Magazin Papírfény

Az időzítésen múlna a szerelem? – Cecelia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér

ahol a szivarvagy Szerintem nem, Ahern legújabb darabja szerint azonban igen. Két barát, akik szerelmesek egymásba, végigszenvednek egy életet, mert sosem jókor mondják ki a jó szavakat. Teszik mindezt bő 400 oldalon keresztül kizárólag chat és levél formájában, amit olvasni is igen-igen megterhelő, pláne ha az, amit olvasunk még csak nem is igazán szórakoztató.

Meg kell persze hagyni, hogy a könyv formai „különlegessége” csak a mű feléig zavaró és furcsa, utána már a megszokás miatt meglepően könnyen olvashatóak a netes beszélgetések, az üdvözlőkártyák és az írott levelek. Szintén nagyjából eddigre alakul ki az olvasóban a készség, hogy egyben lássa a történetet, hogy megszokja az információk ilyetén való adagolását, és hogy ne ütközzön meg azon, hogy három „Boldog születésnapot” képeslap évek elmúlását jelentse.

Az ötlet habár összességében kreatív, túl vakmerő és olykor-olykor tényleg kikezdi az ember fizikai határait. Gépen levelezni csak akkor jó, ha annak te magad is a részese vagy. Másokét olvasgatni, ráadásul sok-sok oldalon át már korántsem olyan izgalmas, főleg, ha a szóban forgó szereplők sem érdekelnek igazán.

Az Ahol a szivárvány véget ér esetében pedig sajnos ez áll fenn. Rosie és Alex kiskoruk óta legjobb barátok, életük minden apró részletét egymással osztották meg, együtt nőttek fel és együtt halmoztak fel mérhetetlen mennyiségű közös emléket. Kapcsolatuk azonban a barátság címke miatt sosem teljesedhetett ki, mert vagy féltek, vagy szimplán mindig elkéstek kimutatni, mit is éreznek valójában.

A történet ezek alapján akár tragikus szerelmi vívódás is lehetne, de inkább csak erőltetett szenvedésnek érezzük az egészet. Tipikusan olyan a két főszereplő, akiket az ember legszívesebben jól megrázna, és felvilágosítana arról, amit egyébként nyilvánvalóan ők is tudnak. Rosie szereti Alexet, Alex szereti Rosiet és bár az egész világ tisztában van ezzel, ők még mindig ott tartanak, hogy jaj-nem-is-kellek-neki-mi-csak-legjobb-barátok-vagyunk. Ez a szituáció pedig 5-10-20 év elteltével, több házasság és gyermek születését követően már idegesítő és hiteltelen. Ha két ember évtizedeken (!) át nem talál egymásra, akkor talán mégsem egymás mellett van a helyük. No, ez persze egy romantikus lányregényben nem állná meg a helyét.

Ahol a szivárvány véget ér filmváltozat
Ahol a szivárvány véget ér filmváltozat

Ha azonban eltekintünk mindettől, és attól, hogy Rosie karaktere egy folyton panaszkodó, önmagát sajnáltató, néha szerethető, sokszor nem leányzó, Alexé pedig egy tohonya, nyálas, minden lépése után kettőt visszalépő gazdag harvardi ficsúré, akkor találunk kellemes részeket is a könyvben. A mellékszereplők például üdítően általánosak és emberiek. Rosie legjobb barátnője, illetve a testvérek mindkét oldalról életet visznek az egyébként nem valami reális történetbe. Ahern a hétköznapi helyzetekből is könnyedén alakít ki humoros jeleneteket és átérezhető szituációkat. A legvégén pedig logikus magyarázattal szolgál az elolvasott üzeneteket tömegére, mellyel máris pozitívabb szemmel tekintünk a könyv formájára.

Sajnos az értékelhető elemei ellenére sem lesz jó könyv az Ahol a szivárvány véget ér. Kár érte, mert nem is a megírással, mint inkább magával a történettel van baj. Igazi könnyed romantikus alkotáshoz túl komoly, valódi mélységeket azonban nem érint. De legalább jobb, mint a belőle készült film, igaz, azt gyorsabban letudhatja az ember.

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia az ELTE-n végezte el a filmes alapszakot, majd az Edinburgh-i Egyetemen a mesterszakot. 2014 óta tagja a ‘tekercsnek. Specializációja a thriller, a krimi és Alfred Hitchcock. Ő a Hírek rovat vezetője.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com