Magazin

BIDF 2019: Lehet, hogy a jövő a nemzet, de anyádtól mikor költözöl el?

A szlovák paramilitáris szervezettől az anyjával élő, gyáva, cseh neonáciig: avagy két film (Ha jön a háború, Daliborek szerint a világ) a 2019-es BIDF programjából, amelyek kényelmetlen közelségből mutatják meg számunkra a térségünkben egyre inkább új erőre kapó szélsőséges nacionalizmus és fasizmus két egészen eltérő arcát.

Az a baj a mai fiatalokkal, hogy nem voltak katonák!

A fenti megállapítást Szlovákiában nemcsak a bajszuk alatt dörmögő, zsémbes öregemberek gondolják, hanem a húszéves Peter Svrcek is. Peter azzal a céllal alapította meg a Slovenskí Branci (Szlovák Újoncok) nevű félkatonai szervezetet, hogy az közösséggé kovácsolja a céltalan szlovák fiatalságot. Hogy felkészítse az ország jövőjét jelentő generációkat arra, hogy képesek legyenek megvédeni a hazát. Az ő világukat mutatja be Jan Gebert Ha jön a háború című dokumentumfilmje. Kezdetben egészen ártatlannak tűnik, hisz csupán néhány fiatal összejön hétvégén, hogy katonásdit játsszon.

Ugyan, miben más ez, mint amikor szerepjátékosok vonulnak ki az erdőbe, hogy megleljék Smaug kincsét? Vagy amikor a furry szubkultúra tagjai állatnak öltözve megszállnak egy Holiday Innt? Legalább a friss levegőn vannak és mozognak, nem? Aztán ahogy halad előre a film, úgy lesz egyre nyugtalanítóbb az egész, és úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy a táborozás könnyedén olyan irányt vehet, amit már nem lehet elintézni annyival, hogy „ez is csak egy olyan ártatlan hobbi, mint bármi más”.  Az ártatlan hobbiszervezetek ugyanis nem vallanak fasiszta/erősen fasizmusba hajló nézeteket és értékrendet. Arról nem is beszélve, hogy noha a Slovenskí Branci a gyakorlataihoz hatástalanított fegyvereket használ, sajnos nagyon jól tudjuk, hogy könnyedén megoldható ezeknek az újraaktiválása. A közelmúltban terroristák és maffiózók is tömegével szereztek újraélesített szlovák géppisztolyokat. A Charlie Hebdo szerkesztőségén történő rajtaütés során is ilyen fegyvereket használtak.

Nincs mit szépíteni: a Szlovák Újoncok, akkor is egy kripto-fasiszta alakulat, ha azt a tagjai nem ismerik el.  Noha a szervezet célja, hogy segítse a nemzetet, a 73 perces játékidő alatt egyetlen egyszer sem látjuk, hogy érdemben is tennének valamit Szlovákiáért. Nem végeznek jótékonysági tevékenységet, nem látnak el önkéntes katasztrófavédelmi vagy polgárőri feladatokat, de még a szemetet sem szedik szelektíven. Egyedüli tevékenységük, hogy katonai hadgyakorlatokat tartanak, illetve esetenként hagyományőrző rendezvények keretében őrző-védő funkciókat töltenek be. Olykor pedig kisiskolásoknak tartanak előadást arról, hogy lehet, hogy Szlovákia kicsinek tűnik, de nagyon sok szláv van a világon, akiket egységbe kell fogni. (A szervezet egészen közeli kapcsolatot ápol az orosz kormány nem hivatalos paramilitáris szervével, az Éjjeli Farkasokkal.) A militarizmus propagálása, az erő mindenen túli felsőbbrendűségének hirdetése és a nemzet – területileg is – „újra naggyá tétele” épp annyira alapvető jellemzői a fasizmusnak, mint az autoritásba vetett feltétlen hit. Így talán nem is meglepő, amikor Peter a film egy pontján eltörli a vezetőségi választásokat, és örökös elnöknek nevezi ki magát. Azt se feledjük, hogy ő és a társai is úgy képeznek ki másokat, hogy hivatalos katonai kiképzésben ők sem részesültek, mégis rangjelzéssel ellátott egyenruhában masíroznak nyilvános helyeken.

A Ha jön a háború egyik erénye az, hogy igen szemléletesen mutatja be, hogy minden polkorrekt megfogalmazás ellenére a Szlovák Újoncok (és a hasonló elvek mentén épülő szervezetek) védhetetlenül fasiszták. Mondhatják, hogy ők elhatárolódnak a nácizmustól és a fasizmustól, de ez valójában csak marketingfogás. Peter is felismerte, hogy fasisztának lenni nem menő. Ebből adódik az a fura ideológia – ami jellemző a legtöbb hasonló politikai és civil szervezetre –, hogy bár egyértelműen szélsőjobboldaliak, magukat sosem nevezik annak, és szóban elhatárolódnak a történelmi fasizmustól. (Ezért is váltotta le napjainkban a szélsőjobboldal fogalmát az alt-right.)

A másik keserű – ámbár a filmben sajnos kevéssé jól kommunikált – tanulság pedig ironikus módon nem pusztán a baloldali, de a nacionalista érzelmű nézőknek is aggasztó lehet. Azaz hogy nem is biztos, hogy Peter olyan nagyon komolyan gondolja azokat a konzervatív értékeket, amelyeket állítólag maga is vall (és amelyek a szervezetének ideológiai gerincét adnák.). A film során ugyanis szépen kiderül, hogy a szervezet Peter számára csak egy ugródeszka arra, hogy bekerülhessen a nagybetűs politikába. Szemléletes példája annak, amikor egy pszichopata jegyeket mutató politikus könnyedén kihasznál egy népszerű ideológiát arra, hogy előrelépjen a ranglétrán.

Ám annak ellenére, hogy egészen jól sikerül rávilágítani arra, hogy miként működnek ma a szélsőjobboldali szervezetek, a Ha jön a háború dokumentumfilmként mégis legfeljebb csak félsiker, hiszen a legfontosabb kérdésekre sajnos nem képes választ adni. Ugyanis bár megmutatja a veszélyt, de nem magyarázza meg, hogy miért is történik mindez. Miért csatlakoznak százával ezek – a látszólag normális családi háttérrel bíró – fiatalok egy ilyen szélsőséges szervezethez? A film egy másik szereplője a gimnazista korú, friss újonc Adam, de Jan Gebert se hozzá (sem a többi karakterhez) nem visz minket annyira közel, hogy igazán megértsük, hogy mi vonzza őket ebben a világban. Azon túl persze, hogy a fiataloknak eleve vonzó a katonásdi, az azzal járó erő és hatalom ígérete. Illetve Peter elmondása szerint: az ő generációja nem kapott igazi útmutatást senkitől. Lehet, hogy ez így van, de kétlem, hogy ebben az esetben egy fiatal, egomán politikusjelölt lenne a legalkalmasabb a fiatalság helyes útra tereléséhez.

Vaskeresztes birodalmi zászló, acélbetétes bakancs és rikító, sárga, Billás nejlonszatyor

A Ha jön a háború legnagyobb hibája, hogy noha rámutat a veszélyre, alig tesz igyekezetet arra, hogy meg is értse. Illetve – részben ezért, részben a tipikus dokumentumfilmes/házi videós képi megoldásai miatt – sajnos filmként sem túl izgalmas. A cseh Vít Klusák Daliborek szerint a világ című doku-drámája azonban épp ezekben az aspektusokban kiemelkedő. Egy elképesztően furcsa, szürreális és meghökkentő alkotás, ami sokkal közelebb áll egy Sztálin halála jellegű politikai szatírához, mint bármihez, amire a dokumentumfilm jelző alapján asszociálnánk.

A Daliborek szerint a világ tulajdonképpen egy portréfilm a címszereplő 36 éves, anyjával élő, neonáci, ipari festőről. Ez pedig már önmagában meghökkentő, hiszen életrajzi és portréfilmek nagy formátumú emberekről szoktak készülni, Daliborek azonban minden, csak nem nagy formátumú vagy fontos. Legalábbis első ránézésre, aztán amint elkezdődik a film, nem kell sok, hogy megértsük, miért látott benne fantáziát a rendező, Vít Klusák.

Klusák eredetileg a Youtube-on talált rá Daliborekre. Hősünk ugyanis szabadidejében – jobb szó híján – vloggerkedik. Videóiban (ugyan eredeti csatornáját a film premierje idején törölte, de pár még fellelhető) különböző karakterek bőrébe bújva, ripacskodva parodizálja ki a liberálisokat, hirdeti a szélsőjobboldali eszméket, cseh nacionalista rockszámokat énekel fel, vagy éppen viperákat (mármint teleszkópos botokat) tesztel.  Minél többet látunk Daliborekből, annál inkább tűnik úgy, mintha nem is dokumentumfilmet, hanem a Coen testvérek egy különösen elborult szatíráját néznénk.

Ha épp megpillantanád a buszmegállóban, ahogy fekete egyenruhában, napszemüvegben (talán egy neonáci zenekar pólójában) mogorván áll, akkor ugyan fenyegetve érezhetnéd magad (bár a mindenhová magával hurcolt sárga zacskó, kissé illúzióromboló), ám hamar kiderül, hogy hősünk csak a szavak, nem a tettek embere. Lehet, hogy külsőleg a neonáci definíciójának tökéletes megtestesülése, ám a nagy hangon előadott agresszív, felháborító, gyűlöletkeltő vagy szimplán csak végtelenül ostoba megállapításai mögött egy meglepően jámbor és már-már gyermekded személy húzódik meg.  Fél elmenni egy tüntetésre, nem szavazott, mert nem találta meg az értesítőt, gyerekesen hisztizik, amikor az anyja bejelenti, hogy összejött valakivel. Hiába szidja minden második szavával a bevándorlókat és a cigányokat, amikor az új mostohaapja (aki a kilencvenes években állítólag cigánytelepeket terrorizált) megkérdezi, hogy jön-e romákat verni, máris visszakozik.

Hogy az ideológiája mennyire ellentmondásos, azt mi sem szemlélteti jobban, mint az a jelenet, amikor a barátnőjét próbálja meggyőzni arról, hogy nem lenne szabad általánosítania és minden “ferde szeműt” összemosnia, hisz a japánok nem olyan rosszak, mint a vietnámiak. Két jelenettel később természetesen minden bevándorlót patkánynak nevez.

Minél tovább nézzük a filmet, annál nyilvánvalóbb, hogy a neonáci Daliborek maga is csupán egy felvett póz. Egy félénk, mulya gyermek karaktere, aki megpróbál erősnek látszani. Hogy ez mennyire így van, azt a vetítés után a film társírója osztotta meg velünk: Daliborek egy szakítás következtében lett neonáci.

A Daliborek szerint a világ egy meghökkentő, provokatív és mindenképpen egyedi betekintés egy meglehetősen ellentmondásos ember életébe. Mondhatnánk, hogy talán ezzel kissé jobban megérthetjük a köztünk élő számos másik Daliborek gondolkodását, hogy a szélsőséges gondolatok mögött mindig valami személyes bukás és tragédia rejlik: egy szerelmi csalódás, egy alkoholista apa, egy túlgondoskodó/zsarnoki anya (mint Daliboreké, aki az ajtóban várja haza „kicsi” fiát, hogy aztán rögvest ráparancsoljon: „irány fürdeni, már engedem a vizet!”), vagy éppen a tudat, hogy nem sokra vitte az életben, és ennél sokkal többre már nem is nagyon fogja. Felmerül annak a kérdése is, hogy nem káros-e trivializálni az ilyen káros eszméket hirdető egyént. Másfelől a Daliborekekhez hasonló emberek ellen, akik észérvekkel meggyőzhetetlenek és képesek egy holokauszttúlélő szemébe mondani, hogy „az nem is úgy volt”, a humor és a megszégyenítés lehet az egyik hatásos fegyver. (Megint más kérdés, hogy mennyire számít megszégyenítésnek, ha valaki hülyét csinál magából, miközben tudja, hogy filmre veszik.)

Bármennyire is tűnik Daliborek utánozhatatlannak, nincs egyedül. Ám még mielőtt súlyos tanulságokat vonnánk le a filmből, érdemes észben tartani – amit a film utáni beszélgetésben az író sem rejtett véka alá –, hogy a jelenetek egy része rekonstrukció. Azaz a szereplőkkel eljátszattak valamit, ami hasonlóképpen, de állítólag megtörtént.  Ez pedig felveti a kérdést, hogy mégis mennyire fedi a valóságot az, amit látunk? Tényleg valódi embereket láttunk, vagy az egész csak egy Sacha Baron Cohen munkásságához hasonló médiahecc? Ezt a megbízhatatlanságot pedig csak erősíti, hogy a film kifejezetten jól néz ki. A legtöbb dokumentumfilmmel ellentétben itt a készítők arra is ügyeltek, hogy amit látunk, az vizuálisan érdekes legyen (a változatos kameraállások közt nem egy drónnal készült felvétel is akad.)

Ezt sajnos innen nem lehet eldönteni, ám a Daliborek szerint a világ talán még jobban működik játékfilmként, mint dokumentumfilmként. Feledhetetlen utazás egy neonáci koponyája körül, ami egyszerre vicces, sokkoló, felháborító és minden ízében egyedülálló élmény.

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com