A BuSho második napja az emberi kapcsolatok jegyében telt. Legyen az saját magunkkal szemben támasztott elvárás, önbizalmunk, bűntudatunk egy-egy szelete, vagy az egész világot fenyegető katasztrófa, a kérdés ugyanoda vezet: hogyan érdemes önmagunkhoz és embertársainkhoz viszonyulni?
Alessandro Capitani: Belissima / Beautiful (2015)
Régi alaphelyzet frappáns befejezéssel, neonfényekbe burkolva.
A filmben a túlsúlyos Veronika külsejét kigúnyolja egy srác a diszkóban, amiért a lány bezárkózik a férfivécébe sírdogálni, ahol senki sem láthatja nagydarab testét. A szomszéd fülkében drogozó srác meghallja a lány zokogását. A nem pont idilli hős megpróbálja megtudni, miért itatja az egereket a gyönyörű hangú és – feltételezése szerint –, testre is szépséges Veronika. Mindketten lódítanak külsejükről a vécé falán át, és a néző beavatott szeme láttára bontakozik ki az ígéretes „románc” kettejük között. Már csak annyi a bökkenő, hogy Veronikát ki kellene csalogatni a rejtekéből.
Jóllehet egyszerű ötletek mozgatják az eseményeket, és a helyzetkomikumból adódóan ismerni is véljük a leleplezés mulatságos, de valahol szomorú csattanóját, mégis tud meglepetést okozni a rendező, Alessandro Capitani.
Ismerős motívum a másik hangjába való beleszeretés: a Tale of Tales-ben a király is csupán az énekét hallja egy vénséges öregasszonynak, és egyből lángra gyúl a szíve. A Bellissima láttán is felmerül a kérdés: a szépséget biztosan csak a szemünkkel láthatjuk? (Szádeczky-Kardoss Klára)
Esteban Uribe: Cleanse Pest, Rest (2016)
A film egy hamisítatlanul amerikai, kertvárosszéli étterem egyik napját mutatja be. Hogy milyen is az? Csak a szokásos. A gumiarcú, homofób pincér szándékosan keresztbe tesz a vendégeinek, ha úgy alakul, még a sarkon álldogáló transzszexuális prostituáltat is félholtra veri. Mindeközben egy kiöregedett tinédzser csirkejelmezben ételt kóstoltat.
A legtöbb kertváros tematikájú film az amerikai idill kritikáját ellenpontozással fogalmazza meg, azaz szembeálltja a létező világok legjobbikaként megjelenő álmot a valósággal (lásd Pleasantville; Stepfordi feleségek; Kék bársony; Szex, hazugság, videó). Ahogy az korábbi rövidfilmjeiből is kiérződik [mindkét film teljes hosszában megtekinthető az interneten: Riff (2013), Schlock Fish (2014)], Uribe is hasonlóképpen fordul a témához, azonban legutóbbi, most a BuShon debütált kisfilmje már teljes egészében az abszurditás és a humor területén mozog.
Kisfilmjéről elmondható, hogy már-már az érthetőséget gátló abszurditással beszél az ember elszigeteltségéről és kiszolgáltatottságáról, ahol a világban ránk találó keserédes érzéseket a melankólia szorongató rétegei szövik át. Képei átgondoltan komponáltak, beállításai harmonikusak, annak ellenére, hogy a képen helyet kapó tartalom közel sem az. (Szin Karolina)
Nadav Direktor: Ha’Baytza / The Egg (2016)
A Tel Aviv-i Egyetemen tanuló vágó-rendező első kisfilmje az anyaság tematikáját olvasztja egybe a fantasy műfajával. Egy nő férje üzleti útra indul. Kiderül, már több sikertelen próbálkozáson túl vannak együtt, a berendezett gyermekszoba lakóját hosszú ideje várják. Miután a férj elutazik, ismét a tragikus forgatókönyv válik valóra, a nő elvetél. Férjét nem tudja elérni, nem is biztos benne, hogy szeretné a rossz hírt közölni vele. Kezdetét veszi egy alternatív valóság, amely az akarás és a teremtés feletti kontrollvesztést taglalja. Baljóslatú holló a házban, különböző gyilkosságok és egy teremtmény, amely előrevetíti a születés után bekövetkező tragédiákat.
A film jól működő dramaturgiájával folyamatosan képes a figyelmünket irányítani, a feszültséget is a bevált műfaji recept alapján adagolja, miközben a teremtő-rendező teremtmény-film szerzői reflexiója is egyértelműen kiérződik. A kezdő rendező részéről igen merész vállalás volt éppen a fantasztikum felől közelíteni témájához, hiszen a műfaji attribútumok hitelessége általában technikai hiányosságok okán, nem éri el a kellő szintet és a film gagyiba csap át.
Ebben a filmben a viaszból készült újszülött lény elérte célját: egyszerre ijesztő és szerethető, illetve ha nevetésre serkent, akkor azt nem gagyisága, hanem egy-egy jól sikerült jellem- vagy helyzetkomikum okozza. A rendező korábban zenei videókat is készített, itt tekinthető meg az egyik személyes kedvencem. (Szin Karolina)
David Victori: Zero (2015)
Mi történne, ha a Földön a gravitáció jelenléte szakadozni kezdene és vajon milyen okból következhetne ez be? A világban felhalmozódó emberi bűntudat vajon képes erre? Finoman és burkoltan megfogalmazva és persze rendkívül látványosan erről szól a spanyol rendező legújabb, fesztiválkörútján méltóképpen szereplő kisfilmje. A Zero egyértelműen kitűnt a Bushóról is. Ez persze nem véletlen egy olyan alkotás esetében, amelynek producerei Ridley Scott és Michael Fassbender.
A film összesen 40 percével a kisjátékfilm határát súrolja, témájában és kivitelezésében is a nagyjátékfilm szándéka rejlik benne. A rendező egyébként éppen most fejezte be első egészestés filmjét Cross the Line címmel. A film igazi profi munka, minden megtalálható benne, aminek egy nagy költségvetésű hollywoodi katasztrófafilm kicsinyített másában lennie kell: látványos képi világ (a gravitáció megszűnése szemkápráztatóan profi módon kivitelezett), szétszakított család, az összefogás szükségessége embertársainkkal. Sok hasonlóság fedezhető fel egyébként egyik korábbi rövidfilmjével, a La culpával, amely ezen a linken megtekinthető.
A film éppen a fentiek miatt egyértelműen élvezhető. Számomra azonban mégis hagyott némi rossz szájízt, hogy a rövidfilmekben oly nagyon szerethető skiccszerűen felvázolt frappáns témát a film már-már erőltetetten igyekezett kibontani, amely nem egy helyen giccses és önismétlő jeleneteket eredményezett. (Szin Karolina)
Manuella Damiens: Pickles (2016)
Ez a film volt egyik kedvencem a fesztiválon, több szempontból is. Először is, rendkívül hitelesen és őszintén mutatja be a New York-i design szférában létező és érvényesülni akaró, karrierje építésébe maximumot beleadó, harmincas nőtípust. Vagány és laza rövidfilm egy divatblogger mindennapjáról, aki kislányával a biciklikosarában teker a városban, dolgozik, folyamatos határidőkkel és csúszásokkal.
A film szerkesztésmódja és felépítése a leginkább kedves nekem. Az alkotás formailag szépen leköveti tárgyát: akárcsak a virtuális érában, úgy a filmben is oldalsávban és feliratozva látjuk a szereplők bemutatását és az éppen a virtualitásban zajló eseményeket. Így adódnak komikus helyzetek és feszültségek egyaránt. Miközben a felpörgetett világban a feladatoktól szétszórt anyuka keresi kislányát a pályaudvaron, a képernyőn látjuk, hogy az egyes határidők miatt zaklatják munkatársai és megrendelői, vagy éppen saját családja.
A film leginkább egyfajta hangulatfolyásnak tekinthető, amely a kaotikus hétköznapok egy-egy pillanatát kiemelve érzéseket közvetít a főszereplőről, így anélkül, hogy megszólalna vagy közvetlen kapcsolatba kerülne a külvilággal, az az érzésünk, hogy megismertük őt. (Szin Karolina)
