Vagy inkább csók, könny és nyál. Mindebben körülbelül ki is merül, miről szól A burok, Stephenie Meyer Alkonyat-sorozat után írt regénye. Pedig sokkal több potenciál lehetett volna a testrablós-inváziós történetben, amiből semmit, de semmit nem tudott kihozni az írónő.
Sokszor el fog hangzani, de tény: ebben a sztoriban jóval nagyobb potenciál volt, mint ami végül lett belőle. Ugyan az idegenek által megszállt bolygó legalább annyira eredeti sztori, mint a vámpír és halandó közt bimbózó szerelem, a ráerőltetett tiniromantika, illetve annak kivitelezése kinyírja az egészet. A történet dióhéjban annyi, hogy az ún. Lelkek szállják meg a Földet, pontosabban az emberi testeket. Azonban a túlélők közül elfogott Melanie nem hajlandó eltűnni, mikor a Vándort belé költöztetik. Az egy elmén osztozás először rivalizáláshoz, később viszont egy furcsa barátsághoz vezet, a Vándor pedig egyre inkább kezdi megkedvelni a korábban megvetett, önpusztító emberi fajt. Vagyis annak bizonyos egyedeit.
A gond leginkább a súlytalanság és a kidolgozatlanság. A regény főhőse, a lélek, Vándor, később Vanda gyakran mesél előző életeiről, gazdatestjeiről, idegen bolygók világairól. Azonban meglepő módon ezeket mind ki is tudja fejezni. Naivan azt feltételezné az egyszeri olvasó, hogy egy idegen bolygó tele van olyasmivel, amire egyszerűen nem léteznek emberi szavak. Vanda világa ehhez képest meglehetősen egyszerű: virágok, pókok, tűz stb. világa. Semmi extra, csak olyasmi, amit el tudunk képzelni. És ez kiábrándító.
Ellentétben azzal, hogy milyen lehet egy testen osztozni valaki mással. Illetve nem csak egy testen, egy egész tudaton. Számomra ez volt a legérdekesebb vonzata a történetnek. Kevés félelmetesebb érzés lehet annál, mint amikor valaki nem csak belelát a fejedbe, minden gondolatodba, hanem még az irányítást is képes átvenni a tested felett. Nem önmagad ura lenni – ez a bénító motívum szinte teljesen mellékessé válik. Vanda és Melanie a kezdeti döccenők után villámgyorsan megtanulnak együtt működni. Persze az egész egy fiún múlik: Vanda belelát Melanie két-három romantikus emlékképébe és kész, szerelmes is lesz ugyanabba a srácba. Persze, ez pont így működik. Aztán csak idő kérdése, hogy felbukkanjon még egy pasi, aki immár Vandába szerelmes, így egy viszonylag fura édeshármas – ami igazából édesnégyes – alakul ki, aminek abszurditását szintén nem sikerül a maximumra pörgetni.
Az igazi probléma viszont a stagnálás. A cselekmény nagyon nehezen jut el egyről a kettőre, akkor is ad hoc módokon. Nincs egy egyértelmű végcélja a történetnek; inkább életképek sorozatának nevezném, amik hol jobban, hol kevésbé jól sikerülnek – az utóbbi az igazán jellemző. Vanda sem mentes a Bella Swan effektusról, azaz jó, önfeláldozó, egyetlen hibája, hogy nem tud hazudni és képtelen az erőszakra. Ezzel persze minden, csak nem reális és hihető.
A filmváltozat pedig nem véletlenül lett bukta: a férfi főhősök még annyira sem vonzóak, mint a twilightos fiúk, nincs a háttérben egy olyan ismert mitológia, mint a vámpíroké, A burok világa pedig nem annyira kidolgozott, hogy lekösse a nézőt. Próbálja ugyan felerősíteni a Lelkek és emberek közötti konfliktust (a Diane Kruger alakította kvázi rendőr, a Hajtó így jóval nagyobb fenyegetést jelent itt, mint a regényben), ugyanakkor az erőszakot visszafogja: a könyvben ugyanis a túlélők rendszeresen megverik Vandát, mire képesek elfogadni.
Szomorú, de tény: lehetett volna ez jobb is.