Viszonylagos objektivitással megírt önéletrajz vagy a valóságra rácáfoló mítoszépítés? Chris Kyle élete legalább annyira megosztó papíron, mint filmen.
Az Egyesült Államokban már évek óta óriási slágernek számítanak a hadsereg különleges erőinek kötelékébe tartozó katonák által írt memoárok, önéletrajzok, ám magyarul ezek közül szinte egy sem volt elérhető (David Bellavia: House to House; Nathaniel Fick: One Bullet Away; Rudy Reyes: Hero Living). A változást a filmiparnak köszönhetjük, ugyanis az egyre sikeresebb adaptációk hatására a könyvkiadók is mozgásba lendültek és kiadták a forrásműveket. Remek példa erre a folyamatra Marcus Luttrell A túlélő című könyve, amelyből Peter Berg 2013-ban készített filmet Mark Wahlberg, Emile Hirsch és Eric Bana főszereplésével. A film nem csak Amerikában, Magyarországon is nagy sikernek bizonyult, ezért a Gabo kiadó megjelentette az eredeti művet.
Marcus Luttrell könyve több szempontból is kapcsolódik Chris Kyle alábbiakban bemutatott művéhez. Egyrészt Kyle jó barátságban volt Luttrellel, több bevetésen is együtt harcoltak, másrészt mindkét alkotás hangvétele és stílusa erőteljes hasonlóságokat mutat. A legszembetűnőbb kapcsolódási pont azonban a két könyvben az amerikai hazafiasság mindent elsöprő ereje és szerepe (kiegészítve a Texas iránti hódolattal, lévén mindketten a déli állam szülöttei); a közvetlen, néha kissé trágár nyelvezet; illetve az ellenség iránti tolerancia teljes hiánya.
Szűcs Gábor az Emléknyomok című kötet előszavában ezt írja: „A történetírás narratív prózai beszéd, s mint ilyen, perspektivikus, relatív – ha nem is oly mértékben, mint a kollektív emlékezet. A történelem ugyanis nem egységes, még ha közös is.” Chris Kyle könyve önéletrajz, így nem célja az iraki háború eseményeinek és csatáinak pontos dokumentálása (nem történetírás céljával készült), sokkal inkább saját szerepét, tapasztalatait, gondolatait összegzi és tárja az olvasó elé. Ugyanakkor Kyle tevőlegesen részt vett a 21. századi hadtörténet több meghatározó csatájában (Falludzsa ostromát és házról-házra történő felszabadítását több szerző a sztálingrádi ütközethez hasonlítja), ezért az ezekről szóló leírásai felvetik a kérdést, hogy mennyire tudja objektíven bemutatni saját szerepét, magát az ostromot és a szemben álló feleket.
Az amerikai néplélek egyik meghatározó tulajdonsága a patriotizmus, amely legmarkánsabban és legkézzelfoghatóbban a katonák tevékenységében és kötelességtudatában jelentkezik. Mindegy, hogy tengerészgyalogosokról, vadászpilótákról vagy SEAL-ekről beszélünk, a haza védelme a kapocs, ami összeköti őket. Kyle könyvének minden oldalát áthatja ez a patriotizmus és bajtársiasság, ami egyfelől nagyon tiszteletreméltó és becsülendő, másfelől azonban egy európai számára ez sokszor túlzásnak és néha érzéketlenségnek tűnhet. Mindig is tiszteltem az amerikaiakat összetartásukért és hazaszeretetükért, azonban az olyan mondatok, mint: „Én bizony soha, egy pillanatig se az irakiakért harcoltam. Ami azt illeti, le se szartam őket” elgondolkoztatják az embert a nemes célokért való küzdelemről.
A könyvben minden iraki a gonosz megtestesülése és azon mesterkedik, hogy amerikaiakat öljön, ami egy SEAL szemszögéből – aki állandóan a legveszélyesebb feladatok elvégzésére van kiküldve – teljesen reális konklúzió, ám a valóságot nem fedi le. Személyes beállítottság kérdése, hogy kit mennyire zavar ez az egyoldalú közlésmód, a könyv élvezeti értékét azonban nagyban befolyásolja, úgyhogy érdemes ezt előre átgondolni. Felesége bizonyos időközönként közbeékelt naplóbejegyzései azok, amik árnyalják a művet egy másik perspektíva beemelésével, ám ez csak a könyv magánéleti, családi részét érinti.
Kyle nem sokat teketóriázik, gyermekkora rövid bemutatása után a második fejezetben már rá is tér a SEAL kiképzésre, amit nem sokkal később már az iraki bevetések krónikái követnek. Ez azt jelenti, hogy nagyjából 300 oldalt olvashatunk a különböző bevetésekről, harcokról, ostromokról, tehát a mű bővelkedik izgalmakban. Amit viszont hiányoltam, hogy Kyle nem tért ki a személyét övező meg nem erősített „városi legendákra”. A leghíresebb ezek közül, 2005-ben történt, amikor Kyle állítólag több fosztogatót is megölt New Orleansban a Katrina hurrikánt követő káoszban, annak érdekében, hogy fenntartsa a rendet.
Clint Eastwood hat Oscar-díjra jelölt filmje hasonlóan egyoldalúan és kissé leegyszerűsítve mutatja be az iraki intervenciót és Kyle szerepét, mint a könyv. Ezzel alapvetően nincs probléma (természetesen, akinek már a könyv is nagy megpróbáltatást jelentett, annak a film sem fog tetszeni), egyetlen dolog miatt válik zavaróvá a film: a dramatizálást elősegítő fiktív történetszálak okán. Eastwood egy könyörtelen macska-egér játékként ábrázolja a Kyle és az iraki mesterlövész, Musztafa közötti harcot, azonban a könyvben erről szó sincs. Hasonló ferdítés a Hentes nevű iraki hadúr beemelése a történetbe, aki valóban létezett, ám Kyle soha nem találkozott vele. Ezek a túlzások és ferdítések még jobban eltolják a mítoszépítés irányába a filmet, pedig már a könyvet sem nevezhetjük egy megdönthetetlennek tűnő bizonyítékokkal alátámasztott kordokumentumnak.
