Magazin

David Fincher filmjei Z-től A-ig

Sorba rendeztük David Fincher eddigi összes egész estés filmjét a legrosszabbtól a legjobbig, hogy eldöntsük, melyik a kedvencünk közülük. Szigorúan szubjektív lista – kommentben lehet vitatkozni velünk!

11.   Benjamin Button különös élete (2008)

Hiába kapott 3 Oscar-díjat is – számos további jelölés mellett – Fincher romantikus drámája, az öregedve fiatalodó Brad Pitt története inkább csak kipipálta az Akadémia jól ismert elvárási listáját, semmint hogy valóban egyedi és különleges filmként beírja magát a filmtörténetbe. A fiktív életrajzi dráma papíron szépen hozza az Oscar-kompatibilis jellemzőket: időbeli ugrálás, teljes maszk- és sminkarzenál, korhű jelmezek és helyszínek, valamint hatalmas sztárok. Ha valaki a film bemutatója előtt megkérdez, biztos, hogy tűkön ülve várom a kész alkotást, hiszen Pitt mellett Cate Blanchett, Mahershala Ali, Tilda Swinton és Taraji P. Henson neve fonódik össze egy valóban érdekes történettel. A legnagyobb kérdést mindenképpen az jelentette, hogy a csavaros és sokszor nyíltan erőszakos thrillerek után mit kezd egy David Fincher kaliberű alkotó egy sztorival, amelyben a főszereplő testi öregedése teljesen megfordul.

A papíron bizarr, mégis izgalmas öregedés-fiatalodás tematikát egyszerűen túl bézzsé varázsolja a Benjamin Button. Nincs se irama a filmnek, se humora igazán, ráadásul a közel három órás játékidő olykor végtelenül hosszúnak tűnik. A fő, szerelmi szál tulajdonképpen sosem emelkedik a többi történetszál fölé. Számomra Pitt és Blanchett kémiája sem működik, az öregítő smink pedig nem egyszer zavaróan amatőrnek hat.

Önmagában persze nem arról van szó, hogy rossz film lenne a Benjamin Button, sokkal inkább arról, hogy melodrámaként, Fincher munkásságából teljesen kilógva csalódást kelt a nézőben: nem eredeti és nem formabontó, a ráncos babát övező, kezdeti izgalom pedig hamar tovaszáll. A rendező nem mélyül el hitelesen Benjamin helyzetének tragikumában, ahogyan a felmerülő erkölcsi kérdéseket sem járja igazán körül. Talán ha a ‘90-es évek végén készült volna egy másik rendezőtől, enyhébb kritikával állnék hozzá. A teljes életművet ismerve azonban azt gondolom, hogy kihagyott ziccer volt az alkotó és az A-listás színészek összeeresztése, hiszen nagyon jól tudjuk, mi lehet az alternatíva, ha David Fincher Brad Pittet rendezi. (Kajdi Júlia)

 

10.   Pánikszoba (2002)

A hidegháborút maga mögött hagyó ’90-es évek a thriller műfaj egyik aranykorának számít, amihez David Fincher sorozatgyilkosos és pszichothrillerekkel nagyban hozzájárult. Az ezredfordulót követően egy újabb zsánervariánssal, a zárt szituációs kamaradarabokkal folytatta az életművét, a csavaros macska-egér játékra építő Pánikszobára mégsem szokás oly lelkesen visszaemlékezni. Hogy miért? Érzésem szerint a megoldás a társadalomkritikai attitűd teljes mellőzésében keresendő. A Pánikszoba a nagy elődök árnyékában, de a teljes életmű egészét tekintve is „csak” egy míves thrillernek tűnik.

Meggyőződésem azonban, hogy a mai, Hollywood „női forradalmához” igazodni próbáló filmrajongó kincsre lelhet a Pánikszobában, mert sokkal nagyobb tisztelettel meséli el a három tolvaj férfi fölé kerekedő, elvált és mindeddig kitartott édesanya történetét, mint sok kortárs film. Mindehhez betársul Darius Khondji sötét vizualitása, Fincher kísérletezéstől sem visszariadó formaérzékenysége (a virtuális kamerával való játék), és máris kapunk egy szórakoztató zsánerfilmet, ami még az építészet és az emberi lélek kapcsolatáról is mond valamit. Csak azt nem lehet megbocsátani neki, hogy az agyonhasznált sablonokkal (pl. a bajba jutott nő) nem végez semmi formabontót. David Finchertől tényleg többet vár az ember egy ügyesen összerakott thrillernél. (Kiss Tamás)

 

9.   A tetovált lány (2011)

Fincher életművéből bizonyos szempontból minden kilóg egy kicsit, miközben stílusa (a Benjamin Button a kivételével) egységes marad, és éppen ez teszi őt és munkásságát egyedivé. Tehetségének talán legékesebb példája az, hogy egy remake-kel is remekelni képes, noha nem volt könnyű dolga a skandináv krimik mintaadó, Stieg Larsson nevéhez köthető sikerkönyvével. Arra, hogy A tetovált lány miért örvend kevesebb népszerűségnek, nehéz választ adni, de valahol éppen a hatalmas elvárások terén kell keresgélni. Hiszen a rendező, a műfaj, az eredeti, az adaptáció és még a szellemiség szerelmeseinek is meg kellett felelnie, mindemellett pedig az ártatlan járókelőket is szórakoztatni, nos, nem egyszerű mutatvány.

Svédország legnagyobb családi vállalkozásának van egy évtizedes rejtélye; egy elveszett lány, aki azóta is partiban tartja a feleket. A nyomozást vezénylő oknyomozó újságíró, a megtépázott hírnevű Mikael Blomkvist és asszisztense, a sötét múltú, szociopata hacker, Lisbeth Salander bőrében Daniel Craig és Rooney Mara hibátlan casting-döntés. A Fincherhez visszatérő zeneszerződuó, Trent Reznor és Atticus Ross dallamai – a Hetedik főcímét is kenterbe verő intróval az élen –, valamint a hangkeverés és a vágás dinamikája fokozta feszültség példaértékű. A fincheri hitvallás, a csúcsra járatott suspense, formanyelvi játékosság, a szűk plánok és a monoton színvilág mind-mind a helyén vannak. A tetovált lány egyszerre idézi meg a Mester remekműveit; a Hetedik brutálisan nyomasztó hangulatát, a Harcosok klubja szexualitás irányította társadalmi dilemmáját, és a Zodiákus tényfeltáró szellemiségét. 

A tetovált lánynak éppen az a hibája, hogy túl jó akar lenni, túl sokat akar mesélni, emiatt figyelme megoszlik, ahogyan a miénk is. (Gyenes Dániel)

 

8.   A végső megoldás: Halál (1992)

David Fincher karrierjében nem volt még egy olyan vérverejtékesen nehéz, mostoha sorsú és elátkozott szülés, mint a harmadik Alien-film. Ráadásul ez volt az első nagyjátékfilm, amin dolgozott, az ugródeszka Hollywoodba, ám dicsőség helyett az út a pokol legmélyére vitte a fiatal, addig csak videoklipeken dolgozó rendezőt. Egy évek óta hánykódó, legalább hat forgatókönyvírót megjárt projekt kellős közepébe rakták (konkrétan nem is volt még kész a szkript, mikor az első csapó elhangzott), operatőre az Oscar-jelölt Jordan Cronenweth alig két hét után kidőlt, a stúdió pedig ott kötött bele Fincher munkájába, ahol csak lehetett. A film végül elkészült, de a mozikba küldött verzió még csak megközelítőleg sem hasonlított Fincher elképzeléseihez, aki azóta beszélni se hajlandó A végső megoldás: Halálról.

Úgyhogy beszéljünk róla inkább mi! Mert az Alien 3., minden problémás háttere ellenére egy impozáns látványvilágú, éjsötéten csillogó sci-fi-horror gyöngyszem, ami nemcsak a sorozatba, de még a rendező életművébe is tökéletesen illeszkedik. A legfőbb kérdés, hogy az ember gyomra mennyire veszi be a sokkoló alapsztorit, mely teljesen felülírja A bolygó neve: Halál optimista végkifejletét, és a totális fájdalom és kilátástalanság mélyére taszítja Ellen Ripley-t. A mai hiperbiztonságos blockbusterekhez képest (amikben soha nem halhat meg fontosabb, pozitív szereplő) szinte felfoghatatlanul merész és nihilista mozi az Alien 3., ami szinte azonnal minden támasztól megfosztja a főhősnőt és még azt is belesulykolja, hogy ő is meg fog halni. Attól, amitől a legjobban tart: a testében növekvő szörnytől ha csak saját embertársai vagy egy másik idegen nem öli meg előbb. A rajongók nagy része nem is tudta ezt befogadni, ahogy az előző részben megszeretett karakterek halálát sem.

Túl sok és túl kemény volt megjelenése idején ez a film, amin nem segített a kissé csapodár módon megvágott mozis változat sem (a rendezői elképzelésekhez közelebb álló verzió csak 10 év után látott napvilágot). Köztudott, hogy Fincher mestere az elidegenítő, fojtogató atmoszférának és ebben a tekintetben az Alien 3. talán a legzsigeribb alkotása a Hetedik mellett. A Fiorina 161-es börtönbolygó purgatóriumszerű éghajlata, a helyszínek lepusztult, indusztriális látványa tökéletes terep a sorozat legnyomasztóbb, legbrutálisabb epizódjának. Ugyanakkor a mocsok és szenvedés ellenére még egyfajta elégikus szépség is rejtőzik a filmben, legfőképpen Elliot Goldenthal zenéjének köszönhetően. Bár Fincher mai napig megtagadja ezen gyermekét, életművének szerves része az Alien 3., ami bőven megérett az újraértékelésre. (Szabó Kristóf)

 

7.   Social Network – A közösségi háló (2010)

Fincher nyolcadik, Social Network – A közösségi háló című nagyjátékfilmje nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy a sokak jelenét – szarkasztikusan fogalmazva: kirakat-életét – meghatározó Facebook alapítását regélje el. Zuckerberg (Jesse Eisenberg) és harvardos haverjainak kommunikációs forradalma nemcsak korunk emberének kapcsolattartási szokásait formálta át gyökeresen, hanem társas viszonyainak minőségét is addig elképzelhetetlen mértékben differenciálta. A legmeghatározóbb közösségi média felület kialakulása immáron legújabb kori történelmünk része, a róla szóló karriermozi azonban kissé szétesőre és kevéssé érdekfeszítőre sikeredett.

Ebben a filmben kis túlzással David Fincher sajátos formai és tartalmi jegyei közül szinte egyet sem ismerhetünk fel. Nincs, vagy csak minimális mértékben érhető tetten a direktor munkáira oly jellemző mélysötét, hideglelős hangulat, a klausztrofób térszervezés, az expresszív vizualitás, a morbiditás, vagy épp a paranoián alapuló dramaturgia. Kapunk viszont helyette némi oknyomozást (a fiatal titánok jogi csatározásai), kevéske, dokumentarista alapossággal bemutatott tech-történelmet (a Facebook evolúciója), és egy kissé súlytalanra vett drámát egy súlyosan frusztrált, antiszociális milliárdosról. No, de azért ne feledkezzünk meg a majdnem mindig pazar dialógusokat rittyentő Aaron Sorkinról, kinek párbeszédei helyenként itt is sziporkázóak, és felrázzák a bóbiskolni készülő nézőt.

Fincher alkotását a tűpontos színészi alakítások (Eisenberg, Justin Timberlake és Andrew Garfield) és néhány remek részmegoldása valamivel a tisztes középszer fölé emeli. Nehezen feledjük például Atticus Ross és Trent Reznor zenei kulisszáját, de meglehetősen sokat tesz hozzá az élményhez Jeff Cronenweth roppant dinamikus, jótékony feszültséggel teli operatőri munkája is. (Szabó Zsolt Szilveszter)

 

6.   Mank (2020)

A Netflix idei presztízsfilmjét az Aranypolgár majdnem kredit nélkül maradó, végül Oscar-díjjal jutalmazott forgatókönyvírója, Herman „Mank” Mankiewicz élettörténetének szentelte. A produkció izgalmas családi vállalkozásként született meg: a cikkünk középpontjában álló, ezúttal némileg atipikus produkcióval jelentkező rendező mellé saját apja, Jack Fincher „társult” forgatókönyvíróként. A 2003-ban, 72 éves korában elhunyt – tehát a harmincas években gyerekeskedő – alkotó egy másik, mondjuk ki, ma már letűnt kor nagykövete, így a történet, amit írt, sem tudott a ma hangján szólni. És pont ez adja a Mank minden szerethető – és erősen bírálható vonását is.

Ritkán látunk ennyire letisztult stílusgyakorlatot – a Fincherek tökéletesen megidézték a Hollywood aranykorának számító harmincas éveket: minden beállítás, átmenet és párbeszéd a helyén van. Szinte belemerülünk ebbe a csillogó felszín alatt manipulációtól fojtogatott világba, melyben a gazdasági világválság, a politikai állásfoglalás és az alkotói önkifejezés utáni vágy következményeivel egyaránt számolnia kell a szereplőknek. Mintha ajtó nyílna Hollywood ezen szegletére – de csakúgy, mint egy időutazó egy másik korszakban, úgy a felkészületlen néző is idegenként bolyong a Mank világában. 

Az alkotók ugyanis nem kímélik a kanapén ülőket: akinek kimaradt néhány történelemóra, vagy nincs legalább egy filmtöris végzettsége, erősen megizzad majd, hogy kövesse az eseményeket. Az időbeli ugrások, a számtalan valóban élt szereplő, a sokszor csak félmondatokban elrejtett, kis utalások csemegékkel szolgálnak a vájtfülűeknek – a többségnek azonban jó eséllyel csak a szenvedés forrásai lesznek. Hiába David Fincher sokszor mestermunkákat idéző kifinomultsága, tisztelgése saját apja és Mankiewicz előtt felülkerekedett a nézők iránti empátiáján. (Molnár Kata Orsolya)

 

A cikk a második oldalon folytatódik!

Filmtekercs.hu

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés