Magazin

Denis Villeneuve filmjei Z-től A-ig

denis-villeneuve

Denis Villeneuve a Dűne második részével tizenegyedik alkalommal jelentkezett nagyjátékfilmmel. A Filmtekercs szerkesztősége ennek apropóján sorrendbe állította a kanadai rendező összes eddigi filmjét!

Örvény (2000)

Denis Villeneuve forgatókönyvíróként és rendezőként is jegyzett, második egészestés filmjében a bűntudat és a sorsszerűség motívumai fonódnak össze. Az Örvény különböző hangulatokat keverő, abszurd történetének fiatal üzletasszony hősnője, Bibiane (Marie-Josée Croze) abortuszát követően mély depresszióba kerül, melynek hatása alatt gondatlanságból halálra gázol egy halász férfit. Az eset nem jár felelősségre vonással, a pszichológiai következmények azonban annál jelentősebbek. A szürreális elemekben gazdag, időfelbontásos narratíva epizódjai gyakran triviális szituációkból kiindulva ismertetik a konfliktusokat kiváltó történéseket.

Örvény-Denis-Villeneuve

A tematikus kapcsolódásokat többek között olyan metaforikus képsorok hangsúlyozzák, mint a bizonyítékok eltüntetése érdekében a kocsijával a folyóba hajtó, a zuhanást mégis túlélő hősnő „újjászületése”, vagy a filmet narráló – a szereplőkhöz hasonlóan kínok közt vergődő – kifogott hal, akit éppen az előtt fejeznek le, hogy beszámolhatna az élet értelméről… Ennek ellenére Bibiane végül kiutat talál állapotából a szerelmen keresztül, ami bizarr módon éppen a miatta elhunyt férfi fiának személyében talál rá. Villeneuve korai munkája kevésbé fókuszált vagy vizuálisan letisztult, mint későbbi sikerprodukciói, a válaszok után kutató, erős akaratú (női) karakterek, illetve az – ez esetben a víz motívumát hideg, kékes árnyalatú színekkel, a megváltás igényét pedig már-már kiégő, fehér fényekkel hangsúlyozó – domináns atmoszféra már ekkor felismerhető kézjegyekként jelennek meg. (Lubianker Dávid)

Polytechnique (2009)

A Polytechnique igazi mesterkulcsa az életműnek: szinte minden olyan tárgykört felvonultat, ami a direktor kézjegyének tekinthető. Bűn- és felelősségtudat, traumakezelés, a fizikai törvények és a filozófiai kérdések iránti érdeklődés, nemi szerepek, a rend és a káosz viszonya.

Mindez egy iskolai mészárlás igaz történetén keresztül.

1989. december 6-án a Montreáli Egyetem Műszaki Karán egy nőgyűlölő ámokfutó 14 diákot ölt meg, 13-at pedig megsebesített. Az elkövető egészen konkrét céllal lövöldözött: a feminizmusnak üzent hadat, a női nemet okolta saját kudarcaiért, és a mérnöknek tanuló diáklányokra vetítette ki ellenségképét. A fekete-fehér színvilágban készült Polytechnique pedig hidegrázós realizmussal ragadja meg az egyetemi tömeggyilkosság eseménysorát, de egy férfi és egy női túlélő szemszögén keresztül a traumafeldolgozás rögös útjával is szembesít. A rendből a káoszba torkolló mészárlást, majd a káoszból a rend felé tartó lélektani folyamatokat az entrópia fizikai fogalma mentén is árnyalja a rendező.

Denis Villeneuve arra használja fel igazából a tragédiát, hogy a nemi szerepekkel való, fojtogató birkózás, a nemi szerepekben való gondolkozás tévútjára világítson rá. Az ámokfutó gyűlöletének eredője egy férfias kudarc: egy sikertelen felvételi a tisztképzőre. A mészárlást túlélő Jean-Francois öngyilkosságig vezető bűntudatának alapja egy önsorsrontó tévedés: férfi szerepével ellentétben áll, hogy elhagyta a termet, ahol a fegyveres pár pillanattal később a női túszokat agyonlőtte. Valérie pedig eleve azzal birkózik, hogy egy nő egyik lábával léphet-e a repülőgéptervezés, míg a másikkal az anyaság útjára. Denis Villeneuve szerint annyival egyszerűbb lenne embernek maradni, és felnevelni egy nálunknál jobb és bölcsebb generációt, mint a nemi szerepekkel vesződni. Ahogy a női túlélő mondja a film végén: „Ha fiam lesz, megtanítom szeretni. Ha pedig lányom, megmondom neki, hogy övé a világ.” (Kiss Tamás)

Ellenség (2013)

Az elidegenedés ártatlanságát csodálattal figyelve jutunk el a kétségbeejtő mit sem értésig. Denis Villeneuve talán legkevésbé megértett filmje az Ellenség, amely a nyomasztó sárga szűrő mögött rejlő felhőkarcolók emberi kapcsolatokat szétporlasztó, de egyben az ártó figyelés átható hatását rejti. Dekódolni nehéz, de a benne rejlő különcség vonz és nem ereszt az utolsó (váratlan) pillanatig – ami bizony behálóz.

ellenseg-enemy-denis-villeneuve

Adam, a főiskolai tanár (Jake Gyllenhaal) a torontói főiskola tanára egyszerű és eseménytelen életet él, mikor meglátja önmagát egy filmben. Megszállottan kezdi kutatni a hasonmását, és mikor megtalálja, találkozót is kér tőle. Gyllenhaal kétszeresen is uralja a játékidőt (még ha karakterei lassan el is veszítik a kontrollt) végig kétségek közt tartva a nézőt, vajon két külön emberről van szó vagy éppen egy azon ember szétvált személyiségeiről. Villeneuve hatodik filmjével az elidegenedést helyezi a főszerepbe Kafka régre nyúló örökségét folytatva megtoldva Ingmar Bergman vizuális szimbolizmusával – legalábbis egy hangsúlyos, de más jelentésű állattal. A mindent átjáró és fölénk magasodó óriás entitás 2013-ban még táptalaj nélküli volt, 11 évvel később már a totális állam a közbeszéd része lett, így ma az Ellenség aktuálisabb, mint valaha. (Nagy Tibor)

A sivatag románca (1998)

Valahol el kell kezdeni, de azért voltak már jobb startok a filmtörténelemben, mint A sivatag románca. Pedig ez az 1998-as alkotás annak idején Kanada nevezettje volt az Oscar-gálára a Legjobb idegen nyelvű film kategóriájában. Mégis olyan, mintha egy vizsgamunka lenne, egy rövidfilm története kinyújtva 88 percre, amelyben egy épkézláb gondolat sem képes megfoganni. Furcsa, hogy pont egy romantikusnak és viccesnek szánt történettel indította karrierjét Villeneuve, mert ezekben általában fontos a frappáns szövegkönyv – ez pedig szinte teljesen hiányzik.

Egy modellként dolgozó 26 éves lány, Simone (Pascale Bussiéres) autóbalesetet szenved, és emiatt átgondolja életét. Rájön, gyereket akar, és ehhez rögtön legjobb barátját, Philippe-et (Alexis Martin) kéri kölcsön. Ő rengeteget hezitál, mert valójában szerelmes a lányba, de nem akarja, hogy kihasználják, ezért egy rendkívül furcsa feltétellel áll elő a gyerekcsinálással kapcsolatban: ő egy sivatagban szeretné az együttlétüket. Simone azonban hajthatatlan, így hamar a semmi közepén találják magukat, ahol magukat és egymást is jobban meg kéne, hogy ismerjék, de helyette csak jobban szétesik a koncepció.

A-sivatag-romanca-Denis-Villeneuve

Nem szerethetők a főszereplők, megalapozatlan a viszonyrendszerük, a történet meg olyan véletlenszerű elemeket ránt elő, amelyek csak megbolygatják az alapszituációt, de nem viszik izgalmas irányba. Random bűnözők megverik az egyik szereplőt, lehúzza őket egy taxis, vagy rálelnek egy megégetett hullára. Mindezt különösebb báj nélkül tálalja az alkotás, hiszen Simone rendkívül önző, nárcisztikus egyéniség, Philippe pedig egy botcsinálta béta. Örömteli, hogy Villeneuve később sokkal jobb sivatagos filmeket tudott összehozni, bár országa kritikai elismerését már itt megkapta. (Szécsényi Dániel)

Dűne (2021)

Villeneuve hatalmas fába vágta a fejszéjét, mikor elvállalta Frank Herbert híresen megfilmesíthetetlennek tartott irodalmi sci-fi klasszikusát. Hiába csapott le gyermeki rajongással a Warner felkérésére két olyan díjnyertes sci-fi-vel a háta mögött, mint az Érkezés és a Szárnyas fejvadász 2049, a nyomás óriási volt, hiszen olyan legendás filmesek, mint David Lynch és Alejandro Jodorowsky is különböző módokon, de elbuktak a Dűne sikeres adaptálásában. Ráadásul Jon Spaihts és Eric Roth írótársaival rájött, hogy egy filmbe lehetetlen belepréselni az első könyvet úgy, hogy ne vesszen el az alapmű mélysége. Így amellett döntöttek, hogy két darab egészestés moziban álmodják vászonra Herbert ópuszát, ami 2021-ben, a koronavírus-járvány második évében elég rizikós vállalkozás volt főleg, hogy

a második film megvalósulásának feltétele az volt, hogy az első sikeres legyen a pénztáraknál.

A Dűne kapta is az ívet a fél film jellege miatt, továbbá a járvány és a HBO Maxos hibridpremier sem vált a mozis bevételek előnyére, viszont a kimondottan pozitív kritikák és nézői visszajelzések a stúdiót is meggyőzték, hogy bőven van létjogosultsága a folytatásnak. Az Atreides és a Harkonnen ház végzetes leszámolásának és Paul Atreides Arrakis messiásává válásának első felvonása egy igazi epikus, hollywoodi blockbuster, ami Denis Villeneuve érzékeny rendezésének, Hans Zimmer bombasztikus filmzenéjének és Greig Fraser szemkápráztató operatőri munkájának hála végre kibontakozhatott mozifilmes formában is. (Sztepanov Márkó)

Szárnyas fejvadász 2049 (2017)

Villeneuve remek érzékkel kapcsolódott rá Ridley Scott klasszikusnak számító egzisztenciális melankóliájában fürdőző scifi-noirjára . Művészfilmes érzékenységét és a 2010-es évek második felére beérett blockbuster-tudatosságát együtt alkalmazva a Szárnyas fejvadászhoz készült legacy sequelje sikeresen elkerülte a „szentségtörést”. Húsz évvel a Deckard története után már nem emberek kapcsolják le az elkanászodott robotokat, hanem a replikánsok egy új, engedelmesebb, látszólag kevesebb öntudattal bíró generációja veszi őket üldözésbe. Ilyen szárnyas fejvadász-replikáns K. is (Ryan Gosling), aki rendfenntartást segíti azzal, hogy felettesei utasítására írtja a régi típusú android-szökevényeket, azonban egy összeesküvésbe keveredve egész addigi léte és helye a világban megkérdőjeleződik.

denis-villeneuve-szarnyas-fejvadasz

Villeneuve sikeresen emeli 2017-es környezetbe a Szárnyas fejvadászt naggyá tevő elemeket: az egzisztenciális-morális dilemmákat és ellentmondásokat, valamint az egyedi, sajátosan melankolikus hangulatot. K. története nemcsak egy fordított perspektívába helyezi az eredeti mű legfőbb kérdését (mi a különbség igazi és mesterséges között – ezúttal egy replikáns nézőpontjából), hanem aktualizálja is a saját jelenére nézve (a replikáns, mint a kapitalizmusban élő kiégett fogyasztó). A legacy sequelek hibájába esve Villeneuve gyakran túlságosan rákapcsolódik az eredeti mű megidézésére, és úgy tűnhet, hogy fél saját útra lépni, mégis van egy-két saját ötlete is.

2049 már nem szimplán egy neonfényes, szintiszőnyeges urbánus közeg.

Villeneuve e zordság és komótosan építkező akció mentén építi tovább Szárnyas fejvadász-univerzumot, ami meglepően jól áll a franchise-nak. Ebben a világban rejlő városon kívüli nyomornegyedek, a gyerekeket dolgoztató vadkapitalista nagyvállalatok bemutatásával sikeresen sátántangósította a Szárnyas fejvadászt. (Nagy Márk)

Fogságban (2013)

Villeneuve a Fogságbannal lett hollywoodi rendező, és indult el a nemzetközi hírnév felé. A Fogságban nélkül nem lenne Sicario, se Érkezés, se Dűne. De a Fogságban saját jogán is megérdemli az elismerést. A gyermekeiket elvesztő szülők történetében ugyanis Villeneuve remek érzelmi hullámvasútra ülteti a nézőt: először együttérzünk a mindent megtenni igyekvő apákkal, aztán egyértelműen túlzásnak érezzük mindazt, amit végül megtesznek. Közben pedig állandó bizonytalanságban tart minket a rendező a módszerek és tettek hatásossága tekintetében. Lehet a tettlegesség megoldás? Hozhat valódi eredményt? Milyen áron? És vajon mindannyiunkban ott rejtőzik az önbíráskodásra hajlamos, magát a rendszer által magára hagyottnak érző kisember?

Denis Villeneuve: Fogságban (Prisoners)

A kínzó kérdések (sic!) mellé bravúros színészi teljesítmények is párosulnak: Hugh Jackman remekül hozza a kicsit egysíkú, de a végletekig kitartó prepper apafigurát, akinek lánya megtalálásán kívül semmi nem számít. Jake Gyllenhaal azonban még nála is nagyobbat alakít a kiismerhetetlen, együttérzésében is hűvös fejjel gondolkodni tudó nyomozó szerepében. Kettejük haláltánca egyre fojtogatóbb, ahogy az idő előrehaladtával egyre csökken a remény a lányok megtalálására, miközben az emberrabló kilétét még mindig teljes homály fedi. Valóban a magát szellemi fogyatékosnak tettető fiú (Paul Dano alakítása is fantasztikus) lenne? Vagy ő nem csak tettet, ezáltal ártatlanul bűnhődik? A Fogságban sok szempontból a szintén fojtogatóan fantasztikus Blue Ruin párdarabja, tematikában, színvonalban és méltatlanul alacsony ismertség tekintetében egyaránt. Ráadásul mindkettő 2013-ban készült. Micsoda év! Emlékezetes lehet a mély kérdéseket feszegető filmek szerelmeseinek, és minden bizonnyal Villeneuve-nek egyaránt. (Hancsók Barnabás)

Felperzselt föld (2010)

Villeneuve a Polytechnique után, a civilizált táradalmunknak egy másik kritikus témáját, a közel-keleti konfliktusokat boncolgatja. Kár, hogy a Felperzselt földdel (egyelőre) berekesztette a politikai töltetű tendenciáját, mert piszkosul jól állt neki. A geográfiailag és szociokulturálisan konkretizálhatatlan expozíciójú film egyszerre több idősíkon mutatja be a Kanadában menekültként elhalálozott Nawal (Loubna Azabal) életútját két gyermeke, Simon (Maxim Gaudette), de elsősorban Jeanne (Mélissa Désormeaux-Poulin) „szemszögén” keresztül. Végrendeletben kéri, juttassanak el bátyjuknak és halottnak vélt apjukhoz egy-egy borítékot. Anya és lánya párhuzamos nyomozó thrillere a fiú harmadik felvonásbeli involválásával, egy sokkoló, modernizált görög drámává válik. Adaptálni Wajdi Mouawad Futótűz című színdarabját (amit idehaza is játszanak), talán bárhogy lehetne, a siker biztos volna. A film legnagyobb erőssége ugyanis kétségkívül a bitang erős történet, ami tökmindegy merre játszódik, és tán az is, kinek a vezényletével. Érdekes az elmúlt években

sci-fi-ikonná nemesedő, elsősorban képekben gondolkodó Denis Villeneuve korai munkáit megnézni,

főleg a Dűne ismeretében. Vallás, kultúra és politika találkozása az egyénen túlmutató mégis elszigetelő sivatagos pusztán, ami még az Arrakison sem volt ennyire hatásos, mint abban a bizonyos buszos jelenetben, valahol Libanon Felperzselt földjén. A 83. Oscar-gála kanadai nevezéseként ugyan alulmaradt az Egy jobb világgal szemben az idegennyelvű kategóriában, kimagasló színészi teljesítményei, végig feszült atmoszférája és morálisan súlyos kompozíciói elhozták Villeneuve számára az igazán széles körű ismertséget, így az első hollywoodi lehetőségeket is. (Gyenes Dániel)

Dűne: Második rész (2024)

A Dűne első részének filmre adaptálásával Denis Villeneuve akkor is a kortárs rendezők élvonalába pozícionálta volna magát, ha korábban ezt még nem tette volna meg. Frank Herbert kultikus művét is sok más nagyszabású történethez hasonlóan körbe lengte a megfilmesíthetetlenség legendája, azonban ahogy minden legenda egyszer megdől, úgy az Arrakison játszódó epikus sci-fi is végre megkapta méltó filmes adaptációját. A homokférgeket megszégyenítő erővel a mozikba robbantó Dűne: Második rész már egy igazi örömjáték, amelynek egyetlen feladata van: Paul Atreides bosszútörténetének és a már az első felvonásban is megpedzegetett filozófiai kérdésekkel átszőtt sorstragédiának tökéletes lezárást adjon.

A Dűne 2 a parádésan sikerült első részhez képest is szinte minden téren magasabbra emeli a lécet, talán csak a dramaturgia feszessége enged pár percnyi időt arra, hogy a filozófiai mondanivaló kibontásának megadja a szükséges helyet. A Giedi Prime-on játszódó fekete-fehér szekvencia, az elképesztően átélhető csatajelenetek, a mesteri operatőri munka és a Dream Teamnek is beillő szereposztás már önmagában megéri a nézők csodálatát, de az alkotógárda legnagyobb erénye, hogy az alapmű gondolatiságát a kényszerű tömörítések és változtatások ellenére is makulátlanul átcsempészik a filmbe is. Frank Herbert Dűnéje a sci-fi irodalom hivatkozási alapjának számít, Denis Villeneuve adaptációja pedig ugyanerre a trónra ült fel 2024-ben. (dr. Rókus Ákos)

Érkezés (2016)

Az Érkezés nemcsak a Denis Villeneuve-filmek, de a sci-fik között is kiemelt helyen szerepel. Pontosan azért, amiért a műfajt is kedveljük:

olyan különleges gondolatkísérlet, mely nem látott világokról, a tudomány mai állása szerint nem megélhető élethelyzetekről,

de mindig valós pszichológia, társadalmi, politikai stb. megközelítéseket alkalmazva gondolkodik. A Ted Chiang Életed története című novellájából Eric Heisserer által írt történet a nyelv és az idő különleges természetéről elmélkedik. Léteznek olyan (egyébként a fizikusok egy elég széles köre által elfogadott) elméletek, mely szerint az idő valójában nem lineáris, hanem egyszerre jelenlévő, csupán az ember korlátozott képességeivel nem képes másképpen érzékelni. A film hősei, Louise (Amy Adams) és Ian (Jeremy Renner) egy olyan idegen fajjal találkoznak, akik az időt e szerint képesek megélni, nem úgy, mint az emberek. Amikor Louise elsajátítja a faj (Villeneuve és Heisserer által elkészített, valóban működőképes) nyelvét, azáltal az idegenek időérzékelését is magáévá teszi, elindul egy olyan úton, amiről már nem tud visszafordulni.

Bár maga a történet is rendkívül érdekes, mit sem érne a hihetetlenül erős atmoszféra nélkül, mely valamennyi Villeneuve-film sajátja. Az egész filmet egyfajta köd lepi be – az a homály, mely aztán Louise életére is finoman ráül, és amelyet mind Bradford Young csodálatos képei, mind Jóhann Jóhannsson fantasztikus zenéje (a Max Richter On the Nature of Daylight  című művéből vett zenei részletekkel együtt) segítenek megteremteni. (Molnár Kata Orsolya)

Sicario: A bérgyilkos (2015)

Mexikó a pokol. Az ott dúló erőszak az abszurditás oly fokát éri el, hogy filmre vitele már nem is tűnik realizmusnak: Dennis Villeneuve 2015-ös remekműve, a közép-amerikai drogháborúról szóló Sicario csaknem horror. Annak viszont gyönyörű! Roger Deakins, sokszorosan díjazott és Oscar-jelölt operatőr megbabonázó erejű képein a főszereplőt Emily Blunt játssza; idealista FBI-ügynökként olyan titkos műveletekbe keveredik, ahol nemsokára maga sem tudja eldönteni, ki áll a jó oldalon, és létezik-e olyan egyáltalán; körülötte elpárolognak a törvények és csak a háború marad. Pokoljárásában a hallgatag Benicio del Toro kíséri.

Miért lehet ez Denis Villeneuve legjobb műve? Azért, amit vállal, és amilyen hatékonyan teljesíti.

A low intensity conflict ugyan háború, de jellemzően a kameráktól távol vívják; legtöbb áldozata kis csoportokban hal meg és a horror java a békés lakosságon csapódik le; ez zajlik most Mexikóban. Két lépés az Egyesült Államok határától, de senki sem lepődik meg a lefejezett hullákon.

A Sicario iszonya pedig tudatosan választott eszköz. Az iszony nem azért támad bennünk, mintha a mai háborúk felülmúlnák borzalmaikban a múltbelieket, hanem azért, mert a mi toleranciánk csökkent irányukban, méghozzá radikálisan. Ezért van filmművészeti létjogosultsága a realista konfliktushorrornak: egyrészt azt tudatosítja, hogy ma is létezik a nem konvencionális háború borzalma (alkalmasint a civilizáltnak tekintett határok közvetlen szomszédságában); másrészt azt, hogy a mi világunk már olyannyira elidegenedett a háború következményeitől, hogy egy Sicario-féle alkotás belőlünk borzadályt vált ki – és ez nagyon jól van így. Folyamatosan csökken a közép-amerikaihoz hasonló háborúk száma a világban, de nem szabad elfelejteni, hogy léteznek – és természetesnek venni sem szabad őket.

Szépségesen sötét, véres, kegyetlen, mesteri munka, egy horrorköltemény emberállatokról, ahol a szörnyeket és áldozataikat zseniális színészek alakítják festményre illő képkockákon. Ülj be, nézd meg, légy rosszul, ismételd. (Havasmezői Gergely)

Filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com