Magazin

Miattuk szerettünk bele a dél-koreai filmbe

A dél-koreai film többé nem olyan fogalom, ami csak a bölcsészek száját hagyja el, és egyedül a pesti művészmozikban találkozik vele az ember. Szerkesztőségünk tagjai felelevenítették, ők mikor és melyik alkotás hatására szerettek bele az ázsiai ország filmművészetébe.


Hirdetés

Az ezredfordulótól kezdve, de különösen az utóbbi években a dél-koreai filmgyártás sorra hozta a sikersztorikat a Hollywood által dominált Nyugaton. Az Élősködők díjözöne, a Nyerd meg az életed! nézettségi rekordjai új szintre emelték a dél-koreai filmművészet (el)ismertségét, melynek rajongói el vannak látva izgalmas újdonságokkal: nemrég került a hazai mozikba az ország eddigi legdrágább filmjeként reklámozott Alienoid, és a héten debütált a miskolci CineFesten Park Chan-wook legújabb rendezése, A titokzatos nő. A két film apropóján összegyűjtöttük a számunkra legmeghatározóbb alkotásokat.

Oldboy (Park Chan-wook, 2003)

Mindig úgy tekintettem a távol-keleti filmekre, mint amolyan egzotikumokra, amikhez fel kell nőni. Olyan szintű távolságot érzek sok esetben az ottani és a nyugati filmművészet között, amely nagyon más nézői megközelítést igényel. Engem a dél-koreai filmek egyfajta nyitottságra is neveltek, ami nemcsak a történetek ábrázolásánál, azok szimbolizmusának átéléséhez szükséges, de a színészek gesztusvilágának elfogadásában is. Hallani lehetett több helyről is, hogy a Nyerd meg az életed! című sorozatot képtelenek voltak eredeti hanggal megtekinteni, mondván, hogy a színészek „túljátszották” a szerepüket. Akik erre panaszkodnak, számukra érdekes alkotás 

az Oldboy, ami talán a leginkább emblematikus dél-koreai filmalkotás az elmúlt cirka 25 évből.

Park Chan-wook (Pak Cshanuk) munkássága során többször előkerül Quentin Tarantino dicsérete, mely szerint az Oldboy „Tarantinósabb, mint a saját filmjei”. Ha ez nem adja el a nyugati néző számára, hogy mire számíthat, akkor semmi se – ennek ellenére az Oldboy egy merőben más élmény, mint az amerikai rendező alkotásai. Bár tudna Tarantino ezen a szinten kommunikálni a nézővel, és ilyen zsigeri élményt alkotni! Az Oldboy nemcsak technikailag egy mesterkurzus, de olyan gyomorforgató történettel rendelkezik, hogy ember legyen a talpán, aki ezt morálisan helyre tudja rakni magában.

A 15 évre egy szobába zárt suttyó története már a kiindulási pontnál is borzalmas, onnan pedig csak fokozzák az iszonyatot. Másfél évtized ugyanis elég arra, hogy valakinek az akaratereje nemcsak szétpattanjon, de újra összeálljon, és ez folytatódjon addig, ameddig egy tomboló és zabolátlan ököl nem lesz a karakterből. Oh Dae-su drámája csak a szabadon engedés után kezdődik. A nyers polip zabálása, a fogak kihúzása, az oldalnézetes kalapácsos akciójelenet, a film végén található csavar, a főgonosz motivációjának leleplezése, és a jelenet a medence mellett, ahol megszabadulnak egy testrészről: ezek mind az agyamba égtek az első pillanatban – azóta nem is tudtam, nem is mertem újranézni. De muszáj lesz mindenképpen, hiszen az Oldboy erőszakos momentumainál csak a lírai elemei emelkednek ki jobban, így beszélhetünk a közönség- és művészfilm tökéletes találkozásáról. (Szécsényi Dániel)

Két nővér (Kim Jee-woon, 2003)

Hogy a koreai filmtörténet milyen hullámokban tört előre, mikor milyen fontos filmek kerültek bemutatásra nemzetközi színtéren is, az nem feltétlen korrelál azzal, hogy melyikünk mikor figyelt fel, vagy szeretett meg bizonyos koreai rendezőket, filmeket. Viszont az kétségtelen, hogy vannak olyan alkotások, amelyek egyszerre váltak a személyes filmtörténet-élmény és a kurrens koreai filmtörténet fontos darabjaivá. Az egyik ilyen a 2003-as Két nővér.

Kim Jee-woon (Ji-woon Kim)  kísértetházas horrornak álcázott filmje annak idején valószínűleg sokakról lepattant, sokan vagy nagyon lassúnak találták vagy nem is igazán értették.

Tény, hogy besorolása és külcsíne ellenére inkább pszichológiai családi dráma, de hol volt akkor még Jordan Peele, Robert Eggers és Ari Aster? Akkor még nem dobálóztunk az arthouse horror címkével, és nem igazán voltunk felkészülve egy olyan horrorra, amelyben a tapéta váltakozó mintázata az egyik leghangsúlyosabb motívum. 

Személy szerint nálam, annál nagyobb katarzis volt: a mai napig, ha ez a film jár a fejemben, arra gondolok, hogy mennyire szépen elkészített film! Pedig ami a történetet illeti, kifejezetten erős film. Főleg, hogy egy olyan pozícióból ismerjük meg azt, ami valaha jó volt, amikor az már nincs, amikor már csak egy összeomlott elmében visszhangzik az összes megbánással, bűntudattal és fájdalommal együtt. A Két nővér története egyszerre szól a testvéri szeretetről, de ugyanakkor a kegyetlenségről és a gonoszságról is. Tulajdonképpen tantételszerű záró gondolattal koronázza a majdnem két órás sajátos vizuális hullámzást, amelyet az őrület habzó ereje vet ki magából. 

Kim Jee-woon filmje emlékezetes és sajátos, nem úszik a szerzői film teljes önkényében, de annyira szabadon és egyben magabiztosan húzkodja különböző zsánerek főbb szálait, hogy végül sehova nem fér be teljesen, mégsem esik szét. Ráadásul ez akkor még nem volt trendi világszerte, ehhez egy koreai filmet kellett megnézni. És mennyire megérte! (Keller Mirella)

Bin Jip – Lopakodó lelkek (Kim Ki-duk, 2004)

A két évvel ezelőtt 59 évesen elhunyt Kim Ki-duk (Kim Gidok) a dél-koreai mozi nemzetközileg egyik legismertebb és legelismertebb – és sajnos később leghírhedtebb – alakja, közel húsz évvel ezelőtt nemcsak az ország filmjeihez, de úgy általánosságban Kelet-Ázsia filmművészetéhez is kaput nyitott előttem. Jellegzetes elbeszélésmódja, festményszerű, gyakran szavak nélküli kifejezésmódja különleges, keleti példát adott a kamera-töltőtoll fogalmának, és olyan egyetemes történetekkel gazdagította szülőhazája filmművészetét, amelyek otthonától messze is közönségkedvenccé tették – többek között az én első kedvencemmé is, akit aztán sok más ázsiai alkotó követett.

Sajnálatos módon életműve végén méltatlan filmeket és a metoo-botránytól hangos menekülést találunk Dél-Koreából – én azonban, aki mélységesen ellenzem a cancel culture-t, ezek ellenére sem vitatom a rendező korábbi érdemeit, és elismerem jelentőségét és hatását sokunk ízlésére. 

Kim Ki-duk filmjeit nem egy fesztivál díjazta. Első koreaiként vette be Berlint, Velencét és Cannes-t is: a nagy hármas egyaránt keblére ölelte munkáit, személyes kedvencem, a Lopakodó lelkek (Bin jip) a legjobb rendezőnek járó Ezüst Oroszlánnal tért haza az olasz mustráról. Bár számtalan izgalmas és érzékeny filmet készített – A sziget, a Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz, Az íj vagy az Idő is különleges helyet foglalnak el az életműben –, 

a Lopakodó lelkek ezek közül is kiemelkedik csendszimfóniájával, csodálatosan koreografált képeivel és a lélek legbelső bugyraiba fészkelő szépségével. 

Már a történet is teljesen szokatlan: egy fiú (Hyun-kyoon Lee) szórólapot akaszt a házak ajtajára. Ahol a távol lévő lakók nem veszik le, oda beköltözik – „bérleti díjként” azonban kimos, kitakarít, megszereli az elromlott háztartási gépeket. Egyszer véletlenül olyan otthonba érkezik, melynek asszonya (Seung-yeon Lee) odahaza van – különös kapcsolata lesz a nővel, akit megment a férjétől, és akivel aztán közösen folytatják a lopakodást. 

A klasszikus dallamokkal aláfestett megkapó szerelmi történeten túl Kim Ki-duk filmjének egyik legizgalmasabb aspektusa a voyeurizmus: film nézője a főszereplők tettestársává szegődve együtt lopakodik velük, tökéletesen azonosulva örömeikkel és bánataikkal. Meseszép szimbiózis ez, ami azonban nem tarthat örökké: Ki-duk a film végén ugyan felajánlja a happy endet, azonban rögtön meg is kérdőjelezi azt: ahogy az egész filmmel, a fináléval is azt kérdezi, vajon hol a határ álom és valóság között? Akárhol is, Kim Ki-duk elrejti előlünk – de ezt egy csöppet se bánjuk. Még utólag sem. (Molnár Kata Orsolya)

A jó, a rossz és a furcsa (Kim Jee-woon, 2008) 

A 2000-es évek eleje kétségtelenül a dél-koreai filmművészet egyik csúcspontja volt. A szélesebb közönség ekkor kezdte el felfedezni magának az ázsiai ország szórakoztatóiparának ezen szegmensét, a régen is magasra taksált japán film árnyékában ekkor robbantak be olyan koreai alkotások, amelyek rámutattak arra, hogy az amerikai és európai kliséken szocializálódott nézőket is meg lehet lepni egy kicsit másabb gondolkodással, újfajta kreativitással.

A Szigorúan piszkos ügyek és az Oldboy drámaisága, a Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz líraisága, A halál jele fojtogató atmoszférája, a Gazdatest váratlansága, valamint emberközpontúsága a legrutinosabb nézőket is kellemes meglepetésekkel halmozta el, és egy olyan filmes világot mutatott be, amelyben az ismerős fordulatok helyét valódi érzelmek és totális meglepetések váltották fel.

Az előzőekben felsorolt alkotások közül alaposan kilóg Kim Jee-woon (Kim Ji-woon) westernje, a Jó, a rossz és a furcsa. Már a címből kitalálható, hogy itt bizony egy Jó, a rossz és a csúf parafrázisról van szó, de valójában a 30-as évek Mandzsúriájában játszódó kincskeresés jóval több egy egyszerű hommage-nál. A film hangulata olya, mintha Sergio Leone klasszikusában Tuco Ramírez helyét Indiana Jones vette volna át, a bámulatos akciószekvenciákat pedig ragyogó beállítások, szerethető karakterek és kiszámíthatatlan humor dobja fel. Ha Quentin Tarantino a jelenetlopás hollywoodi királya, akkor Kim Jee-woon ugyanennek a műfajnak a pápája: úgy idézi meg a Jó, a rossz és a csúf egyes jeleneteit, hogy karakterábrázolásában egy másik Leone-mestermű, a Volt egyszer egy vadnyugat legszebb fogásait is lenyúlja, de a mindent átfogó tragikum helyét egy zabolázatlan komikumnak adja át.

Elképesztő szórakozás – hirdeti a film plakátja, és ebben egy betűnyi túlzás sincs.

A forgatókönyvben mindent ennek rendelt alá Jee-woon, amely elképesztő következetlensége ellenére is végig iszonyatosan nagy feelgood mozit tud eredményezni. Egyes karakterek minden előzmény nélkül pont ott és pont akkor bukkannak fel, ahol a dramaturgiának szüksége van rájuk, de ez egy pillanatig sem baj, ha ezeket olyan menő belépőkkel tudják megtenni, ahogy ebben a filmben. A lovak fél napi vágta után is utolérnek egy oldalkocsis motorkerékpárt, a katonák is csak azért bukkannak fel itt-ott, hogy hatalmas tűzpárbajok alakulhassanak ki, de ezek a fogások is csak azt a célt szolgálják, hogy egy utánozhatatlan, közel negyedórás akciószekvenciában érjék el tetőpontjukat.

A látvány és a csodálatos vizuális humor mellett azonban a Jó, a rossz és a furcsa mégis több tud lenni egyszerű popcorn mozinál, mert a legszebb pillanataiban olyan mélységet ad a karaktereinek, amely hosszú időre emlékezetünkbe vési őket. Lehet, hogy kicsit logikátlan, lehet, hogy kicsit furcsa ez a film, de bámulatosan nagy szíve van, több kreativitás szorult bele, mint egy-egy rendező teljes életművébe, és – nem utolsó sorban – tényleg elképesztő szórakozást nyújt. (Rókus Ákos)

Az üldöző (Na Hong-jin, 2008)

A szépemlékű Titanic Filmfesztivál sokat tett azért, hogy a dél-koreai filmművészetet testközelbe hozza a budapesti nézők számára. 2009-re már hosszú sétákat tettünk a zsánerfilmes zsenitrió (Park Chan-wook, Kim Ji-woon  és Bong Joon-ho) által kikövezett úton, amikor megérkezett hozzánk Az üldöző, és rövidesen azon kaptam magam, hogy nemcsak a szűkös kollégiumi szobámban nézem rommá Na Hong-jin thrillerét, hanem külön filmklubot szervezek miatta az épület egyik konferenciatermében.

Az üldöző alapvetően egy sorozatgyilkosos thriller, akinek irányadó szereplője egy impotens pszichopata, aki kimért megszállottsággal gyilkolja sorra a jobb sorsra érdemes prostituáltakat. S bár kétségkívül hidegrázós pillanatokat hordoz magában ez a kalapáccsal és vésővel dolgozó karakter, Na Hong-jin filmje nem a brutalitása miatt emlékezetes, hanem atipikus főszereplője miatt. Eom Joong-ho (Kim Yoon-seok) egy zsaruból stricivé züllött férfi, aki a film második harmadáig lényegében azért nyomoz egy eltűnt lány után, mert az ideiglenesen letartóztatott, és bizonyíték hiányában 12 óra múlva szabadon engedhető sorozatgyilkost csupán egy rivális leánykereskedőnek gondolja, ő pedig a férfi távollétét arra használná fel, hogy visszakapja összeomló vállalkozásának utolsó alkalmazottját. 

A végtelenül önző főhős tele van frusztrációval: rengeteget morog, nála a hisztérikus állapotok sem ritkák, és sokszor a lehető legértelmetlenebb pillanatban nyúl a verekedés eszközéhez. A rendező mégis szépelgő pillanatok nélkül képes ábrázolni azt a lelki folyamatot, amelynek keretében Eomban megváltozik a kutatás tétje, és nemcsak a lány megmentése érdekében válik motiválttá, hanem a nyomozói munkában is újra megtalálja az értelmet. 

A remény azonban Az üldöző világában csak fájdalmat tud okozni.

A rendező egy olyan nagyvárosi miliőt kölcsönöz Szöulnak, amit az a fajta, közönyből fakadó tehetetlenség tesz fojtogatóvá, ami egyszerre jellemzi a sorozatgyilkos szexualitását, a főhős agresszióját és a hatóságok nyomozását. Na Hong-jin groteszk humorral fordul a rendőrség felé: kínos médiavisszhangtól rettegő tagjai atlétáig vetkőzve képesek azon veszekedni, hogy melyik osztály kezelje a gyilkosságsorozat ügyét. Mert a nyers realitás az, hogy egy hasonló helyzetben másodlagos egy utcalány élete, csak az eredmény számít. Így lesz Az üldöző az illúziókkal teli versenyfutások filmje: sikátorokkal teli hegyoldalban játszódó üldözésjelenetei nem a rohanás, sokkal inkább a loholás szóval jellemezhetők.

De aki csak egy pattanásig feszült thrillert keres, Az üldözőben megtalálhatja az évtized talán legjobbját.

Na Hong-jin filmjében torkon ragad a suspense, véletlendramaturgiájának hatásfoka már-már hihetetlen, párhuzamos montázsai pedig karfát tépően izgalmasak. És olyan felkavaró képeket kínál egy futás közben elcsúszó gyilkosról, egy kalapácsos gyilkosságról, vagy éppen egy akváriumot díszítő, leszakadt női fej mellett zajló verekedésről, amit nekem még 2022-ben sem sikerült elfelejteni. (Kiss Tamás)

Élősködők (Bong Joon-ho, 2019)

2019 decemberében, egy hűvös téli napon, kicsengetés után osztálytársaimmal elhatároztuk, hogy bemegyünk a városba mozizni. Akkoriban még Érdre jártam gimnáziumba, így számomra minden budapesti látogatás felért egy kirándulással. Ezúttal azonban másért voltam izgatott. Ekkor néztük meg ugyanis az Élősködők című filmet a Puskinban, amelynek már az előzetese is meggyőzött arról, hogy különleges élményben lesz részem. És tényleg. Amikor kiléptem a moziból a forgalmas utcára, úgy éreztem kinyílt a világ – legalábbis, ami a filmes érdeklődésemet illeti. Ugyan korábban is fogyasztottam formabontóbb, szerzői darabokat, mégis Bong Joon-ho Arany Pálma és négy Oscar-díj nyertes műve nyitotta meg előttem a Hollywoodon túli filmművészet kapuját.

Ahogy sokaknak a tengerentúlon, úgy nekem is szemléletformáló volt a dél-koreai rendező díjakat halmozó és mozitörténelmet író társadalmi szatírája.

De miben rejlik az Élősködők minden korábbi dél-koreai alkotást meghazudtoló sikere? Leginkább abban, hogy ez a rohamtempóban fejlődő dél-koreai filmgyártás és Bong Joon-ho eddigi életművének betetőzése. Minden megvan benne ugyanis, amiért szeretni lehet dél-koreai filmeket és a direktort. A változatos műfaji keveredés, a társadalmi témák szimbolikus ábrázolása, valamint a fordulatos, néhol sokkoló, de (a nyugati nézőnek is) befogadható cselekmény. Csak ezek jellegzetességek itt tökélyre lettek csiszolva.

Élősködők

A fokozatosan építkező társadalmi szatíra, amely idővel átcsap fekete komédiával fűszerezett thrillerbe, a Snowpiercer – Túlélők viadalához hasonlóan ábrázolja a társadalmi olló szétnyílását, ám a szupervonat horizontálisan prezentált társadalmi osztályaihoz képest az Élősködők vertikálisan mutatja be a szegények és a gazdagok közötti, egyre mélyülő szakadékot. Ennek ékes példája, amikor a gazdag, város tetején élő Park családba beépülő lecsúszott, pincelakásban tengődő Kim család a zuhogó esőben szó szerint visszamászik a társadalmi létra legaljára.

Ehhez a szimbolizmushoz társul a részletgazdag látványtervezés, amely kidomborítja a történet markáns kapitalizmuskritikai élét is.

A Park villa óriási, letisztult terei és a Kim család lyukszerű, elszigetelt félszuterénje tökéletes ellentétpárt alkotnak, ezzel felhívva a figyelmet a kapitalista rendszer végletességére. Mert ebben a világban vagy nagyon nyersz, vagy mindent elveszítesz, a kettő között pedig nincs átmenet. Bong Joon-ho azért arra is ügyelt, hogy karakterei ne legyenek ilyen szélsőségesek, így egyikük sem helyezhető be a jó-rossz skatulyába. Emiatt az Élősködőket egyszerre tekintem a dél-koreai filmkészítés egyik legkiválóbb alkotásának és a filmes kuriózumok felé vezető utam első állomásának. (Vida Benjámin)

Filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!