Magazin

Cannes 2018: Ez még film egyáltalán? – Le livre d’image

Godard visszatért Cannes versenyprogramjába, a Le livre d’image pedig mindent lerombol, amit eddig a filmművészet törvényszerűségeiről gondoltál.

Bámulatos, hogy Jean-Luc Godard-t még mindig ugyanaz érdekli, mint ötven éve, és a radikalizmusa ma is ugyanúgy képes meglepni a konformista közönséget. A cannes-i világpremier alatt (ahol a rendező természetesen ugyanúgy nem jelent meg, mint a másnapi sajtókonferencián) tömegek mentek ki a teremből, köztük mindkét szomszédom is. Ezzel a hatással a mester bizonyára elégedett lenne, hiszen legújabb filmje, a Le livre d’image (The Picture Book)  célja láthatóan a hatáskeltés, a nézők felrázása filmművészeti értelemben és általánosságban is.

Számomra leginkább a film szaggatottsága volt kiborító, hiszen a rendező minden kibontakozó folyamatot rövidre zár. Ugyanakkor remek szórakozás is volt figyelni ezt a kiszámíthatatlanságot: ebben a filmben garantáltan megjósolhatatlan, mit fogunk látni a következő jelenetben. Godard mellesleg 87 évesen is örök ’68-as, aki nem átall olyasmit mondani a Le livre d’image narrációjában, hogy egyetért a robbantókkal, mert ilyen kormányok ellen jogos a támadás, miközben olyannyira elemeire bontja a filmnyelvet, hogy felmerül a kérdés:

film-e egyáltalán még az, amit látunk.

A Le livre d’image arról szól, mint a Godard-filmek általában: lehetetlen kifejezni magunkat, megérteni a másikat. Godard szereplői azért kiszámíthatatlanok a kezdetektől fogva, mert működésképtelennek bizonyulnak a kommunikáció bevett formái, és azért lázadnak, mert nem akarják elfogadni, hogy a zavaros és ellenséges világ nem a számukra termett. A francia új hullám egyik utolsó aktív képviselőjeként Godard a hasznavehetetlen nyelvtől már végleg elbúcsúzott előző filmjében (Búcsú a nyelvtől), következő lépésként most az egyéb kifejezésmódokat, a képeket dekonstruálja. Mit lehet kezdeni a képekkel, ki lehet-e még fejezni velük valamit? Nem véletlenül utal erre a film munkacíme is: Image et parole (kép és szó).

Saját bevallása szerint Godard utál forgatni, ehhez a filmjéhez pedig végre megspórolhatta ezt a bosszantó kört. A Le livre d’image ugyanis szinte kizárólag archív felvételekből áll: klasszikus és kevésbé ismert játékfilmrészletekből, pornóból, híradófelvételekből (azért ahogyan az előző filmjében, itt is kap néhány snittet a rendező kutyája). Godard állítása ez: a kontextus eltörlése után, több év távlatából már nincs különbség a fikciós és a dokumentumfelvételek között. Nincs jelentősége, hogy mi volt a célja a létrejöttüknek, tisztán csak mozgóképrészletek, amelyek kapcsolatba lépnek egymással. Ezzel párhuzamosan felmerül a kérdés: mi lesz a sorsa a tengernyi filmfelvételnek, ami az eszközök demokratikus hozzáférhetőségével másodpercenként keletkezik körülöttünk?

Mire jók, ha nem  nézzük őket?

Godard a képek végtelen tárházából válogat, új életet adva az egyébként akár középszerű filmrészleteknek is. Mint Bernard Eisenschitz filmkritikus írta: Godard igazságot szolgáltat azzal, hogy Ridley Scott karakter lehet az analfabéta nyomdász kezében. Az eljárás hasonlít Pálfi György Final Cut című filmjére, ugyanakkor míg Pálfi azt bizonyította, hogy független részletek egymás mellé helyezését is koherens történetként érzékelhetjük, itt minden részlet önmagaként szerepel, amely ugyanakkor magával hozza az eredeti kontextusát is, egységes történet helyett a történetek hatványozódását és az elménk megnyitását eredményezve.

Godard tehát kísérleti filmet készített, amely még a kísérleti film kategóriáját is szétfeszíti, hiszen egyszerre több síkon is kísérletezik. Mint a sajtókonferencián elmondta, szerinte nem helyénvaló, ha egy filmben vagy akár a híradóban a kép és a hang ugyanazt fejezi ki és ezzel egymást erősíti, hanem  párbeszédbe kell lépniük, a hangnak ellenpontoznia kell a képet. Az egész életművön végigvonuló törekvését Godard most felfokozza: a kép és a hang immár teljesen külön életet él, mindehhez pedig szokás szerint széttartó feliratok, zene és zörejek nyitnak újabb dimenziókat. Ahogyan a Búcsú a nyelvtől a 3D-t tette tönkre azzal, hogy egyszerre két képet mutatott, az új film a hangsávval játszadozik, például gyakori, hogy a rendező sztereóban, párhuzamosan két sávon is narrálja a filmet. Ha ez még nem lenne elég, a mester roncsolja is a felhasznált anyagot, így

a Le livre d’image egyszerre lesz befogadhatatlanul gazdag és tökéletesen érthetetlen.

Bár Godard öntörvényű, láthatóan figyel a világban zajló folyamatokra, hiszen a „történet” az arab világról szól. Valójában a rendező azzal kísérletezik, hogy hogyan lehet bemutatni valamit, ami „nincs”. Mint a sajtókonferencián is hangsúlyozta, arról felesleges beszélni, ami ott van körülöttünk, hiszen azt egyébként is látjuk, helyette azt kell keresni, ami nem látható. Godard erre az arab világot, konkrétan Doha városát választja, amit tényleg sikerül úgy bemutatnia, ahogy még aligha láthattuk. Doha ismeretlen arcának és történelmének felkutatása páratlanul formabontó kísérlet, ami legalább annyira öncélú, mint amennyire közérdekű: arra ösztönöz, hogy ne elégedjünk meg azzal, amit elénk tesznek, hanem romboljunk le mindent, és építsünk fel igazabb történeteket.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu