Harmadik cannes-i napunkon kissé eltaktikáztuk magunkat, de az elmulasztott lehetőségeket különlegesebb programokkal helyettesítettük!
Sztorik
Christopher Nolan!
Szombatra időzítették a Randevú Christopher Nolannel című eseményt, ami már önmagában a fesztivál egyik legzsúfoltabb napja volt. Ráadásul a direktorzseni életében először járt Cannes-ban, így értelemszerűen mindenki kíváncsi volt rá. Ehhez képest a szervezőknek sikerült az egyik legkisebb termet kiválasztaniuk. Mi azt találtuk ki, hogy beülünk az előtte ugyanabban a teremben tartott Bergman-vetítésre, de sajnos kiderült, hogy a film után mindenkinek el kell hagynia a helyiséget. Kinn óriási tömeg fogadott minket, két emeleten szó szerint a csillárról is csüngtek az újságírók, hogy bejussanak a beszélgetésre.
Lillával különböző taktikát választottunk: ő beállt könyökölni a tömegbe, én meg elindultam alternatív útvonalat keresni. Addigra persze a hangulat a tetőfokára hágott, a tömeg kántált, tolakodott, de csak nem akart megmozdulni a sor. Én közben eldugott járatokon, sötét szervizutakon közeledtem a célhoz. Már szinte hallottam a mikrofon hangját a kulisszák mögött, amikor beláttam: ha ebben a helyzetben megtalál egy biztonsági őr, akkor oda a fesztiválbelépőm. Lillának viszont egy szintet sikerült feljebb haladni, amikor egyszer csak valaki elordította magát, hogy a rózsaszín és fehér kártyával még be lehet jutni. A felbőszült tömeg nem fordult egymás ellen, sőt, elkezdtek segíteni bejutni egy lánynak, aki addig együtt várt velük. Végül azonban lesújtott Damoklész kardja: közölték, hogy már senki nem mehet be. Így végül elbúcsúztunk Nolantől, mondván, hogy majd legközelebb találkozunk. (Tóth Nándor Tamás)
Magyar pavilon
A délelőtt (és a fesztivál eddigi) legviccesebb eseménye Godard sajtókonferenciája volt, aminek külön cikket is szenteltem, ezután viszont úgy döntöttem, felfedezem a Magyar pavilont. Cannes-ban – mivel egyben filmpiac is ‒ rengeteg országnak van külön sátra, ahol az aktuális nemzeti filmgyártásról lehet tájékozódni, illetve különféle attrakciókkal szórakoztatják az érdeklődőket. Mint a legtöbb sátor, a magyar is a tengerparton helyezkedik el, így a kilátás a nap minden szakában elképesztő. Már ezért megérte eljönnöm! Sajnos az is kiderült, hogy már nem láthatom Szilágyi Zsófia Egy nap című filmjét (erről akartam itt tudakozódni), viszont legalább visszafelé jövet láttam Benicio del Torót baseball sapkában, hátulról! (Gyöngyösi Lilla)
Cuccok elkobzása
A 2016-os nizzai merénylet óta elképesztő biztonsági intézkedéseket foganatosítottak Cannes-ban, és alapvetően ezt szerintem senki nem bánja. Mégis kissé bosszantó, hogy állandóan átvizsgálják a táskát, és hát a fémdetektoros kapuk sem könnyítik meg az ember életét. A legfurcsább mégis az, hogy mennyire nem következetes a biztonsági szolgálat. Ezen a napon például az egyik alkalommal elvették a csokis kekszünket, de volt, hogy a kulaccsal kekeckedtek. Eltűnt egy pár cipő is a nekünk dedikált szekrényből, de még él a remény, hogy valahol meglesz. A legkomikusabb mégis az volt, amikor az egyikünktől elszedték az ásványvizes üveg kupakját (maga az üveg maradhatott), míg a másik közben simán bevitt egy kis rozét a kulacsában. (Tóth Nándor Tamás)
Filmek
Bergman – A Year in a Life
Száz éve született Ingmar Bergman, aki vitathatatlanul a világ egyik legnagyobb rendezője volt. A centenáriumra készült Jane Magnusson svéd rendező dokumentumfilmje (aki mellesleg egészen szürreálisan ismerkedett meg a rendezővel, miután egy férfi-szinkronúszó csapatot vezetve Bergman-filmekről nevezte el a produkcióikat). Magnusson nem először fut neki a Bergman-témának (Bergmans video, Trespassing Bergman), de a Bergman – A Year in a Life izgalmas kiindulópontot választott: 1957-ben játszódik, ami a film szerint Bergman életének kulcsa. Egy év alatt négy színházi bemutató, két forgatás, két filmpremier, komoly egészségügyi problémák, egy házasság, hat gyerek és több szerető – még leírni is sok, mi minden történt a későbbi rendezőlegendával. Sajnos azonban Magnusson nem tartja magát a célkitűzéséhez, és minduntalan elcsábul a páratlan forrásanyag felfedezése során: a tucatnyi interjúalany és a gazdag archív filmkészlet segítségével ide-oda ugrál az időben, végeredményben 1957 ürügyén a születésétől a haláláig mindent megtudunk Bergmanról. A Bergman – A Year in a Life tipikusan a kevesebb több lett volna esete, ennek fényében jelentéktelenebb probléma például, hogy miért szólal meg Barbra Streisand, akinek semmi köze a rendezőhöz, és miért nem a lánya vagy Max von Sydow. (Gyöngyösi Lilla)
Ash is Purest White
A versenyprogram keretében vetített Ash is Purest White leginkább a líraian szép címével fogott meg, pedig a távol-keleti filmeket egyébként némi túlzással kerülöm. Jó döntés volt: Csia Csang-ke új alkotása ismét a rendező meghatározó témáit dolgozza fel, nevesül a Kínában zajló társadalmi változásokat, és igen, megint szóba kerül benne a Három-szurdok-gát. A történet egy szerelmet követ korszakokon és térségeken át, és ezzel nagyon jól rímel egy másik cannes-i versenyfilmre, a Hidegháborúra.
A cím a vulkáni tűzre utal, ami mindent elpusztít, és belőle a legtisztább fehér marad meg – ez egyaránt vonatkozhat a főhősök szerelmére vagy épp a kínai változásokra. Hibának róható fel a túlnyújtott története és annak kissé bizonytalan vezetése. Pedig a rendező olykor képes kidomborítani nagyszerű tehetségét: a YMCA mint visszatérő popszám tökéletes alkalmakkor bukkan fel, illetve a film egyetlen akciójelenete is teljességgel lebilincselő. (Tóth Nándor Tamás)
Girl
A belga Lukas Dhont második filmje a Girl, ami a fesztivál második legfontosabb szekciójában, az Un Certain Regard-ban kapott helyett. Ebben főleg a különleges nézőpontot értékelik, az itt szereplő alkotások sokszor a kísérleti filmek határait súrolják. A Girl azért nem ilyen, de valóban kissé furcsa. Egy 15 éves lányról szól, aki balerina szeretne lenni, de a teste akadályozza ebben, ugyanis fiúnak született. Mégsem egy transzszexuális Billy Elliotról van szó, ugyanis a társadalom teljes mértékben támogatja a lányt. Belgium a film alapján eljutott a legmesszebbig, hogy ebben segítsen, de a Girl szerint ez sem elég. Kérdés, hogy kié a felelősség. A koncepció azért érdekes, mert igazából a néző folyamatosan számít valamilyen bonyodalomra, megrázó eseményre, ami a főszereplőt megbillenti, de az nem vagy csak nagyon apró dózisban érkezik. A végén mégis bekövetkezik az önkasztrálás, amelyet a nézőtér felénél elképesztő reakciót váltott ki. Mondjuk úgy, hogy örökre emlékezni fogok rá. (Tóth Nándor Tamás)
Girls of the Sun
Eva Husson filmjének nem véletlenül szentelünk egy podcast adást is, hiszen a közepesen izgalmas idei versenyprogramból eddig ez tűnt ki leginkább – no nem a minőségével, hanem a kontextusával. A Girls of the Sun ugyanis egy kurd női katonai egységről szól, akik az Iszlám Állam szexrabszolgaságából kiszabadulva ragadtak fegyvert. A női egyenjogúságot, feminizmust, terrorizmust és a kurdok helyzetét egyaránt érintő filmre ráadásul ráépült a Kristen Stewart és Ava DuVernay szervezte tüntetés: pont a film világpremierje előtt vonult fel nyolcvan filmszakmában dolgozó nő több női rendezőt követelve.
A hype bizonyára fokozta az érdeklődést a Girls of the Sun iránt, ami ugyanakkor pillanatnyilag a legmegosztóbb cannes-i film. Sokan leborulnak a téma fontossága előtt, mások viszont borzalmasnak tartják a rendezést, zenét és forgatókönyvet – utóbbi táborhoz állok közelebb, hiszen a film a hatalmas felvállalt terhek alatt elfelejt filmnek lenni. Kár érte. Kritika hamarosan! (Gyöngyösi Lilla)
