Ikonikus gonosztevőként és tépelődő családfőként hódítja meg a nézőket Colin Farrell ebben a hónapban – két filmbemutatója kapcsán megemlékezünk a 45 éves ír színész legjobb alakításairól.
Akik nem néznek rá előzetesen a stáblistára, sosem fognak rájönni, hogy a mozikban frissen bemutatott Batmanben nem más alakítja a denevérember egyik legnagyobb ellenlábasát, mint Colin Farrell. A Pingvin szerepében felismerhetetlenre maszkírozott színész nemcsak a geekeket, hanem a visszafogott szerzői drámák rajongóit is elvarázsolja ebben a hónapban, hiszen a képregényfilmmel egy időben került az amerikai mozikba és a Showtime streamingoldalára az idei Sundance Filmfesztiválon ünnepelt After Yang, amiben egy családtagként kezelt robotgyermek meghibásodását próbálja feldolgozni.
Az egyszerre érkező két film remekül szemlélteti a karizmatikus hősöket, utálatos antagonistákat és szerencsétlen kisembereket egyaránt remekül hozó Farrell sokoldalúságát.
Az Oscar-jelölésig eddig el nem jutó, de a legismertebb hollywoodi sztárok közé tartozó 45 éves ír színész nem válogatós, a legnagyobb franchise-októl a legkisebb független filmekig bárhol találkozhatunk a nevével, és bár ezek között bőven találunk melléfogásokat, így is letett annyi emlékezetes alakítást az asztalra a bő két évtizedes karrierje során, hogy nehezünkre essen tízre leszűkíteni a listát. Tízből tíz cikksorozatunk legújabb részében Colin Farrell legjobb alakításait vesszük sorra.
10. Miami Vice (Michael Mann, 2006)
Rikító zakók, neonfények, bikinis csajok, tengerpart, sportautók és végtelen lazaság. A többség fejében valószínűleg így él a 80-as évek legemblematikusabb amerikai sorozata, a Miami Vice. Ugyan a Michael Mann producerei között készített sorozat valóban iszonyúan laza volt, ám összeségében jóval komorabb és komolyabb is, mint ahogy manapság gondolunk rá. 2006-ban maga Mann – aki a sorozatból egyetlen részt sem rendezett – dolgozta fel mozifilmes formában a szériát. Ez a Miami Vice már közel sem aratott osztatlan sikert.
Talán azért sem, mert 80-as évek strand-lazasága szinte teljesen hiányzott belőle. Ám, ha jobban megnézzük, akkor láthatjuk, hogy Mann tökéletesen megragadta a sorozat rejtett esszenciáját. Csak éppen napjainkba helyezte azt, és jócskán fel is nagyította. A Miami Vice az elmúlt évtizedek egyik (ha nem a) legkiábrándultabb zsarufilmje. Ami a külsőségeiben sokszor roppant megnyerő, ám valójában egészen kilátástalan és reménytelen életekről mesél. Ennek pedig a – magával ragadóan melankolikus atmoszféra melletti – legfontosabb eszköze Colin Farrell.
A Crockett nyomozó zakóját Johnsontól átvevő Farrell elsőre atipikus választásnak tűnhet. Mert bár egy kétségtelenül jóképű színész, nem az a klasszikus sármőr. Nem csoda, hogy általában nem is klasszikus hősöket alakít. Ám Crockett sem az. Mann rendezése tulajdonképpen nem tesz mást, mint a felszínre hozza a karakter eredendő tragikumát. Ehhez pedig kevés olyan ideális színészt találhatott volna, mint Farrell. Benne ugyanis valami mérhetetlen szomorúság lakozik. Mintha épp azért született volna, hogy eljátssza a drogbáró nőjébe beleszerető nyomozót. Crockett jóképű, elegáns a legjobb hajókat és autókat vezeti. Látszólag minden férfi tökéletes áloméletét éli, de ez őt már egyáltalán nem érdekli. Bonddal ellentétben ő már ahhoz is túlságosan kiégett és reményvesztett, hogy eljátssza a fesztelen kurafit. Karaktere így a mozi egyik legemlékezetesebb akcióhős dekonstrukciója, ami véglegesen leszámol azzal, hogy bármiféle romantikája is lehet egy ilyen életnek. Mert a hős végül nem kaphatja meg a nőt, és ezért a leggyorsabb Ferrari sem tudja a férfilelket kárpótolni. (Pongrácz Máté)
9. Förtelmes főnökök (Seth Gordon, 2011)
Colin Farrell soha nem volt alpáribb, és talán a Batmanen kívül sosem volt távolabb a szépfiús imázsától, mint a Förtelmes főnökök esetében. A parádés vígjátékban hihetetlen szerepben láthatunk három A-kategóriás színészt, akik az érkező végzetükre cseppet sem számító genyó feletteseket játsszák. Jennifer Aniston szexuális zaklató és zsaroló fogorvos, Kevin Spacey egy számító rohadék multiigazgató, de a legsúlyosabb átalakuláson Colin Farrell ment át, mint egy középvállalkozás idősödő vezetőjének (Donald Sutherland) tohonya, egybites, kungfu- és kokainmániás fiacskája.
Az elhunyt papi széke még ki sem hűlt, máris belehuppan pszichopata örököse, akinek első döntései közt szerepelnek olyan esztétikai megfontolású szakmai megoldások is, mint a dagadt kollégák kirúgása – de a kerekesszékkel közlekedő „X professzortól” is szívesen megválna. Célja, hogy kipasszírozza a cégből az utolsó vasat is, amellyel jachtot vásárolhat és prostik testhajlataiból szívhatja magába a mágikus fehér port.
A Förtelmes főnökökben Farrell nagyon kevés játékidőt kap, de annál emlékezetesebb a jelenléte, hiszen a színészre rá se lehet ismerni. Minden mondata teljes baromság, komikusi magasiskola – nagyjából olyat kell elképzelni, mint Tom Cruise alakítása a Trópusi viharban. Farrell azonban kevésbé karikatúra, sokkal inkább elhisszük, hogy ez a karakter tényleg megtörténhet, köztünk jár és rontja meg munkavállalók mindennapjait. (Szécsényi Dániel)
8. A fülke (Joel Schumacher, 2002)
Colin Farrell mindig is változatos szerepeiről volt híres, annak ellenére, hogy egyesek szeretik egyszerű szépfiúként elkönyvelni az ír színészt. Pályafutása relatíve kezdetén sem játszott biztonsági játékot, noha a 2000-es évektől már rendre megtalálták őt a nagy rendezők. Egyik 2002-es filmjét, A fülkét is Joel Schumacher direktori útmutatása mellett hozta tető alá Farrell. A feszült, jó ütemű és kiváló thriller pedig legnagyobb részt az ő képességeinek köszönheti kiválóságát.
A színész egy nagyképű, sunyi, tisztességtelen és alapjaiban önző publicistát alakít, aki mások kárán jut előre, a sikert, pénzt és elismerést hajszolva. Az átlagembereket a drága öltönyénél is kevesebbre tartja, feleségét pedig éppen egy feltörekvő színésznővel csalja, akinek ismertséget ígér, és akit minden nap ugyanabból a nyilvános telefonfülkéből hív fel. Egy nap azonban a beszélgetés után megcsörren a telefon: valaki jobb embert akar faragni Stu-ból, akár az élete árán is.
Farrell hibátlan amerikai akcentusa és apró rezdülései révén két másodperc alatt elhiteti velünk, hogy egy igazi nagypályás bunkóval van dolgunk. Ezáltal pedig még erősebben hat ránk a film szűk másfél órája. A karakter eleinte hitetlenkedve és irritáló kivagyisággal förmed rá a vonal végén ülő alakra, hogy aztán szinte mondatról mondatra változzon meg teljes lénye. A színész a szemünk láttára törik meg, ahogy szembesíti szeretteit, a világot és önmagát is azzal, milyen szörnyű ember is igazából. Colin Farrell tehetsége miatt egy kitűnő lélektani drámát kapunk a körömlerágós thriller mellé. (Kajdi Júlia)
7. Úriemberek (Guy Ritchie, 2019)
Guy Ritchie sokadik londoni alvilág feldolgozásában Farrell igazi jutalomjátékhoz jutott az edző szerepében. A titokzatos figura (még a nevét sem tudjuk meg) múltjáról és alvilági szerepéről csak homályos utalások tanúskodnak: talán egykori gengszter, aki jó útra tért, és nehéz sorsú fiatalokat karol fel, hogy edzőtermében bokszolót faragjon belőlük. De még ez sem biztos, csupán annyit tudunk, hogy a környéken mindenki ismeri és tiszteli. Mindamellett elvei vannak, és bár elég kisstílűnek tűnik, amolyan tréningruhás tanító szerepben tetszeleg.
Az Úriemberek hovatovább legjobban megírt karakteréről van szó, és hogy Ritchie az egyébként szépfiúnak számító Farrellt kérte fel a pocakos, korosodó fickó szerepére, elég bátor húzásnak tűnt. Viszont telitalálat lett. Nem lóg ki a lóláb, Farrell magától értetődő természetességgel hozza a kisembert, aki választékosan beszél, képben van az alvilág szabályaival, okítja a környezetében élőket, de nem fél odacsapni, ha muszáj. Egészen különleges az edző-Farrell páros, kétségkívül a film legemlékezetesebb jelenetei fűződnek „hozzájuk”. Ritchie legtöbb filmjében van egy mellékszereplő, aki az alkotás sava-borsát adja, és amíg A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacsőben ez Bacon (Jason Statham), a Blöffben Mickey, a cigány bokszoló (Brad Pitt), addig itt az edző Farrell kiváló alakításában. És bár sok nagyszerű filmben volt már alkalma játszani, mégis ez a mellékszerep mutatja meg igazán Colin Farrell sokoldalúságát. (Kovács-Moldován Tünde)
6. Egy szent szarvas meggyilkolása (Jórgosz Lánthimosz, 2017)
Jórgosz Lánthimosz már 2015-ben saját képére formálta és majdnem nullára redukálta Colin Farrell színészi eszköztárát – a görög rendező A homárban a romantikus film műfaji jellemzőit forgatta a maga groteszk módján, 2017-ben pedig ugyanezt tette a horror műfajával. Az Egy szent szarvas meggyilkolása az Iphigeneia mítosz modern átirata: egy alkoholproblémákkal küzdő sebész, Steven (Colin Farrell) kezei között elhunyt egy tinédzser fiú Martin (Barry Keoghan) édesapja. A köztük kialakuló furcsa kapcsolat a játékidő előrehaladtával egyre hátborzongatóbb fordulatokat vesz, miután Martin közli a sebésszel, hogy két gyermeke is felesége is meg fog halni, ha nem áldozza fel egyiküket neki apja haláláért.
A film első felében Colin Farrell hasonlóan minimalista és szenvtelen játékot nyújt, mint A homár esetében, azonban míg ott a romantikus film keretrendszerében ez kínos feszengést és szánalmat váltott kis a nézőből, addig itt megmagyarázhatatlan félelmet. Kezdettől fogva érezzük, hogy valami nincs rendben Stevennel, de sokáig csak a sötétben tapogatózunk. Farrell mindenféle érzelmet nélkülöző játéka tovább fokozza ezt a feszültséget, ami a film végjátékában bekövetkező dühkitöréseket még brutálisabbá teszi. A mindent és mindenkit irányító apa jéghideg perfekcionizmusa és pragmatizmusa először elidegeníti a nézőt, hogy aztán a megfelelő pillanatban két kézzel taszítsa az érzelmi hullámvasút elé. Farrell játéka így lesz a tudatosan kialakított mesterkéltség és elfojtás, illetve a mögüle kirobbanó nyers erőszak hátborzongató egyvelege. (Dunai Marcell)
5. Tigrisek földjén (Joel Schumacher, 2000)
A mára Hollywood süllyesztőjébe került Joel Schumacher életművében unikumnak számít a Tigrisek földjén, mint olyan film, amelyben a rendező a szórakoztatást teljesen mellőzve, művészként igyekezett gondolatokat közvetíteni a háború embertelenségéről. Schumacher camp esztétikájú látványfilmjeinek (Mindörökké Batman, Batman és Robin) kudarca után készítette el ezt a revizionista Vietnám-filmet, amit már az különlegessé tett, hogy a helyszínét Indokína helyett tulajdonképpen két kiképzőtáborra redukálta. A direktor teljesen mellőzte háborúellenes mozijából a filmzenét, az esőerdők hívogató zöldjét vagy a vér látványos vörösét pedig mindent átható szürkére cserélte. A realizmust ráadásul a 16 mm-re forgatott, kézikamerás felvételek ugyanúgy felerősítették, ahogy a nagytotálokat teljesen mellőző, szűk plánokra építő képi világ. Egyes ítészek a dán Dogma-mozgalom hatását vélik felfedezni a filmben – és talán igazuk is van –, de a Tigrisek földjén megértésének kulcsa a képregényfilmek bukásával kapcsolatos, schumacheri kompenzáció.
Colin Farrell egy örök lázadót játszik a filmben, aki lényegében sportot űz abból, hogy besorozását követően miképpen maradjon a lehető legtávolabb kiképzéstől és a háborútól. Első látásra Roland Bozz közlegény egy McMurphy-hasonmásnak tűnik a Száll a kakukk fészkére című filmből, de szép lassan új árnyalatokat kap a főszereplő: igazi vezetővé válhatna, csakhogy olyannyira pulzál benne az életvágy, hogy inkább elnyomja a lelkiismeretét és a bajtársaiért való felelősségvállalást. A Tigrisek földjén végére azonban egy cinikus Megváltóvá nemesül Roland Bozz, aki épp rendszerellenes józanságának, emberségének és félelmeinek felvállalásával válik mintaadó hazafivá. A 24 éves Colin Farrell alakításában egyszerre lüktet a lázadó fiatalság, a helyes önismeret és a függetlenségből fakadó magány, ezért hangzottak jól a szájából az olyan bakabölcsességek, minthogy a „Bátorság az, amikor csak Te tudod, hogy mennyire be vagy szarva.” (Kiss Tamás)
4. Az új világ (Terrence Malick, 2005)
Colin Farrellt az első, áttörést meghozó szerepei után Hollywood azonnal megpróbálta a klasszikus hősszerelmes skatulyájába passzírozni, amit azonban tagadhatatlan vonzereje ellenére nem rá szabtak – sokkal jobban állnak neki a mániákus antihősök. Az új világot egy évvel az elhasalt Nagy Sándor–hőseposz után mutatták be, könnyen egy kalap alá vehetnénk őket: íme, két történelmi dráma, amelyekben a leading man Farrell romantikus lelkületű kalandorként elsikkad a nagyszabású díszletek és grandiózus szerelmek léptékei között.
Ám Terrence Malick jobban ráérzett az ebben az időszakban elég komoly drogproblémákkal küzdő színészben rejlő képességek kiaknázására, mint Oliver Stone. A Pocahontas első nagy szerelmét, a lázadó alkatú John Smith-t a rendező sajátos stílusához híven Farrellnek minimális dialógussal kell megteremtenie, a töredezett narráció mellett puszta jelenlétével, táncszerűen sodró mozgással, sokatmondó pillantásokkal kell hitelessé tennie szerelmük naiv őszinteségét, a szenvedélyes, zabolázatlan őserőt, ami egymáshoz vonzza őket, és ami aztán kontrasztot alkothat a Christian Bale által játszott John Rolfe szilárd, leföldelt közeledésével.
Még ennél is jobban működik – főleg a bővített, rendezői változatokban –, ahogy Farrell John Smith létbizonytalanságát ábrázolja: gyökértelenül, láncra verve érkezik az Újhazába, ahol Pocahontas népe között otthonra, közösségre, békére talál, majd a külső körülmények és saját nyughatatlansága kiszakítják az édenkertből, ahova soha nem térhet vissza. Ez a kiűzetett férfi Malick esztétizált, szinte mitologikus történetmesélésének és Farrell nyers zaklatottságának, mohó élni vágyásának együttes erejével tud egyszerre szimbolikus és hús-vér figurává válni. (Huszár András)
3. Csábítás (Sofia Coppola, 2017)
Farrell előszeretettel dolgozik a jóképűsége ellen különféle fizikai átalakulásokkal, amit a frissen bemutatott Batmanben járat csúcsra, felismerhetetlenségig elmaszkírozott (és elcsúfított) Pingvinként. A szépség néha valóban átok tud lenni a színészi alakítások értékelésénél, a legszebb sztárok nem véletlenül kapnak rendre csak akkor Oscart, ha látványos fizikai átalakulásokkal ellensúlyozzák vonzerejükek. Pedig Farrell pont abban a filmben nyújtja pályája egyik legjobb alakítását, amiben a legvonzóbb is. Sofia Coppola polgárháborús közegbe helyezett erotikus-lélektani drámájában sérült jenki zsoldosként kerül egy déli lányiskolába, ahol a lábadozása ideje alatt sikerrel habarítja magába az összes ott élőt a legkisebbektől az intézmény vezetőjéig.
A természet adta adottságait itt teljes mértékben kihasználó Farrell nemcsak elképesztően gyönyörű a Csábításban – Coppola kimaxolta a női tekintetet –, de lenyűgözően sokrétű alakítást is nyújt. Lebilincselő nézni, ahogy a legkülönfélébb technikákkal csavarja el a lányok és nők fejét, és akármennyire is nyilvánvaló, hogyan manipulálja a környezetét, teljesen érthető, hogy mindenki bedől neki. John McBurney pontosan tudja, milyen hatással van a nőkre, ahogy Farrell is tudja, milyen hatással van a nézőkre: erre szokták mondani, hogy „lubickol a szerepben”. A film utolsó harmadában pedig mindezt megfejeli egy egyszerre félelmetes és komikus átalakulással, az álomférfi után ugyanolyan hitelességgel alakítva a rémálomférfit. (Rácz Viktória)
2. Erőszakik (Martin McDonagh, 2008)
Colin Farrell pályafutása során szinte mindig jó érzékkel választott szerepeket: a blockbusterek és független filmek között lavírozva izgalmas karaktereket öltött magára attól sem visszariadva, hogy antihősöket keltsen életre. Woody Allen Kasszandra álma című filmjében lépett arra az útra, mely az Erőszakikon keresztül olyan páratlan alakításokhoz vezetett, mint A homár vagy az Úriemberek edzője.
Martin McDonagh 2008-as filmje annyi aranyköpést adott a világnak, hogy írásban is a klasszikusok közé vonult volna, a filmvásznon azonban Colin Farrell és Brendan Gleeson játéka az, ami miatt egyszerűen megunhatatlan. Két bérgyilkosnak el kell tűnnie egy kicsit a színről, így Bruges-ben kötnek ki. A páros tökéletes ellenpontjai egymásnak: amíg Ken (Gleeson) élvezi, hogy turistáskodhat, a múltja árnyaival küzdő Ray (Farrell) a háta közepére kívánja a kiruccanást.
Farrell, ahogy a hangulatok egész tárházát zongorázza végig, egyszerűen imádnivaló a folyton morgó szaki szerepében. Bár a néhol egyenesen szívszorítóan sérülékeny Rayként képes volt nagyon komoly hangot is megütni, alapvetően a komikusi oldalát csillogtatja az Erőszakikban: zseniális váltogatja a szuicid önmarcangolás, a módszeres gyilkolás, a felvillanyzott szerelmes és a kifejezetten röhejes antihős maszkjait – nem véletlen, hogy pályafutása egyetlen Golden Globe-díját ez az alakítás hozta el neki. (Molnár Kata Orsolya)
1. A homár (Jórgosz Lánthimosz, 2015)
Farrell nagy szerencsétlensége volt, hogy a 2000-es évek elején hatalmas sztárt akart belőle faragni Hollywood, ám ez nem igazán akart megtörténni. Különösen a Nagy Sándor, a hódító buktáján érződött az, hogy a nyugati filmgyár le szándékozik tolni a torkunkon az ír szépfiút – kellett nekünk pár év, mire már meg is jött hozzá az étvágyunk. Talán az Erőszakik lehetett az igazi áttörés, amelyben a színész új aspektusait volt képes megmutatni, ám ami a 2010-es évek Colin Farrelljét már a mindenféle műfajokban történő magabiztos megmerítkezés jellemzi. Ennek eklatáns és legjobb példája Lánthimosz A homár című szürreális fekete komédiája.
A görög rendező, aki ezelőtt a Kutyafog című elborult drámát hozta tető alá, ezzel a filmjével tört be a leghatásosabban a nemzetközi piacra. Ehhez egy újabb bizarr alapötlet kellett, de a jó színészválasztás tetőzte be a rendezői koncepciót. Ha valaki látta már a L’art Pour L’art Társulat Realista dráma című jelenetét még a ’90-es évek elejéről, attól nem sokban eltérő, rideg színjátszást figyelhet meg A homár során is. Ebben a világban kulcsfontosságú, hogy mindenki párt találjon magának egy életre, a szinglik ugyanis állattá változnak. Hősünk, David (Colin Farrell) egy erre a társkeresési célra létrehozott intézményben kutatja az igazit, ami azt jelenti, hogy próbál idomulni bárkihez, akinél úgy látja esélye van. A szenvtelen nő mellett például ő is egy lelketlen szörnnyé válik, míg más hotellakó orrvérzést színlel, hogy bejöjjön neki egy match. Hiszen mi a szerelem, ha nem osztozás egy érdektelen közös fizikai jegyen, tulajdonságon vagy hobbin?!
Colin Farrell játéka bár rideg és érzelemmentes – mint mindenki más a filmben –, karakterének és a vásznon betöltött jellegének pont ez ad akkora energiát.
Farrell csapatjátékos, egy nagyformátumú színész, aki tiszteli az alkotói víziót és mindig hajlandó idomulni ahhoz, sőt, meghálálni és tovább gondolni.
A homárnál ez történik: egy végtelenül középszerű figurát formál magából, mert ez szolgálja a koncepciót. Bár A homárban egy újabb komikus oldalát mutatta meg ezzel a fanyar és abszurd irányzattal, elérte, hogy azóta nemcsak komolyabban vesszük, mint színész, de már ott tartunk, hogy egy projekt ezerszer izgalmasabb, ha az ő neve is tündököl a stáblistán. Nagyon szép munka és ív, amit ez a fenegyerek végig vitt, és tényleg érezhető, hogy évről évre egyre jobb – remek úton van ahhoz, hogy az őt megillető helyre kerüljön a hollywoodi filmszínészek panteonjában. (Szécsényi Dániel)
***
