Magazin

Cannes 2018: Íme a filmek, amelyekről idén beszélünk majd – Versenyprogram 1. rész

everybody knows
Nyílt titok

Az egyetlen állandó divat Cannes-ban a versenyprogram pocskondiázása. Ehhez képest aztán az év második felében az itt debütáló alkotásokról beszélnek legtöbbet a művészfilmes berkekben. Összeszedtünk mindent, amit a versenyprogram idei résztvevőiről eddig tudni lehet.

Aszgar Farhadi: Nyílt titok (Everybody Knows)

A 2018-as Cannes Film Fesztivál nyitófilmje egy igazi nemzetközi nagyágyú. Aszgar Farhadi azon kevés nem amerikai rendezők közé tartozik, akik már kétszer nyertek Oscar-díjat, ráadásul nem is nagy különbséggel: 2010-ben az Elválás – Nader és Simin története, majd 2017-ben Az ügyfél diadalmaskodott. Nem meglepő, hogy ezúttal olyan világsztárokkal érkezik, mint Penelope Cruz és Javier Bardem. A történetről csak annyit lehet tudni, hogy Laura a testvére esküvőjére Buenos Aires-ből Spanyolországba utazik. Itt aztán olyan információkat tud meg a nő, ami miatt döntenie kell régi és új szerelme között.

Az első Oscarja után már egyszer kimozdult Iránból a rendező: A múlt szerintem kiváló volt, mások azonban nem ájultak el tőle. A Nyílt titok teljesen erre emlékeztet történetében, hiszen abban is egy nő választott két férfi között. De nemcsak ebben a tekintetben ismerős a helyzet, hanem abban is, hogy a hírek szerint a Nyílt titok – mint ahogy az a nyitófilmek esetében lenni szokott – állítólag különösen gyenge film lett. Mivel a rendező nagy rajongója vagyok, imádkozom, hogy ez ne legyen igaz.

Stéphane Brizé: At War

Stéphane Brizé visszatérő vendég Cannes-ban, legutóbb három éve járt itt a Mennyit ér az ember? című filmjével, de már első mozijával is versenyezett itt (Kisvárosi álom). Brizé klasszikus köldöknézgető francia direktor, és mint ilyen mindig szívesen látott vendég a riviérán. Új drámájával nem is merészkedik messze előző témájától: ismét a gazdaság (kis)emberre gyakorolt hatását vizsgálja.

Ezúttal egy német tulajdonú francia gyár belső viszonyai állnak a beszédes című At War fókuszában. A gyár válsághelyzetbe kerül: vagy csökkenteni kell a béreket vagy be kell zárni az üzemet. A dolgozók és a vezetők persze egészen máshogy látják a döntési lehetőségeket – Brizé erre az ellentmondásra hegyezi ki filmjét.

Matteo Garrone: Dogman

Garrone a többiekhez hasonlóan már szinte kizárólag Cannes-ban mutatja be új moziját, ahol ráadásul mindig meg is hívják a versenyprogramba – idén például ezt annak ellenére megtették, hogy előző filmje, a Tale of Tales finoman szólva vegyes fogadtatásban részesült. Azonban az előző kettő, a Reality és a Gomorra egyaránt nyert 2008-ban és 2012-ben. Különösen az utóbbi volt emlékezetes, hiszen a maffiacsalád belső viszonyait művészi interpretációban bemutató szociodráma óriásit futott, épp csak lemaradt tíz éve az Oscar-jelölésről.

A Dogman a hírek és az előzetes szerint ismét keményen próbára teszi az erőszakra érzékeny nézőt. A történet egy kutyakozmetikusról szól, aki egy maffiózóval való találkozás után megőrül. Garrone visszatér a Olaszországba és a kisemberek bűnözéstől sújtott világába, ami általában jót jelent a rendezők esetében – lásd fentebb Farhadinál.

Christoph Honoré: Sorry Angel

Íme, egy kérdőjel. Honoré új filmjéről jószerével semmit nem lehet tudni. Maga a rendező sem túl ismert Franciaországon kívül, hazánkban talán csak a Szerelmesdalok kapcsán lehet ismerős, ezzel versenyzett Cannes-ban 2007-ben. Pedig rendkívül termékeny direktor, 2001 óta 12 egészestés filmet forgatott.

A történet egyik oldalon egy negyvenéves, kiégett íróról szól, aki Párizsban él. A másik ágon pedig ott van Arthur, a fiatal egyetemista Bretagne-ból, aki vidám és életigenlő. A kettejük szerelméről szól a szomorú Sorry Angel.

Eva Husson: Girls of the Sun

Ismét egy francia alkotó, aki igazából egyáltalán nem ismert a hazáján kívül, és akinek alkotását mégis beválogatták a versenyprogramba. Eva Husson mindössze két filmet jegyez rendezőként a Girls of the Sunon kívül, de se a Gang Bang, se a Those for Whom It’s Always Complicated nem rengette meg a világ filmművészetét, hogy finoman fogalmazzunk.

Az új film témája és főszereplője már érdekesebb. Emmanuelle Bercot (Az én szerelmem) pár éve itt, Cannes-ban nyerte el a női főszereplő díját. A Girls of he Sunban ezútal egy újságírót alakít, aki elkísér egy kurd női tisztet a háborúban. A katona és osztaga épp arra készül, hogy visszafoglalja a szélőségesek által uralt szülővárosát.

Jia Zhang-Ke: Ash Is the Purest White

Jia Zhang-Ke fontos kortárs kínai rendező, az ún. Hatodik generáció vezető alakja. Underground filmesként indult el a pályáján, és csak a nyugati sikerek után kapott támogatást a kínai kormánytól ahhoz, hogy nagyobb büdzséből készítsen filmeket. Cannes-ban már ötször megfordult, ebből négyszer a versenyprogramban, ahol 2013-ban A bűn érintésével nyert is egy forgatókönyv-díjat.

A lírai című Ash is the Purest White a Variety szerint a rendező eddigi legnagyobb vállalása. A szerelmi történet a kínai alvilágba kalauzolja el a nézőt, ahol az ezredforduló környékén egy rozsdás iparvárosban a fiatal táncosnő beleszeret az egyik helyi gengszterbe. Egy akció következményeként azonban mégis a nő lesz az, aki börtönbe kerül.

Hirokazu Koreeda: Shoplifters

A japán filmművészet még mindig az animációtól hangos, így nem meglepő módon a játékfilmek közül csak édeskevés jut el hazánkba. Hirokazu az ismertebbek közé tartozik különösen nyugaton, például Cannes-ban, ahova idén hetedszer látogat el. A legnagyobb durranása (legalábbis Európában) A fiam családja volt, amelyet a Zsűri nagydíjával méltattak 2013-ban ugyanitt.

A Shoplifters a program többi eleméhez – például az egyiptomi leprásokról szóló filmhez – képest szokatlanul életigenlő. Egy egyszerű életet élő család talál egy kislányt az utcán. A címben szereplő tolvajlás számít a fő foglalkozásnak a családban, de ezzel még viszonylag boldogan eléldegélnek, amíg egyszer csak kiderül valami a múltból, ami próbára teszi a köztük feszülő kötelékeket.

Jafar Panahi: Three Faces

Jafar Panahi a legfontosabb iráni rendező Farhadi után, aki legutóbbi filmjével még Berlinben nyert. A Taxi Teherán azonban azért is részesült fokozottabb figyelemben, mert a direktornak a rendkívül szigorú iráni cenzúra miatt szabályosan ki kellett csempésznie a filmet, hogy azt a világ többi részén bemutathassák. Míg tehát Farhadi rendszeren belüliként, Panahi kívülállóként vizsgálja hazája filmes eseményeit.

A probléma ismét az, mint a rendezőnél olyan gyakran, hogy megint többet beszélnek az ő személyes sorsáról, mint magáról az alkotásáról. Panahi ugyanis nem biztos, hogy személyesen is részt tud venni a fesztiválon, az iráni kormány egyelőre nem nagyon akarja megadni neki ehhez a kiutazási vízumot. A Three Faces  – amit a hírek szerint a Cirko Film forgalmaz majd Magyarországon – történetéről eközben csak annyit lehet tudni, hogy három nőről szól majd.

Avatar

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya