Temérdek csodás, izgalmas cyberpunk (és rokon) mű várja, hogy elmerülj benne.
Cyberpunk, sci-fi, kultfilmek és trendkövetők: a kortárs kultúra kiberőrületét nem lehet kikerülni és nem is érdemes, hiszen csodálatosan érdekes műveket ismerhetünk meg a blockbuster művektől kezdve a függetlenfilmekig, az európai és japán animációtól a irodalomig.
A Filmtekercs természetesen már jóval a Mátrix 4 előtt is sokat foglalkozott a cyberpunkkal. Első két Cyberpunk cikkcunami gyűjtésünk az élőszereplős Ghost in The Shell kapcsán született, most pedig még több írást gyűjthettünk össze.
Miért viseljük szívünkön a műfajt? Mert még a legelrugaszkodottabb cyberpunk alkotás is a reális közeljövőnk kérdéseiről mondhat lényegbe vágót.
Íme tehát negyven-egynéhány írás a cyberpunk és annak határterületei témájában: elemzések és látványos rövidfilm-válogatások, fiktív történelem, filmkritikák és könyvkritikák a Filmtekercs elmúlt tizenöt évéből, a múlttól a jelen felé haladva.
A kilátóterasz (Chris Marker, 1962)
Chris Marker kísérleti filmjében megtaláljuk a később kibontott, rengeteg ötlettel feltöltött sztorit: a jövő Párizsát elpusztította a harmadik világháború, az emberiség a föld alá kényszerült. Mivel a faj a kihalás szélén áll, csak a múltban és a jövőben kereshetünk segítséget. A tudósok kiválasztanak egy bizonyos megtörtént esemény képei által rabul ejtett férfit, hogy visszaküldjék a múltba információért. Az út természetesen a visszatérő, rémisztő emlékképek tárgyához vezet, amellyel a film le is zárja a férfi történetét.
Kilátástalan a jövő (ahogy a múlt is), amit mind vizuálisan, mind a hangokkal tökéletesen sikerült ábrázolni. A megteremtett világot nem látjuk mozgásban, de nincs is rá szükség: fekete-fehér, sötét tónusú, szemcsés állóképek sora teszi nyomasztóvá a hangulatot. A kiválóan megragadott utópiaérzet mellett egy ember legnagyobb lehetséges traumáját láthatjuk kibontakozni. A katarzis nem marad el. (Szűcs Tamás)
Szárnyas fejvadász (Ridley Scott, 1982)
A szerencsés csillagzat alatt született kultuszfilm alapjául a sci-fi irodalomban megkerülhetetlennek számító Philip K. Dick Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal? című regénye szolgált, melyet Roland Kibbee, Hampton Fancher és David Webb Peoples forgatókönyvírók remek érzékkel csavartak meg itt-ott.
A cyberpunk műfaj egyik alapdarabjának számító alkotás kultikus státuszához sok minden hozzájárult: a film Oscar-jelölést hozó káprázatos látványvilága, Vangelis édes-bús melódiái vagy a jövőbeli noir ballonkabátos Deckardja (Harrison Ford) és replikáns femme fatale-ja (Sean Young) örökre a néző emlékezetébe vési magát, csakúgy, ahogy sosem felejtjük Rutger Hauer életének legjobb alakításaként elmondott könnyek-az-esőben monológját sem. (Molnár Kata Orsolya)
Tron, avagy a számítógép lázadása (Steven Lisberger, 1982)
Mai szemmel nézve persze megmosolyogtatóak azok a digitális effektusok, melyeket a Tron, avagy a számítógép lázadása használ. Ne felejtsük el azonban, hogy szűk harminc évvel ezelőtt még nemhogy nem duálprocesszoros mobiltelefonokkal szaladgáltak a készítők, de a digitális filmvágás is jobbára csak távoli ötletnek tűnt. Így tekintve a filmre nyugodtan kijelenthetjük, hogy – bár látványvilága meglehetősen elavultnak tűnhet – óriási lépést jelentett a manapság dívó 3D-s parasztvakítások irányába.
Az önállóan gondolkodó, fejlődő, és az embernél nagyobb tudás birtokában hatalomra törni készülő számítógépes program története ugyanis épp annyira válik napjainkban egyre megvalósíthatóbb rémálommá, mint amennyire jó kiindulópontot jelentett egy ’80-as évek eleji sci-fi alaptörténetéhez. A készítők azonban nem estek abba a csábító hibába, hogy egy lassú folyású, dünnyögve elmoralizálgató mozit gyártsanak a kérdés köré. (Hancsók Barnabás)
Ghost in the Shell (Mamoru Oshii, 1995/2006)
Tizenegy évvel a film megszületése (1995) után, 2006-ban az Odeon magyar moziforgalmazásba vette a Ghost in the Shellt. Az év egyik moziszenzációja volt az esemény; a premier dupla teltházzal zajlott, utána pedig az Odeon a magyar DVD-kiadványok egyik legszínvonalasabb darabjával kedveskedett a rajongóknak – bár az anime (és a sci-fi) sokkal inkább réteg-passzió volt akkoriban, mint most, a filmes érdeklődésűeket jó okkal hozta lázba ennek a műfajtörténeti alapműnek a hazai bemutatója.
A 2006 őszén éppen elinduló Filmtekercs első hónapjainak legizgalmasabb sajtóvetítése volt a premier. Akkori kritikánk hét bekezdésnyi rajongás volt. A rajongás most is megmarad – a Ghost in the Shell egyike az időtlen filmeknek –, viszont a 2010-es évek sci-fi reneszánsza nyomán ma már könnyebb elhelyezni a műfajban és a cyberpunkban egyaránt (no és a mi újságírásunk is fejlődött azóta). (Havasmezői Gergely)
Cowboy Bebop (1998/2012)
A Cowboy Bebop minden népszerűségi listán és összesítésen sorra előkelő helyen végez, nem is véletlenül. A mintegy 26 részből álló sorozat nemcsak mesteri eleganciával, pontos részletgazdagsággal, gondolatisággal és ötletességgel készült, de a többszörös intertextualitás, a részek zeneisége és a stílus- és műfajkonfúzió is hozzájárulnak ahhoz, hogy az animeszéria élő és átélhető legyen. Sőt, ez a gazdagság és sokrétűség teszi újra és újra kötelezően megnézendővé az epizódokat.
Ahogy a bebopban, úgy a Cowboy Bebopban is nehéz rátalálni a fődallamra, a cél sokkal inkább az ablakszerű lehetőségek milliárdjainak felmutatása. Ez az, ami végeredményben összefoglalja az egész Cowboy Bebop-széria lényegét. A szövegközi utalások hálója, a nyitottság és fragmentáltság különböző szintjei, a szereplők szaggatott szólói és nyugtalan, drámai, központi dallamba olvadásuk, a számtalan lehetőség és válaszút, a képzelet, az álom, a fantázia és a valóság világunkat más dimenziókhoz kapcsoló fonalai mind-mind egyéni életek misztériumának pontos lenyomatai. (Fazekas Balázs)
Mátrix (egykor Larry és Andy, ma Lana és Lilly Wachowski, 1999)
A Mátrix óta más a világ. Ez a film nyitotta meg a 21. századot a filmiparban, befolyásolta a tömeggondolkodást és a tömegízlést (és még a divatot is), könyveket adtak ki róla, az egyik első – a mostaniakhoz képest kétségtelenül embrionális – multiplatform franchise nőtt ki belőle; ez a film a kétséges, de a rajongók által imádott folytatások esetének állatorvosi lova; sztárokat emelt fel, esztétikai trendeket alapított és lenyűgözött mozijárók milliói számára mutatott olyan élményt, amit addig el sem tudtak képzelni.
A Mátrixról szóló fórumok és blogok, az interjúk, a hírességek és rendezők utólagos nyilatkozatai tele vannak ennek a kijelentésnek a variációival: „ilyet még sose láttam; örökre meghatározta a moziról való gondolkodásomat; fogalmam sem volt, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges.” Legfeltűnőbb vonása az intellektuális merészség – nem csak az, amit a filmbe beledolgoz, de még inkább az, amit a nézőtől elvár. Öröksége pedig irdatlan: amit a testvérpár létrehozott, ma már a mainstream része. A szubkultúra, amit a szemüvegek mögül orbitális pályára repítettek, ma úgyszintén mainstream. A 21. század csak egyszer kezdődhetett el, de a Mátrix legfontosabb öröksége még ma is eleven – ez pedig a legbanálisabb és egyben leginkább témába vágó is, amit csak le lehet írni: a független gondolkodás és a szenvedély megváltoztathatja a való világot. (Havasmezői Gergely)
A Mátrix történelme: összefoglaló (1999-2009)
A Mátrix trilógia és a mögötte álló anyagok (az Animátrix, a játékok és az egyéb kisebb művek, pl. képregények) olyan összetett történetet írnak le, ami ritkaság a filmfranchise-ok között. A fő történetszál mögött számos kisebb esemény zajlik a filmtrilógia cselekménye alatt is, sok mindent csupán utalásokból és dedukció útján ismerhetünk meg, a kiegészítő művek pedig évszázadokat írnak le; mindezt tömény ontológiai filozófiába ágyazva – a Mátrix valószínűleg a valaha volt leggondolkodtatóbb blockbuster-trilógia.
No és húsz éve, hogy mozikban láthattuk. Engedd meg tehát, hogy felfrissítsünk: íme, a Mátrix univerzumának fiktív történelme, a Gépek Háborújától kezdve Neo és Trinity győzelméig és még tovább – a hübrisz, a bukás és a megszabadító áldozat eposza. (Havasmezői Gergely)
Avalon (Mamoru Oshii, 2001)
Az Avalon varázslatos egyvelege az össze nem illő dolgoknak. Élőszereplős film, de nagyon sok rajzfilmes beütéssel – ami nem is csoda, hiszen Mamoru Oshii (Ghost in The Shell, Nils Holgersson), az anime egyik nagymestere rendezte. Tovább bonyolítja a dolgot, hogy a japán rendező Lengyelországban, lengyel szereplőkkel és helyszínekkel forgatta a filmet, a hangulat ennek következtében hamisítatlanul közép-kelet-európai.
Ráadásul a posztkommunista környezetben szokatlanul hat, de ízig-vérig cyberpunk történetről van szó. A virtuális valóságban zajló lövöldözős versenysportban jóval nagyobb a tét, mint a kitűzött díj: azokra, akik a játék pályáin összefutnak a titokzatos szellemmel, szanatórium vár, és jó esetben is roncsként tengetik tovább napjaikat. A testükkel legalábbis ez történik. De mi lesz a tudatukkal? Ash, a gyönyörű és sikeres játékoslány megpróbálja kideríteni a titkot… (Filmtekercs)
Reneszánsz (Christian Volckman, 2006)
2052, Párizs: a jövő nagyvárosában hologramok csalogatják a vevőket, üvegsétányok szigetelik el a sétálókat az autóutaktól, és egy óriáscég, az Avalon hirdeti a szépség és a fiatalság titkait. A város képe ismerős lehet a cyberpunk ezer darabjából, a történet szintúgy: a cég egyik fiatal, zseniális kutatója eltűnik, s csakhamar kiderül, hogy eltűnése több egyszerű emberrablásnál, sőt, köze van az Avalon egy rég elfeledett titkos kísérletéhez is.
Rendkívüli filmmel van tehát dolgunk – miután a néző kiszédeleg a teremből, el sem hiszi, hogy voltaképpen nem látott egyebet a sötét vászonra vetített fehér foltoknál és csíkoknál. Mégis jogos a kérdés: nem lett volna-e több a Reneszánsz egy, az eredetiségnek legalább nyomait felvonultató történettel? Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy nem. Ez a százöt percnyi hosszú technikai demonstráció befogadhatatlan lenne, ha a puszta látvány mellett még valami összetett sztorival, netalán eredeti világábrázolással is foglalkoznunk kellene.
Bizonyára Annecyben is így gondolták, amikor a Reneszánsznak ítélték az animált filmek világának legnagyobb elismerését, a fesztivál első díját. Képi tökéletessége ellenére a Reneszánsz mégis zsákutca: ezzel a technikával nem lehet film noir-nál egyebet létrehozni. Igaz ugyan, hogy ha a Reneszánsz előtt valaki elmondta volna, mit fogok látni, arra is azt mondtam volna: nem lehet. (Havasmezői Gergely)
Moxyland (Lauren Beukes, 2008)
A cyberpunk állítólag halott. Már a csontvázát is lerágták a fantáziátlan szerzők. Legalábbis mindenki ezt mondja, és mindenkinek nyilván igaza van. Aztán azt is mindenki mondja, hogy a Moxyland új életet lehelne a csontvázba (?), no de itt már megállj van a mindenkinek. A Moxyland legföljebb közepes cucc. Rövid és közepes.
Nem vágyom gibsoni magasságokra, mert az a kikötő fölött szürkéllő ég még mindig túlságosan is beborítja a cyberpunkot (legalábbis mindenki azt mondja, és mindenkinek nyilván igaza van), de valami sztori azért mégsem ártana. Valahová tartsanak a szereplők, valami változzon vagy fejlődjön, legalább csírájában – ám a Moxylandben nem történik semmi sem. A végén pont ott tart a világ meg az olvasó, mint az elején. Tudod, mit? Igenis vágyom a gibsoni magasságokra! (Havasmezői Gergely)
Technotise – Edit és én (Aleksa Gajić, Nebojsa Andric, Stevan Djordjevic, 2009)
Az első egészestés szerb animációs film ugyan a japán cyberpunk animék – különösen a Ghost in the Shell – előtti tiszteletteljes főhajtás, mégis inkább Aleksa Gajic rendező által mesterszakácsi precizitással adagolt szerb íz miatt érdemes a figyelemre.
Az Edit és én története nem igazán újszerű, s valljuk be, Gajic is meglehetősen szabadosan vezeti a cselekményt. Egyszerre dolgozik a két személyiség és Edit baráti kapcsolatainak gondos bemutatásán, amit a tempó fokozása érdekében egy-egy valóban látványos akciójelenettel tör meg. A menekülés pillanatai azonban –bár szükségszerű mozzanatok – elütnek 2074 Belgrádjának szabatos ábrázolásától. Annak a szerb fővárosnak, amelyiknek jövőbeli változata néhány közlekedési változás és házi-robotkedvenc kivételével alig különbözik a maitól. (Kiss Tamás)
Tron: Örökség (Joseph Kosinski, 2010)
A Tron: Örökség ugyanarra játszik, mint a szintén 3D-s IMAX-élményre alapozó Avatar: a jóindulattal is csak átlagos filmet retinánk idegsejtjeinek újszerű, 3D-s, mega-giga ingerlésével próbálják eladni. A Tron azonban sokkal menőbb: a számítógépes játékok, a fénymotorok és a digitális világ egyszerűen coolabb, mint a kék indiánok és a Greenpeace-ihlette környezetvédő mondanivaló…
Csak az a baj, hogy a vászonból kidomborodó látványosság sem annyira újdonság már. Ha el is tekintünk az egyre nagyobb számban gyártott 3D-s animációs filmektől, akkor is ott az Avatar, amiről ráadásul még a hype generálását is lekoppintották. A netre kerülő jelenetdömping alapján már mindenki összerakhatta magában, mire is számíthat. Aki mindet végignézte, az már nem fog fenékre ülni a történet zseniális fordulataitól. Már csak azért sem, mert ilyenek nincsenek benne – egy átlagos filmes műveltséggel rendelkező néző a biztonságos, lineáris cselekmény minden egyes mozzanatát percekkel (ha nem órákkal) hamarabb tudja. (Pásztor Balázs)
Ready Player One (Ernest Cline, 2011)
Végy egy nagy adag tájékozottságot, vegyítsd bőséges megszállottsággal, az elődök által használt film, könyv és zene perspektívát pedig tágítsd ki és bumm, már kész is a bombabiztos recept.
Persze az sem árt, ha mindemellett borzasztóan tehetséges írói vénával áldott meg a sors, mint ahogy tette ezt Ernest Cline esetében. A semmiből feltörő fiatalember ugyanis gondolt egyet, és először egy forgatókönyvvel (Rajongók háborúja, 2008), most pedig egy regénnyel bizonyította be, hogy valamivel többre hivatott videotékás állásánál. Elsőkönyves írótól talán szemtelenül merész húzásnak is nevezhető egy ilyen kezdés, hiszen a Ready Player One egy remekül megírt fiktív történet, melynek hivatkozási alapjai egy az egyben a valóságban, azon belül is főképp a ’80-as években gyökereznek. (Hancsók Barnabás)
Dredd 3D (Pete Travis , 2012)
A tabuk változtak, de van, ami ugyanaz maradt: a cyberpunk-jövőkép és a marcona képregényfigura, Dredd bíró. Olyan szinten gőzölög belőle a tesztoszteron, mint a régi jó VHS-időkben; az Expendables – régi nagy sztárok ide vagy oda – csak szerette volna elérni ezt a hatást.
A kemény egysorokat osztogató Dredd, a mellette vizsgaküldetését teljesítő tanonc, a ’80-as évek és a komor jövő épp megfelelő arányú keveréke, ami ráadásul nagyon modern abból a szempontból, hogy ráismerhetünk arra is, amit ma, 2012-ben gondolunk arról, hogyan működik a világ – ez bizony így együtt szívet melengető. Vegyük még hozzá, hogy a színészek is simán teljesítik amit kell (jó, Dreddnek csak az álla látszik, Karl Urbannak nincs sok dolga, de Olivia Thrilby pont jó zöldfülűnek, Lena Headey hidegrázós, pszichopata főgonosznak, Wood Harris keménykezű drogdealernek) – és máris megértjük, hogy miért vannak oda az új Dreddért a kritikusok. (Pásztor Balázs)
Az emlékmás (Len Wiseman, 2012)
Én imádnám ezt a sötét cyberpunk-jövőt. A vizuális fantázián kívül sok jó ugyan nem mondható el a filmről, de micsoda látvány és micsoda akció, amit ez a fantázia megteremt! Sajnos, akinek ez nem elég, annak Az emlékmás csak egy akció-videoklip említésre méltó történet nélkül, dögunalmas alakításokkal.
Igaz, hogy a Föld csaknem lakhatatlan, az embereket elnyomják, robotzsaruk cirkálnak az utcán és háború készül, de én egyikkel sem törődnék ebben a jövőben. Egész nap csak állnék az erkélyen, csodálva a többrétegű várost, az égből lelógó épületeket, a maglev-autókat és a rendőrrobotokat; a puszta kezemmel telefonálnék, naphosszat babrálnám az összes érintőfelületet (tehát mindent mindenhol), és az elsők között mennék el a Rekallba. Tudom, mert néha a valóságban is rábámulok a kezemben lévő, érzékelőkkel telezsúfolt science-fiction-miniszámítógépre (mobiltelefon, micsoda név), és úgy követtem a Curiosityt, mint mások az olimpiát. Én imádnám ezt a sötét cyberpunk-jövőt. Tenyértelefont és ezeremeletes házakat nekem! Bár sok jó nem mondható el a filmről a vizuális jövőn kívül, azért vagyunk néhányan, akiknek ez is elég. (Havasmezői Gergely)
Elysium – Zárt világ (Neill Blomkamp, 2013)
Kevésbé okos, inkább ütős. Az Elysium mögött ugyanaz a tehetség áll, mint a District 9 mögött, csak most az erőt és a tüzet használja az ész helyett.
Emlékeztek a District 9 klimatikus harcjelenetére? (Naná, hogy.) Az Elysium végig olyan. Ütött-kopott rendőrrobotoktól az exoskeletonon át az űrhajókig itt végre minden olyan jószág zúzni, vágni és lőni fog, ami zúzni, vágni és lőni tud, és a hideg D9 után jól esik az Elysium profin koreografált, tüzes hajszája. Neill Blomkamp, a dél-afrikai csodagyerek tehát ismét remek sci-fi akciófilmet készített, de mielőtt rohannál jegyet venni: sajnos jócskán eltávolodott a District 9 intelligenciájától.
Az Elysiumban jóval gyöngébb az alapfelvetés, eredetiség sehol, és a sztori is sokkal-sokkal hollywoodiasabb – átlagosabb, kiszámíthatóbb. A film világképe is primitívebb. Blomkamp vagy veszített az igényességéből, vagy csak egy ütős filmet akart készíteni világmegváltás nélkül. (Havasmezői Gergely)
Az elíziumi katasztrófa: elemzés az Elysium történetéről (2013)
Száz évvel az események után, ha még lesz funkcionáló civilizáció, a történészek alighanem az elíziumi katasztrófa néven írják majd le az eseményt.
Elysium eleste a túlélőkből katonákat farag. A henye milliárdosok viszonylag ártalmatlan rétege helyett bosszúért üvöltő, traumatizált farkasokat állít a társadalom csúcsára. Ötvenezer Tony Stark, ötvenezer Bruce Wayne várja majd, hogy visszaállíthassa a világ rendjét minden rendelkezésére álló eszközzel. Amiből is az a tanulság, hogy egy forradalomból hosszú távon még senki se jött ki jól. (Havasmezői Gergely)
Tíz nagyszerű sci-fi ingyen a neten! (rövidfilm-válogatás, 2013)
Cyberpunk rendőrrobot itt is szerepet kap, csakhogy ehhez a filmecskéhez már sztorit is írtak. No nem nagyot, de ígéreteset. És szinte már karaktereket is. A Somnolence mind vizuálisan, mind kidolgozottságában a mezőny egyik legerősebb darabja.
Patrick Kalyn az Avatar, a King Kong és a District 9 látványán is dolgozott. Meglátszik: az effekthasználat határozottan a District 9-t idézi, nem tolakodó, de annál alaposabb. A forgatás mindössze két nap alatt lezajlott, ami ad egy benyomást a csapat hatékonyságáról. (Havasmezői Gergely)
Öt nagyszerű sci-fi ingyen a neten! (rövidfilm-válogatás, 2013)
Nem találok szavakat. Micsoda látványvilág! A True Skin a cyberpunk szerelmeseinek testet öltött nedves álma, ami a grafikát illeti – ami a történetet, nos, legyünk nagyvonalúak és feledkezzünk el róla. Miért ne tehetnénk? Ezzel a látvánnyal még a nagyvásznon is megbocsátanánk a film hiányosságait, nem hogy apró monitoron.
Stephan Zlotescu, a New York-i Pratt Institute volt növendéke megütötte a főnyereményt az alkotásával. A Warner Brothers stúdió már dolgozik a True Skin nagyfilm forgatókönyvén (nos, jó munkát), és az egész estés filmet is Zlotescu rendezi majd. (Havasmezői Gergely)
Automata (Gabe Ibáñez, 2014)
Ha ezt a sztorit egy amatőr megírná valamelyik sci-fi magazin olvasói pályázatára, nem fogadnák el. Elavult, közhelyes, sablonos. Százszor megvolt már.
De persze csalás egy filmet a spekulatív fikciós irodalomhoz mérni: az irodalom sokkal, de sokkal gazdagabb. A mozivásznon sorra jelennek meg a filmek, amelyek vetítve frissnek hatnak, leírva azonban avultak lennének: ilyen volt a Csillagok között, a Chappie, A holnap határa és a kétezer-tízes években induló új sci-fi hullám kábé összes darabja. Mozis viszonylatban így az Automata csaknem elfogadható: újat épp itt se mond, de legalább pontosan ugyanilyen és pontosan így még nem készült. (Havasmezői Gergely)
Tokió szelleme (Sean Murphy és Matt Hollingsworth, 2015/2020)
A vizuális csillogás nem feledteti a jóindulattal is legfeljebb átlagos világépítést és sztorit: a Tokió szelleme elsősorban grafikai remekmű, cyberpunknak közepes.
Belátom, hogy ez már megint deszenzitiviált kritikusi értékelés. Menjek a fenébe. Attól, hogy sokkal jobb művek is léteznek, még a középszernek is van létjogosultsága, már amennyiben a léte statisztikai szükségszerűség. De ennek ellenére sosem tudok elszakadni a fantáziától, amikor efféle műveket olvasok (látok, játszom…): mennyivel többet ki lehetett volna hozni belőle! Mennyivel méltóbb lenne ez a kiváló vizualitás egy hasonlóan kiváló sztori mellett! (Havasmezői Gergely)
Feljövök érted a város alól (Pék Zoltán, 2015)
A közeljövőben kettészakad Budapest, és egyik oldalon sem lesz jó: Budán egy teokratikus, fundamentalista rendszer jön létre, míg Pesten egy technokrata mintagazdaság szélsőséges társadalmi különbségekkel. Ebben a disztópiában játszódik Pék Zoltán első regényének története, egy megfilmesítésért könyörgő hazai sci-fi.
Különösen Philip K. Dick és a cyberpunk érhető tetten a főhős, az álnevet használó Corvinus jellemvonásain és a cselekmény alakulásán, de nem elhanyagolható Gaiman és kortársainak, például China Mieville-nek a hatása. Az eredmény egy sodró lendületű, már-már egy lélegzetvételű történet, amelyet utalások tömege tarkít. Fővárosunk jövőbeli torzulásai többnyire a háttérben maradnak, és onnan kacsingatnak az olvasóra (nagyjából úgy, ahogy az cikk elején idézetben kitűnik), szájbarágós társadalomkritikát nem is érdemes keresni, Pék messziről elkerüli azt. (Tóth Nándor Tamás)
Páncélba zárt szellem – Az új fejezet (Kazuchika Kise, Kazuya Nomura, 2016)
A Páncélba zárt szellem – Az új fejezet tematikai frissítést hoz a Ghost in The Shell világába, és bitang jól adja elő.
Rögvest új témák ígéretével nyit. Már a bevezető monológok (és a trailer) felvázolják a kérdéskört: abban a jövőben, ahol a hálózat sosem látott szintre emelte a cégek hatalmát, de még épp nem törölte el az államokat, van-e feladata az államnak? Ez a pillanat a cyberpunk egyik kényes határvidéke. A klasszikus, gibsoni gyökerű cyberpunkban az állam már meghalt és a cégek uralják a világot, a mai valóságunkban viszont még az állam a legnagyobb hatalmú szereplő, övé az erőszak és a szabályozás monopóliuma – mi történik az átmenetkor?
Az új fejezet meglepően bátran állást foglal: az Őrnagy csapata és a Section 9 az állami rend fenntartásáért küzd akkor is, ha a korrupció az egészet behálózza a fejük fölött. (Havasmezői Gergely)
Szárnyas fejvadász 2049 (Dennis Villeneuve, 2017)
A Szárnyas fejvadász 2049 méltó az eredetihez: megható, elgondolkodtató és csuda látványos sci-fi. Többet foglalkozik szereplői világával, mint, teszem azt, az akcióval. És ebből a lassúságból az esős-könnyes festmény-filmkockákhoz méltó, erős, érzelmileg és ésszel egyaránt megragadó történetet bont ki; meghat és töprengésre késztet és alkalmasint még tanít is, ami persze a sci-fi legfontosabb feladata.
Ami már baj: a Szárnyas fejvadász 2049 ott tart, ahol a sci-fi irodalom, mondjuk, harminc éve, körülbelül a cyberpunk alapjainál. Bocsáttassék meg nekem, de még a lassan húszéves Mátrix is megveri progresszivitásban (még inkább az Újratöltve és a Forradalmak). (Havasmezői Gergely)
Szárnyas fejvadász 2049 kibeszélő podcast (2017)
Az év egyik legvártabb filmjéről szól a 3. adás. Szárnyas fejvadász 2049, avagy meg lehet-e ismételni egy filmes legendát, ha azt a legjobb kezekbe adjuk. Ridley Scott eredetije viszonylag épen megmaradt 2017-es folytatásában. Denis Villeneuve a jelenkor egyik legnagyobb és legkeresettebb rendezője, aki – mondjuk valószínűleg Ridley Scott producer és a stúdió nyomására is – hű maradt az eredeti verzióhoz.
De vajon ez jót tett-e? Nem kellett volna-e aktualizálni, vagy ha igen, ez sikerült-e? Ezekről és még sok más kérdésről beszélgettünk az FM ‘tekercs 3. adásában. (Sergő Z. András)
Future Man pilotkritika (2017)
Seth Rogen és alkotótársa, Evan Goldberg sorozata egy az egyben olyan stílusban készült, amit tőlük megszokhattunk. Ez pedig a szüntelen popkulturális utalásoknak és az altesti poénoknak köszönhető. Szinte megállás nélkül szórják ezeket – még spermájáért tartott oposszumot is látunk a herpesz-gyógymódot kutató klinikán. Néhol túlmennek az ízlésesség határán, de szerencsére ez sem veszi el a sorozat néhol megjelenő báját.
A legjobb dolog, hogy itt van nekünk egy srác, aki belecsöppen Az utolsó csillagharcos és a Terminátor-filmek keresztezéséből kreált cselekménybe, és ezzel az önreflexióval vág neki a kalandoknak. Rogenék mindig is tudták, hogy nevessék ki saját félkész, két gandzsa közben bedobott ötleteiket is, emiatt pedig úgy érzem, megéri próbát tenni a Future Man-nel. (Szécsényi Dániel)
Morgan (Luke Scott, 2017)
Luke Scott első rendezésével megpróbált legendás apja, Ridley Scott örökébe lépni, ám a Morgan a következő Szárnyas fejvadász helyett inkább egy másodkategóriás és egészen érdektelen Ex Machina utánérzés lett.
Ha Ridley Scott egyik fia filmrendezésre adja a fejét, ráadásul első egészestés filmje pont egy, az ember és gép kapcsolatáról szóló sci-fi, akkor azt valamivel nagyobb érdeklődés övezhetné – sajnos azonban a hype nem azért maradt el, mert egy nehezen érthető, kevésbé közönségbarát, de egyedi filmről van szó, hanem mert a Morgan pont ezek ellenkezője: egy semmitmondó és végletekig kiszámítható alkotás. Ékes bizonyítéka annak, hogy sokszor nem azért hányódik egy-egy forgatókönyv Hollywood híres feketelistáján, mert olyan formabontó lenne, hogy senki nem meri megcsinálni, hanem épp azért, mert egyszerűen nincs értelme leforgatni. (Pongrácz Máté)
Páncélba zárt szellem (Rupert Sanders, 2017)
Amitől féltünk: a Ghost in the Shellt hollywoodizálták, lebutították, sablonosították. A Páncélba zárt szellem nem rossz film, de távol áll az eredeti mű nagyságától.
A rajzolt Ghost in the Shell egy filozófiai alkotás akció-sci-fibe csomagolva. Az ember mibenléte mellett az élő és a gép viszonyával és a mesterséges intelligencia kérdéseivel foglalkozik; tömény, agypörgető, amellett látványos, szárazan humoros, tömve szimbolikus képekkel, ikonikus jelenetekkel. A 2017-es verzió rettegve kerüli a bonyolultat. Komolyan – szinte érezni, hol vágták mindaddig, amíg a tesztvetítések legcsekélyebb értelmű medvebocsai is rábólintottak! Egyszerű párbeszédek, egysíkú jellemek, primitív nyomozós sztori, a háttérben minimális gondolatvilág. Érzelmi mélység alig. A jelenetek sablonosak; úgy zajlanak, ahogy kopott szabályok szerint kell. Formulaként adagolt kevés akció, abban a percben, amikor muszáj… Gépek írták ezt a filmet, vagy gépagyú emberek, anti-cyborgok. Vajon ember az a forgatókönyvíró, akinek ennyire masinaként jár az agya? (Havasmezői Gergely)
Páncélba zárt szellem: Őrnagyok és korszakok, elemzés (2017)
Ismerd meg a Ghost in The Shell világát! A Ghost in The Shell (GiTS), magyarul Páncélba zárt szellem univerzuma nem egyetlen, kanonikus történetszálat tartalmaz, hanem újragondolásokat, reinkarnációkat, mind egész estés filmek, mind sorozatok formájában. Ahogy újabb és újabb alkotások születtek az univerzumon belül, ezek gondolatvilága folyamatosan építkezett a korábbiakra – kivéve a 2017-es élőszereplős filmet. A tematikai önismétlés ugyan fenyegeti a sorozatot (és néhol akadnak újrafelhasznált sablonok), összességében 2016-ig mégis felfelé ívelt a gondolati háttér és a tematika is; e téren a GiTS ritka jelenség.
Mindez azért van, mert ami a japán alkotásokat illeti, közös bennük az intellektuális ambíció, és az Őrnagy egyedülálló karaktere is – nem ugyanolyan, de közös. Szaladjunk át a franchise korszakain! (Havasmezői Gergely)
Ready Player One (Steven Spielberg, 2018)
Referenciacunamival megtámogatott CGI-orgia egyenesen Steven Spielbergtől. Mindenki találni fog magának valami élveznivalót ebben az igazán sűrű sci-fi-kalandfilmben.
A Ready Player One a gamereket és a geekeket egyaránt megcélzó filmes eposszá igyekszik kinőni magát; az öreg Spielberg is újra friss és lendületes filmet gyártott, hozva ezzel régi formáját, amit fiatalabb korunkban úgy szerettünk. (Szécsényi Dániel)
Képmás pilotkritika (2018)
A Starz sci-fi sorozatában J.K. Simmons kettős szerepben brillírozik. A Képmás sajnos kevés kiemelkedő dologgal rendelkezik rajta kívül, mert az ígéretesnek tűnő témái még kidolgozásra várnak.
A rendezői kézjegyek hiánya és a visszatartott információk miatt nincs meg az átütő erő a Képmásban, amitől kiemelkedne. Sci-fi rajongóknak túl realista, drámarajongóknak viszont túl felszínes – talán a krimik kedvelői lesznek el vele a legjobban. (Szécsényi Dániel)
Zoe (Drake Doremus, 2018)
A nőt félúton elhagyva a Szárnyas fejvadász felé menetel a Zoe – Drake Doremus romantikus drámája azonban ahelyett, hogy a mesterséges intelligenciát taglaló filmes diskurzusban vonultatna fel új szempontokat, csak a rendező örök témájának, a reménytelen(nek látszó) szerelemeseknek ad díszletet.
Jól látszik, hogy sok potenciál rejlik Doremus Rich Greenberggel közösen írt sztorijában – a gond csak az, hogy a direktornak fontosabb az érzelgés, mint a filozófia, így felvetett kérdéseit nem szövi tovább. Nem lenne ezzel gond, ha akkor a romantikus konfliktust komolyan kidolgozná – ez is elmarad azonban. A bonyodalom vihar a biliben, ami pont olyan könnyedén oldódik meg, mint ahogy felmerül. (Molnár Kata Orsolya)
Upgrade (Leigh Whannell, 2018)
Szinte a semmiből jövő, de annál nagyobbat szóló cyberpunk stílusbravúr az Upgrade. Leigh Whannell filmjében a lebénult férfi egy kísérleti chippel a gerincében indul bosszúhadjáratra.
Az Upgrade akarva-akaratlanul is talán az egyik leghitelesebb filmes megjelenítője a William Gibson-féle cyberpunknak. Whannell rendezői bravúrja, hogy elsőre felépít egy megszokott vérgőzös bűnös élvezetet, majd azt lebontja elemeire és kiforgatja (…) Ritka kincs az Upgrade: egy olyan film, ami nemcsak bőven túlteljesíti a lehetséges elvárásokat, de felül is írja őket. Ravasz, okos, a narratív csavarokat elegánsan tálaló sci-fi. (Szabó Kristóf)
Altered Carbon évadkritika (2018)
A Trónok harca rendezőivel reformálta volna meg a sci-fi műfaját a Netflix, de csúnyán beletört a bicskájuk – az Altered Carbon olyan lett, mint egy Szárnyas fejvadász fanfiction széria.
Hiába a videojátékszerű narratíva és a gagyi akció, az Altered Carbonba a tartalom nélküliség veri bele az utolsó koporsószöget (…) Ritkán találni olyan high-concept tévésorozatot, ahol így ki van lúgozva az izgalmas alapfelvetés. A sorozat szellemiségének komplexitása inkább tendál az Elysiumhoz, mint mondjuk a Spike Jonze rendezte A nő vagy egy Black Mirror-epizód felé. Morális és vallási dilemmák ugyan felütik a fejüket a cselekmény során, mégsem vezetnek nagyon sehova. A történet filozófiai mélysége konzekvensen csupán a felszínt súrolja és csak annyira társadalomkritikus, hogy mindenkinek kapásból leessen a tantusz. (Papp Atilla)
Black Mirror: Bandersnatch (interaktív kritika – 2018/2019)
A Netflix jelentette meg az év egyik legsajátosabb filmalkotását. A Bandersnatch című Fekete tükör (Black Mirror)-epizód nem értelmezhető a sorozat saját tagjaként, így különálló filmmé vált újszerű ábrázolásmódja miatt. Itt ugyanis a néző beleszólhat a cselekménybe, és saját választásai szerint sodródhat tovább a történet újabb és újabb medrekbe.
Különleges filmhez különleges kritika dukál. Kétféle ember olvas kritikát: aki látta a filmet, és aki nem. Elsődlegesen ezt kell megválaszolnod magadnak, a többi pedig… arról majd később. (Szécsényi Dániel, Havasmezői Gergely)
Terminátor: Sötét végzet (Tim Miller, 2019)
James Cameronhoz visszakerültek a Terminátor-széria jogai, és a Deadpool rendezőjével, Tim Millerrel úgy döntöttek, hogy figyelmen kívül hagyják a folytatásokat, és az első két klasszikus után veszik fel a fonalat az új résszel, a Sötét végzettel.
Ez a leginkább szívvel megcsinált Terminátor-történet az első kettő óta. Valóban nincs mély karakterábrázolás, és akkora lyukak tátonganak a történeten, hogy csoda, hogy nem esik át rajtuk egy óriás teherszállító repülő – de azért elég mozgalmas, elég sok érzelmet kelt, elég nosztalgikus húrokat penget (más szóval: elég ügyesen van megcsinálva) ahhoz, hogy közben lekösse a nézőt, és ne zökkentsék ki a bökkenők, bukkanók meg kátyúk a történetben. (Pásztor Balázs)
Love, Death & Robots (Tim Miller, David Fincher, 2019)
Tíz évig ült a dobozban a Heavy Metal képregény-sorozat hangulatát idéző antológia-széria, a Love, Death & Robots, ami annyira meredek koncepció, hogy csak a streaming óriás Netflix feneketlen pénztárcájából valósulhatott meg.
Nagyon intuitív és hullámzó minőségű széria. Mégis az egymástól hol drasztikusan különböző, hol ugyanarra a maszkulin izmozásra építő rövidfilm-gyűjtemény elbukik önálló művészi produkcióként létezni, mivel az epizódok olyannyira valószerűtlenek egymás mellé rendezve, amennyire a sorozat címébe foglalt három szó. (Papp Atilla)
Alita: A harc angyala (Robert Rodriguez, 2019)
Az Alitában megelevenedik a húsz-harminc éve papírra vetett cyberpunk világ – nézni rendkívüli élmény, de a több évtizedes toposzoktól nem érdemes a látványnál többet várni.
Mint egy harmincéves cyborg test, agy nélkül: mert a filmben képviselt sci-fi a nyolcvanas-kilencvenes években tart. Valahogy az elmúlt évek összes cyberpunk-feldolgozása ugyanabban merül ki: a műfaj mára réges-rég meghaladott alapjainak az ismételgetésében. (Havasmezői Gergely)
Archive (Gavin Rothery, 2020)
Az Archive című film tudósa magányában mindent megtesz, hogy elhunyt feleségét visszahozza egy robottestben, még azelőtt, hogy a nő digitálisan tárolt tudata elenyészik. Az izgalmas kérdések mindegyikét ugyan nem járjuk körbe, de a sci-fik sora egy tisztes iparosmunkával bővült.
Az Archive alapötlete egy ilyen technológia köré épül, és a film a Black Mirror epizódjaihoz hasonlóan igyekszik megvizsgálni a technikai lehetőségeket. Az Archive egyik legnagyobb erénye, hogy kiválasztott egy ötletet, és ennél többet nem is akart megvalósítani, nem vállalta túl magát. Túl mélyen nem járja körbe, de a korlátozott színészgárdával együtt mégis sok szempontból pedzegeti a témát – elmerenghetünk például azon, hogy miféle élet az, amit egy dobozban vagy egy géptestben élünk. Van egyáltalán különbség a kettő között? (Vida László)
Devs (Alex Garland, 2020)
Alex Garland első televíziós minisorozata első hallásra egy izgalmakkal teli technothrillernek hangzik egy nagy hatalmú óriáscég sötét oldaláról. De a Devs aprólékos, lassú kidolgozása könnyen a torkán akadhat a legtöbb nézőnek.
Az összkép cselekményorientált thrillernek egyelőre túl vékony, mély tartalmú sci-finek túl sekélyes. (Szabó Kristóf)
Cowboy Bebop (2021)
Élvezetes sci-fi / akció / komédia kiváló szereplőkkel: a Netflix Cowboy Bebop-sorozata nem ér fel az anime gyönyörű, kaotikus harmóniájához, de pop-hangulatú cover verzióként jól sikerült.
Oly sok anime-adaptációval szemben a 2021-es Cowboy Bebop nem csúfolja meg az eredetit. Tisztelettel készült; és nem lusta másolat, hanem elismerésre méltó, önálló erőfeszítés. Azonban a sci-fi műfaj esztétikájához nem ad újat a sorozat, mert a poros utcák és a high-tech kontrasztja már réges-régen a műfaj egyik alapvető sablonjának számít, ami pedig a western és a sci-fi keverékét illeti: khm, húsz évvel ezelőtti Firefly – de a felhasznált elemek legalább jó minőségűek. Még kevesebbet ad a sorozat a sci-fi műfaj tartalmához. Minden cselekményszála másolat, minden történetbeli megoldása derivatív – olykor más zsánerekből kölcsönvéve, de éppoly fantáziátlanul. Hogy az új sorozatot ezzel együtt is élvezetes nézni, az elsősorban a kiváló szereplők, és másodsorban a Watanabe eredetijéből átemelt örökséggel való tiszteletteljes bánásmód eredménye. Ez a kettő elég is egy jó minőségű, saját jogán értéket jelentő produkcióhoz. (Havasmezői Gergely)
Ready Player Two (Ernest Cline, 2021)
Ernest Cline remek eredeti történeteket tud írni, amit már kétszer is bizonyított. Az idén megjelent Ready Player Two pedig megmutatta, hogy folytatást egyáltalán nem.
Nem is az a legnagyobb baj a kilenc évvel ezelőtti, azóta közepes sikerrel megfilmesített Ready Player One-hoz képest, hogy egyáltalán nem folytatja az ott megkezdett univerzumépítést (nem, néhány újabb OASIS-beli bolygó bemutatása nem számít annak), hanem hogy leerőltet az olvasó torkán egy izzadságszagú, szedett-vedett történetet azokkal a hősökkel, akiket anno rajongásig megszerettünk, de akiknek karakterét most szinte szemernyit sem árnyalja tovább. Pedig mennyi olyan témát pedzeget az új könyv, amik közül csak választani kellett volna egyet, majd egyszerűen kifejteni! (Hancsók Barnabás)
Ráadás:
Mátrix: Feltámadások – kritika hamarosan (Lana Wachowski, 2021)
A Mátrix: Feltámadások-kritika e cikk születésekor embargós. A cikk december 23. reggel 8 órakor élesedik a Filmtekercsen.
Vajon milyen örökséget hagy majd a film a cyberpunk csodálatos műfajára? (Havasmezői Gergely)
