fonala, ám a komoly historizmus mindkét esetben átadja a helyét egy könnyed ám morbid történetnek. Míg előbbi a biciklik feltalálását meséli el a sötét középkor boszorkánypereinek idejében (szintén papírkivágással), a Minotaurusz mítosza egy csavarnak köszönhetően a visszájára fordul, kivezetve szegény, labirintusában sínylődő bikát annak a bizonyos fonalnak a segítségével a fényre.

A brazil Ámár vizualitását minden bizonnyal a Türelmetlenség-trilógiával ismertté vált Phil Mulloy ihlette, ám a film nyomasztó és kissé zavaros világa erősen elidegenítően hatott, különleges animálás ide vagy oda. Helyette érdemesebb a sort egy világszerte számos díjjal kitüntetett alkotással zárni, az idei Annecy programjában is helyet foglaló Madárfiúval. A Tim Burton-i történet az idillikus és mesebeli kezdet után az iparosodás okozta katasztrófát mutatja be egy szárnyaszegett madárfiú sorsán keresztül. A kívülálló, fenyegető külsejű és sérült lelkű figura gond nélkül beleillene a neogótikus horror mesterének életművébe is, ahogy a romokban heverő, lepusztult környezet és az eltorzult fiúhoz vonzódó egérlányka, aki egyetlen józan lényként érti meg a főhős világát és tárja fel előtte saját titkait. A nyomasztó, ám ennek ellenére magába szippantó történetet az egyszerű és letisztult, ám sajátos karakterekkel dolgozó animáció teszi teljessé, így jó eséllyel pályázhat az idei legjobb animáció díjára.

Zsély Csilla

2007 szeptemberétől koptatom az ELTE-BTK filmes tanszékének padjait, és mint minden rendes bölcsész, én is igyekszem mindig (legalább) két lábbal a föld felett járni. Habár a filmezés gyakorlati oldala mindig is jobban foglalkoztatott (az amatőr filmkezdeményezéseket mostanra már szerencsére leváltották a kiforrottabb művek), 2009 őszén egy szép napon mégis az írásra adtam a fejem, és megpályáztam egy helyet az akkor épp munkaerő-frissítésen munkálkodó Filmtekercsnél. Azt pedig, hogy a filmezés és az arról való írás milyen békésen megfér egymás mellett, mi sem bizonyítja jobban, minthogy újabban már szorgosan igyekszem elsajátítani a sajtóakkreditációk minden csínját-bínját, mint a fesztivál rovat vezetője.

Filmek: Az animációs filmek iránti már-már beteges rajongásom talán életem első moziélményére, a Toy Story 1996-os megtekintésére vezethető vissza, a forma iránti lelkesedésem azóta töretlen, és újabban egy animációs blog elindításához vezetett. Egyébként nagyjából mindenevő vagyok, bár szívszaggató melodrámák, kaszabolós horrorok és zombifilmek kerüljenek. Abszolút kedvencként Tim Burtont említeném, A majmok bolygója kivételével.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com