Második napunkon felvettük a fesztiváltempót, és reggeltől estig vetítésről vetítésre jártunk. Reménykeltő és tiszteletreméltó rendezők új alkotásai közepette még mindig várjuk a nagy áttörést – jó, jó, de nyűgözzenek már le végre!
Filmek
Hidegháború
Az Idával befutott Pawel Pawlikowski új alkotása már a versenyprogramban kapott helyet, a látottak alapján megérdemelten. Mindkettőnk számára eddig ez volt a legjobb film, amit láttunk, pedig a Hidegháború közel sem hibátlan darab. A lengyel alkotó ismét fekete-fehérben forgatott, és ismét a huszadik század közepéről mesél. Ezúttal azonban egy romantikus drámát készített, ami egy népdalénekesnő és a felfedezője közti szerelmet meséli el. A történet több mint tíz évet ölel fel, Lengyelországban, Párizsban, Berlinben és Jugoszláviában játszódik. A gyönyörű képek mellett a legnagyobb erőssége a női főszereplő alakítása volt, Joanna Kulig egyszerűen még fekete-fehérben is ragyogott. Bár a Hidegháború kissé töredezett, és nekem a lezárással is akadtak gondjaim, azért az értékei bőven kárpótoltak a hibákért. Kritika hamarosan! (Tóth Nándor Tamás)
Arctic
Brazil rendező izlandi filmje angolul, főszerepben a dán Mads Mikkelsennel. A háttér igazából csak érdekes adalék, nem emiatt tűnt izgalmasnak Joe Penna elsőfilmje. A történet ugyanis egy sarkvidéki repülőgép-szerencsétlenséget szenvedő férfiról szól, aki a megmentésére várva újabb baleset szemtanúja lesz. Így saját maga mellett immár egy sebesült pilótanőről is gondoskodnia kell.
Olvasd el az első nap élményeit is! Kattints ide!
Az Arctic legnagyobb erénye, hogy kikerüli a melodramatikus, romanticizált közhelyeket, hiszen a férfi és a nő között tisztán bajtársias a viszony, ugyanakkor a túlélőfilmek kereteit nem képes túlfeszíteni. Izgalmas a férfi feddhetetlen jelleme, illetve a szigorú életrendjének felborulása, akad néhány hidegrázós és nagyon feszült jelenet, de például a drámai tetőpontra olyan trampli megoldást kínál a film, hogy a terem hangosan felnevetett a film utolsó percében. Kritika hamarosan! (Gyöngyösi Lilla)
Le livre d’image
Jean-Luc Godard előző filmjével, a Búcsú a nyelvtől-lel világosan megfogalmazta a véleményét a filmművészet lehetőségeinek végéről, most tehát már felszabadultan, minden korábban ismert szabályt semmibe véve alkothat. A Le livre d’image (azaz képeskönyv) talán már nem is film, csupán mozgó képek halmaza, amelynek nemhogy története, de szavakkal artikulálható jelentése sincs.
Mégis szól valamiről: évtizedek távlatában mi a különbség fikciós filmek és dokumentumfelvételek részletei között? Mi lesz a sorsa a tengernyi mozgóképnek, ami körülvesz minket? Hogyan lehet és hogyan kell filmben feldolgozni a világban zajló eseményeket? A 87 éves Godard ugyanolyan megrögzött provokatőr és ’68-as ma is, mint egykor, hiszen ki más merne narrátorként olyasmit kijelenteni egy filmben, hogy egyetért a robbantókkal, mert ilyen kormányok ellen lázadni kell!? Kritika hamarosan! (Gyöngyösi Lilla)
Gräns
A legsokkolóbb film a második napon egyértelműen a Gräns (angolul Border) volt. Ez a svéd thriller egy igazi, köztünk élő, egészen „elemberesedett” troll életét meséli el, de úgy, hogy közben mindezt egy skandináv krimibe ágyazza. Tina (Eva Melander) határőr, és különleges képessége révén képes szó szerint kiszagolni az emberek érzéseit: a bűntudatot, a szégyent vagy épp a kegyetlenséget. Egyszerű életét a teljesen trollként élő Vore (Eero Milonoff) dúlja fel.
A csúnyaságuk miatt a társadalomból kivetett figurák egymás között boldogságra lelnek, ami a vásznon trollszexet, trollszülést, csigaevést és hasonlókat jelent. Az egészen szürreális, Cronenberg biohorrorjait megidéző jelenetek mellett a Border képes arra, hogy több legyen – a kirekesztésről és annak elfogadásáról értekezik. Kritika hamarosan! (Tóth Nándor Tamás)
Plaire, aimer et courir vite
A Plaire, aimer et courir vite (vagy angolul a Sorry Angel) az eddigi leggyengébb film, amit láttunk, és ez különösen annak tekintetében botrányos, hogy a versenyprogram keretében vetítik. Ez a nem túl összetett, de annak látszani akaró melegfilm a kilencvenes években játszódik Párizsban, tehát a tavalyi cannes-i második helyezett 120 dobbanás percenként helyszínén és idején (az ACT UP-ot többször is megemlítik a karakterek). Szinte minden megszólaló figura meleg férfi, a középpontban a kiégett, negyven körüli író és a lelkes bretagne-i diák áll. Akik igazából elsőre egymásba szeretnek, de mesterséges és mesterkélt problémáik miatt nem lesznek együtt. Bár vannak jó pillanatok a filmben, összességében az egész megközelítés és maga a téma is annyira elavult, a rendezés annyira szétszórt, a forgatókönyv annyira egyenetlenül megírt, hogy egyszerűen időpazarlás foglalkozni ezzel a filmmel. (Tóth Nándor Tamás)
Sztorik
Tapsolás
Már Karlovy Varyban megszoktuk, hogy a közönség lelkesen megtapsolja a vetítések kezdetét jelző fesztiváltrailereket, de ott ez teljesen érthető, hiszen a szpotokban világsztárok önironikus bohóckodását láthatjuk. Cannes-ban ezzel ellentétben mindössze a fesztivál logója úszik be a Hattyúk tava dallamára a filmek előtt, de a közönség annyira lelkes, hogy már ezt ovációval fogadja. Aztán a film gyártóit. Aztán a forgalmazóit. Bár a film közbeni tetszésnyilvánítás itt kevésbé jellemző (persze lehet, hogy csak rossz helyeken jártunk eddig), a film végi taps vagy kifütyülés annál inkább – utóbbiról a holnapi beszámolóban olvashattok! (Gyöngyösi Lilla)
