Magazin

Cannes 2018: Cate Blanchett zsűrije a szegénységre szavazott – Japán, USA és Libanon nyerte a legfontosabb díjakat

Cate Blanchett zsűrielnök és Koreeda Hirokazu Arany Pálma-díjas rendező a Cannes-i Filmfesztivál szombat esti díjátadóján
Cate Blanchett zsűrielnök és Koreeda Hirokazu Arany Pálma-díjas rendező a Cannes-i Filmfesztivál szombat esti díjátadóján

A legkisebb közös többszörös mentén díjazott idén a cannes-i zsűri: a megosztó mozikat elkerülte, helyette a barátságos, könnyen emészthető alkotásokat honorálta.

Szombat este véget ért a 71. Cannes-i Filmfesztivál, amikor kihirdették a legfontosabb szekció, a versenyprogram győzteseit. A zsűri biztosra ment: kerülték a progresszív, de megosztó filmeket, különdíjjal jutalmazták a nagyágyúkat, és az is látszik, hogy leginkább a szegénység hatotta meg a tagokat.

Arany Pálma: Shoplifters (Koreeda Hirokazu, Japán)

Nem lehet azt állítani, hogy igazán mellélőtt a zsűri a Shoplifters méltatásával, de azt sem, hogy előre akart mutatni valami meghatározhatatlan jövő felé. Hirokazu visszatérő vendég Cannes-ban, öt éve a második helyezésként számontartott Nagydíjat hozta el A fiam családja című filmért. Új alkotása egy bolti tolvajkodásból élő családról szól, akik befogadnak egy sérült kislányt. A Shoplifterst szerették Cannes-ban, de úgy is fogalmazhatok, hogy „elvoltak vele” – senki nem esett hasra tőle, de nem is találtak kifogást rajta.

Nagydíj: BlacKkKlansman (Spike Lee, Egyesült Államok)

Spike Lee az egyik leghangosabb és legellentmondásosabb amerikai rendező, aki egyszerűen minden filmjét a faji megosztottságra hegyezi ki. A direktor egyébként abszolút nem tűnt el, csak épp többévnyi kudarc és szerencsétlenkedés áll mögötte (Chi-Raq, Da Sweet Blood of Jesus). Új filmje viszont jó téma, és a színészválasztás is annyira jó, hogy nagyon nehezen tudott volna mellélőni. Denzel Washington fia játssza a főszereplőt, aki beépül a hetvenes években a Ku-Klux-Klánba, kívülről pedig a zsidó rendőrt játszó Adam Driver támogatja. A súlyos témát azonban poénokkal telezsúfolva, szatíraként tálalják. A BlacKkKlansman az elmondások szerint a leginkább fogyasztható film a rendezőtől A belső ember óta, Spike Lee azonban csak nem tudta megállni, és a végére bevágott egy képet a tavalyi charlottesville-i eseményekről, ami minden jóízlésű, didaktizmust elítélő nézőnél kivágta a biztosítékot.

BlacKkKlansman

Zsűri díja: Capharnaüm (Nadine Labaki, Libanon)

A fesztivál végén vetítették a Capharnaümöt, amikor már mindenki kicsit (nagyon) fáradt volt, talán ennek is köszönhető, hogy Nadine Labaki filmje nem váltott ki akkora visszhangot, ami alapján indokolt lenne az elismerés. A neorealista, dokumentumfilmszerű alkotás Bejrútban játszódik, ahol egy 12 éves gyerek beperli a szüleit, mert szerinte alkalmatlanok a szülőségre, és nem kellett volna világra hozniuk őt. Ez önmagában nagyon izgalmas lenne, pláne mondjuk egy nyugati jogállami keretek között, csakhogy ez egy libanoni film, a kisfiú Szíriából érkezett menekült, akit vernek otthon, a húgát megölik, és ő maga is börtönbe kerül. Nem egy lágy mozi. És ismét egy szegény gyereksorsról szóló alkotás, látszik, hogy ez a téma a nők által dominált közönséget meghatotta. Szintén a nemiség mentén fontos, hogy a harmadik helyezés díját egy nő által rendezett alkotás kapta.

[mks_pullquote align=”left” width=”300″ size=”17″ bg_color=”#609492″ txt_color=”#ffffff”]…és egyéb pálmafajták

Cannes-ban lényegében négy fontos szekció van, ebből kettő a hivatalos program része: a Versenyszekció és az Un Certain Regard. A másik kettő párhuzamosan zajlik a fesztivállal, és általában próbálnak valamelyest karakteresebb vagy akár megosztóbb alkotásokat felvonultatni. A La Quinzaine des Réalisateurs (Rendezők kéthete) nyertese éppen ilyen: a Visszafordíthatatlan, a Lépj be az ürességbe és a Szerelem 3D rendezője, Gaspar Noé. A botrányfilmrendező új mozija, a Climax egy csapat táncosról szól, akiket egy diszkóban bedrogoztatnak, és hallucinációjuk közben szépen kinyírják egymást.

A másik szekció a La Semaine de le Critique (Kritikusok hete), amely elsőfilmeseknek ad teret a fesztiválon. Ennek keretében versenyzett Szilágyi Zsófia az Egy nappal (de nem itt nyert), és ennek keretében láttuk Paul Danótól a Wildfire-t, amiről már akkor sejtettük, hogy nem fog nyerni. A győztes végül a Diamantino lett, ami egy brazil-portugál dramédia egy focistáról, akinek egy térdsérülés miatt fel kell adni egész karrierjét.[/mks_pullquote]

Legjobb rendező: Pawel Pawlikowski (Hidegháború, Lengyelország)

Lehetett sejteni, hogy az általunk is méltatott Hidegháború kap valamilyen díjat, hiszen tényleg jól sikerült, megható és remek pillanatokat elkapó alkotás. Én a női főszereplőre tippeltem volna, de a rendezői díj is megérdemelt, még ha Pawlikowski nem is végzett teljesen hibátlan munkát. Elismerésre méltó azonban, hogy a direktor mert távlatokban gondolkodni, és ez szerintem általánosságban is hiányzik a kelet-európai filmművészetből. A Hidegháború több mint tíz évet mesél el, egy héjanász szerelem kibontakozását, sorsfordító pillanatait, történjenek akár Berlinben, Párizsban, Jugoszláviában vagy Lengyelországban. Az Oscar-díjas Ida után tehát Pawel Pawlikowski rendező ismét maradandót alkotott, számára a határ innentől a csillagos ég.

Legjobb színészek: Marcello Fonte (Dogman, Olaszország), Szamal Eszljamova (Ayka, Kazahsztán)

A színészek által dominált zsűrinek (Cate Blanchett, Lea Seydoux, Kristen Stewart) sikerült olyan színészeket kiemelniük, akikről valószínűleg soha többet nem hallunk majd. Marcello Fontét például Matteo Garrone rendező egy szociális központban fedezte fel, ahol éjjeli őrként dolgozott – kérdés, hogy ilyen háttérrel milyen karriert tud építeni. Az Aykát utolsóként mutatták be, főhőse egy kirgiz nő, aki Moszkvában illegális menekült, és elhagyja a gyerekét. Szamal Eszljamova legalább annyiban ismerős lehet, hogy a kazah rendező előző filmjében láthattuk már (a 2008-as Tulpanban).

Legjobb forgatókönyv (megosztva): Alice Rohrwacher (Lazzaro Felice, Olaszország), Dzsafar Panahi (3 Faces, Irán)

Valószínűleg sosem derül ki, hogy miért osztották meg a forgatókönyvi díjakat, ahogy az sem, hogy miért pont ebben a kategóriában méltatták Panahit. De nagyjából sejtem, miért. Az iráni direktor ugyanis egy politikai ítélet miatt nem rendezhet hazájában, de persze megoldja valahogy, aztán a filmjeit úgy kell szabályosan kicsempészni az országból. Így nyert három éve Berlinben, és most ezért kaphatott elismerést Cannes-ban. Mármint a 3 Faces nem rossz, de a forgatókönyvének díjazása kissé meglepő, ugyanis a javát kvázi improvizálták. Alice Rohrwacher méltatása viszont teljesen megalapozott: a Lazzaro Felice egy gazdag, mitikus áthallásokkal tarkított, különleges és szokatlan alkotás. Pont olyan, amit talán érdemes lett volna nagyobb rivaldafénybe helyezni.

Speciális Arany Pálma: Jean-Luc Godard (Le livre d’image, Franciaország)

Csak nem bírta megállni a zsűri, hogy elmenjen szó nélkül a legnagyobb élő francia rendezőleganda, Godard új alkotása mellett. Sokan eleve megkérdőjelezték, hogy hogyan lehet versenyezni egyáltalán a mesterrel bárkinek, ami annak fényében különösen furcsa kérdés, hogy a Le livre d’image talán már nem is film. Két éve egyébként hasonló díjazás történt, akkor a rendezői elismerést osztották meg Godard (Búcsú a nyelvtől) és Xavier Dolan (Ez csak a világ vége) között, és sokan már akkor is csóválták a fejüket. Ezúttal az óvatosabb megoldást választott a zsűri, bölcsen.

Jean-Luc Godard

Az Un Certain Regard szekció díjai

Az Un Certain Regard (Egy bizonyos nézőpont) szekció furcsa képződmény, az itt vetített filmek ugyanis sok esetben teljesen fogyaszthatatlanok, viszont szinte mindegyiknek van egy-két jelenete, amely elképeszt, megragad és örökre bevésődik az emlékezetbe. A nagyjából 20 versenyző közül a nyertes viszont általában tényleg kimagasló értékkel bír. Ezúttal a svéd Gräns (angolul Border) győzött, és erre már a fesztivál elejétől számítani lehetett. Ali Abbasi rendező trollos skandináv krimije sok mindenről szól, de leginkább a kirekesztésről (kritikánk itt).

Gräns (angolul Border)

A másik fontos díj az Arany Kamera, amelyet a legjobb elsőfilmes kap, amit nem más, mint az idei Cannes hatalmas felfedezettje, Lukas Dhont. A mindössze 26 éves direktor drámája, a Girl valóban bravúr: úgy köti le a néző figyelmét, hogy közben igazából semmi nem történik, mégis érezhető, hogy a háttérben, pontosabban a főszereplő belsejében földrengésszerű változások zajlanak. És a végén ez is be is következik, de hiába sejti a néző, még így is katartikus erejű.

 

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu