A Cartoon d’Or-blokk a legmegbízhatóbb válogatások egyike az Anilogue történetében. Az Európa legjobbjainak számító animációs rövidfilmek 2010-ben is a minőségi szórakozás lehetőségét kínálták.
A blokkban vetített öt rövidfilm a Cartoon d’Or megmérettetésén induló 29 jelölt közül a finalistákat tartalmazta, melyeket háromtagú zsűri, az angol Joanna Quinn, a francia Valérie Schermann és a magyar M. Tóth Géza válogatott be a döntőbe.
Joseph Pierce: Családi portré
Az angol Joseph Pierce a 2008-as Stand Up után legújabb rövidfilmjének elkészítéséhez is a rotoszkópos, „utánrajzoláson” alapuló technika mellett döntött, amely korábban már egy stand-up komikus gyötrelmes fellépésének testdeformációs ábrázolásánál kiválóan működött, s ezúttal a családon belüli konfliktusok hasonló módszerű érzékeltetésénél is megállta a helyét. Rövidfilmjének groteszk alaphelyzete egy családi portrésorozat elkészítése, csakhogy a fotós a hagyományos mosolygós tablóképek helyett, beállításaival illetve instrukcióival inkább a família életének valódi, problémákkal teli oldalára igyekszik rávilágítani. A középosztály mintacsaládjáról pedig csakhamar kiderül, hogy hétköznapi létbe szürkült, mumifikálódott tagokból áll, akik egymás elől komoly titkokat és indulatokat fojtanak el.
Anita Killi: Dühös ember
A norvég rendezőnő rövidfilmje a családon belüli erőszak tematizálásával ütött el a jobbára humorral (is) operáló blokktól. Anita Killi egy kisgyermek szemszögéből mutatja meg, miként változik át a „Boldog apa” veszedelmes „Dühös emberré”, ezért is sújt le zsigeri megrázkódtatással nézőjére a családfő agressziójának kitörése illetve elliptikus lefolyása. S hiába nyeri el a gonosz a király segedelmével meseszerűen a méltó büntetését, a rendezőnő a sokkból már nem hagyja felocsúdni nézőjét.
A Gro Dahle azonos című könyvének illusztrációi alapján készült rövidfilm mottója szerint „titkokról szól, melyeknek nem kellene, azoknak lenniük”. Anita Killi kíméletlen animációs látomásával szeretné felhívni az elnyomásban élő nők és gyermekek figyelmét, hogy bátran fordulhatnak a hatóságokhoz segítségért. A rendezőnő pártfogása nem véletlen, hiszen a családon belüli erőszak felderített bűncselekményeinek száma a skandináv országokban kiemelkedően magas, amely azt is jelenti, hogy a jelenség még számos család esetében lappanghat. Valószínűleg ezért is merül fel oly gyakran a téma a skandináv krimikben, légyen az irodalmi vagy mozgóképes alkotás.
Johannes Nyholm: A kis bábfiú története
A svéd rendező gyurmafilmje egy szerencsétlen flótás félresikerült randevúját meséli el abszurd humorral. A hosszú és bonyolult történetet egy önironikus narrátor fejezetekre bontva közvetíti, a takarítás nehézkességétől az előjátékként funkcionáló videózás izgalmán át a kudarcba fúló ravaszkodásig. A kis bábfiú története hétköznapi szituációjának ötletes kifigurázásával babonázta meg a nézőteret.
Kaspar Jancis: Krokodil
Hazánkban a Mediawave keretein belül már vetített észt Krokodil nyerte el idén a Cartoon d’Or fődíját, nem véletlenül. A bukott operaénekes melankolikus történetét ugyanis mind narratív, mind képi szinten olyan precíz átgondoltsággal rajzolta fel Kaspar Jancis, amellyel az idei Anilogue fesztiválon ritkán fogunk találkozni. A Krokodil főhőse az opera világának ünnepelt sztárja egészen addig az ominózus előadásig, amikor a sors kegyetlen fintoraként egy leszakadó gomb miatt fény nem derül meztelen kilétére. A kudarc után a szereplő egy vidámparkban kényszerül krokodiljelmezben bohóckodni, mikor egy napon alkoholizmusából egy ugyancsak magányos nő ki nem téríti. A hölgyemény fürdőkádjában azonban egy sötét titkot, egy élő krokodilt nevelget.
Kaspar Jancis – többek között neki köszönhetjük a Frank és Wendy egészestés animációját is – ügyesen vezeti a cselekményt a repetitíven visszatérő események és a duplán működő tárgyi motívumok mentén, miközben a Krokodil melankóliáját néhány, a rögvalóságból származó humorforrással, valamint számos szituációs poénnal rázza fel. Mindennek érthető következménye lesz a párkapcsolat drámai végkicsengése után a monoton üresség totális felerősödése, amely végeredményben minden irónia ellenére, s rejtve ugyan, de a történet egészére rányomta bélyegét.
(A Vénusz légycsapójának ivócimboraként való kezeléséért pedig minimum plusz öt pont jár.)
H5 (François Alaux, Hervé de Crécy & Ludovic Houplain): Logorama
A Logoramaról az értő közönség már meglehetősen sokat hallhatott, sőt biztosan akadtak olyanok is, akik már nem először látták ezt a műfaji sémákra épülő gyöngyszemet. Az idei Oscarról a legjobb animációs rövidfilm díjával távozó francia Logorama lényegében egyetlen remekbeszabott ötletre épül. A készítők Los Angeles – s a filmvégi csattanó miatt a földrajzi elhelyezkedésre is érdemes felhívni a figyelmet – városát ugyanis márkanevekből és márkajelvényekből építették fel, s egyes multinacionális vállalatok védjegynek számító figuráival népesítették be. A színpompás közeget aztán a zsarufilmek és katasztrófafilmek zsánerkeveredésére építő szituációival (autósüldözés, túszejtés, földrengés) tették még életszerűbbé, a kavalkádot pedig azon őrült megoldással tetőzték be, hogy a világ közismert gyorséttermének bohócát pszichopata ámokfutóként álmodták újra.
A Logorama animációs rövidfilm létére, bármelyik élőszereplős műfaji filmmel felvehetné a versenyt. Nemcsak látványos akciókat kínál, hanem drámai, már-már vérgőzös fordulatokat is, miközben a katasztrófa végkimenetelével a globalizációs társadalomnak is odamondogat.
