Magazin

Tízből tíz: Eddie Murphy legjobb alakításai

Eddie Murphy utánozhatatlan, harsány egyéniségével igazi ikonná vált a ’80-as években. A humoristából lett akciósztár azóta számos nagydumás, széles mosolyú, energikus, önteltsége ellenére dörzsölt karaktert formált már meg az évek során. Gyakran egy történeten belül többet is. Legismertebb filmje, a Beverly Hills-i zsaru nosztalgia-folytatása kapcsán gyűjtöttük össze ezek közül a legemlékezetesebb szerepeit.

48 óra (Walter Hill, 1982)

Még mielőtt Amerikába jött volna, vagy zsarunak állt Beverly Hillsben, Eddie Murphy csak úgy mellékesen segített létrehozni a „buddy cop” komédia alműfaját Walter Hill rendező, Nick Nolte és a film forgatókönyvírói társaságában. Ennek lényege, hogy egy egymással eléggé összekülönböző párost egy rendőrsztori közepére helyeznek, majd az ügy megoldása során pikírt megjegyzéseiket hallhatjuk, kibékíthetetlen jellemeik ütköznek. Eközben viszont barátságuk szép lassan pislákolni kezd. Később a Halálos fegyver, Az utolsó cserkész és megannyi alkotás építkezett abból, amit a 48 óra megalapozott. Eddie Murphy egy kihagyhatatlan alkotóelem volt ebben a koktélban: a kőagyú fehér zsaru mellett a „street smart”, börtönviselt fekete csóka, akinek megvan a maga esze, lelőhetetlen nagydumás, de a szerencsének híján van.

Reggie Hammond bár nem rajong a törvény szolgáiért, belső erkölcsi iránytűje, valamint aktuális haszonlesése mégis arra sarkallja, hogy két nap erejéig besegítsen a Los Angeles-i rendőrségnek. Eközben Murphy képes arra, hogy belehelyezkedjen a rendőri védelem nyújtotta hatalomba, egy nagyon szórakoztató bárjelenetben pedig az egészen fiatal – mindössze 21 éves – színész mindenkit leteremt, és egyúttal leteszi névjegyét Hollywoodban. Egy megállíthatatlan szócső, miközben hihetetlenül vicces, és tekintélyt parancsoló. Valódi sztármatéria volt már itt is, és egyenes út volt számára a még fontosabb főszerepei és Hollywood A-kategóriája irányába. (Szécsényi Dániel)

Szerepcsere (John Landis, 1983)

John Landis rendező sorra gyártotta az olyan kasszasikerekké váló, felnőtteknek szóló, mégis gyermeklelkű komédiákat az 1970-es évek végétől kezdve, mint a Party zóna, a Blues Brothers, a Szerepcsere, a Kémek, mint mi, A három amigó és az Amerikába jöttem (szintén Eddie Murphy-vel). A produkciók közös vonása, hogy az akkortájt induló és népszerűsége csúcsán lévő Saturday Night Live szkeccskomédia műsor legsikeresebb humoristáit szerepeltették és az ő egyéniségükre, illetve sajátos színészi eszköztárukra építették bohókásan harsány stílusukat.

A Szerepcsere a klasszikus Koldus és királyfi történet újragondolása az 1980-as évek Amerikájának társadalmára szabva, ahol egy tehetős üzletember, Louis Winthorpe III (Dan Aykroyd) és egy közönséges, színesbőrű kéregető, Billy Ray Valentine (Eddie Murphy) próbálják ki, hogy milyen a másik bőrében élni, miközben a szerepcsere szervezői arra keresik a választ, hogy

a vele született tulajdonságai vagy a körülményei határozzák meg egy ember jellemét?

A film nemcsak a kor kétségbeejtő gazdasági körülményeire és az etnikai kisebbségek helyzetére reagál szórakoztató, mégis releváns gegjeivel, hanem az üzleti élet csúcsán nyerészkedő gazdasági elit életvitelét és a társadalomban betöltött piócaszerepét is szatirikus, ámde esendősége miatt szerethető színben tűnteti fel. Ehhez pedig olyan klasszikus óhollywoodi sztárok asszisztálnak, mint Ralph Bellamy és Don Ameche, akik – Aykroyd és Murphy infantilis komikus karaktereihez képest – játékos eleganciát kölcsönöznek a filmnek, amit csak a mindig magabiztos Jamie Lee Curtis feltűnése tesz a korhoz hűen igazán szexivé. (Lubianker Dávid)

Beverly Hills-i zsaru trilógia (Martin Brest, 1984; Tony Scott, 1987; John Landis, 1994)

Ha ikonikus szerepekről és ikonikus, karriereket meghatározó filmszériákról beszélünk, akkor a Beverly Hills-i zsaru az élbolyba tartozik. Hiszen nemcsak egy színészt, hanem kis túlzással egy egész korszakot is megtestesít. A pofátlanul nagydumás, laza, poénkodós, ugyanakkor dögös zenékkel, stílussal és cool erőszakkal hódító 80-as éveket, mely ugyan javában zajlott, de az első rész volt az, ami a 70-es évek cinikus, komor akciófilmjeit végleg a szekrény legmélyére rugdosta. Nem lehet elképzelni ennek a kornak karakteresebb hőst, mint Axel Foley-t, aki mindenkinek bepofázik, mindenkinek az agyára megy, de mégis ő oldja meg az ügyet, ráadásul detroit-i „street smart” munkásosztály-zsaru létére jobban pörgeti a fegyvert, mint a régi idők cowboyai.

Ez az a szerep, amit Eddie Murphy-re öntöttek és senki másra. Az ő géppuskaszájú előadásmódjára, az ő csibészes karizmájára és energiájára. A Beverly Hillsi zsaru előtt Murphy sztárnak számított, utána viszont már A+ kategóriás szupersztár volt, aki mindenkit lenyomott a mozipénztáraknál. Mintha maguk a filmek is tökéletesen mintáznák pályája alakulását: Az első rész a kacagtató frissességet és eszképizmust, a második rész az egoista túlzásokban való hedonista (ugyanakkor kellően szórakoztató) elmerülést, a harmadik rész viszont már a kiégést és a teljes megfáradtságot. De az biztos, hogy a Beverly Hillsi zsaru-ban (vagy legalábbis az első két részben) van egyfajta öröklétűség, ami miatt mindig elő lehet őket venni. Időtlen hangulat, zenék, poénok, akciók és egy mindig szórakoztató Eddie Murphy. (Szabó Kristóf)

Amerikába jöttem (John Landis, 1988)

Kevés ütősebb karrierkezdés létezik, mint Eddie Murphyé, aki a nyolcvanas években csak úgy öntötte magából az egytől egyig legendássá váló filmeket. Ezek között az Amerikába jöttem talán az egyik legkönnyedebb és legszerethetőbb darab, hiszen a színész humoros vénája mellett megcsillogtatta a pályafutása során ritkán látott romantikus oldalát is. A film a második együttműködés volt a rendező John Landissal a szintén nagyon szórakoztató 1984-es Szerepcsere után, de itt a rendezőt már maga Murphy kérte fel, aki nemcsak szereplője volt a filmnek, hanem a sztori ötlete is tőle származott. A fiktív afrikai ország hercegeként Amerikában érkező Akeem története 1988 harmadik legnagyobb bevételét termelő filmje volt, de hiába készült 36 éve, poénjai kiállták az idő próbáját, és ma is akárhányszor újra lehet nézni.

Ez volt Murphy karrierjében az első olyan film, ahol nemcsak egy szerepet, hanem további figurákat is eljátszott. Ezt a Peter Sellers előtt tisztelgő gesztust később a Bölcsek kövérében, a Fergeteges forgatásban és a Norbitban is megismételte – ezúttal Randy Watson soulénekes, a zsidó Saul és Clarence, a borbélyszalon tulajdonosának karakterét is magára öltötte. Méghozzá fergetegesen, amihez Rick Baker maszkmester Oscar-díjra jelölt munkája is hozzájárult. (Molnár Kata Orsolya)

A dzsentlemanus (Jonathan Lynn, 1992)

Hogyan lehet viccet csinálni az állami korrupcióból? Az angol Jonathan Lynn író-rendező először a BBC-nek gyártott sikerszériájával, az Igenis, Miniszter Úr!-ral, majd annak folytatásával az Igenis, Miniszterelnök Úr!-ral válaszolta meg a kérdést, de a téma amerikai karrierje során is foglalkoztatta. Filmjei (Vinny, az 1ügyű, A pénz boldogít, Bilko főtörzs, Egyedül nem megy, Bérgyilkos a szomszédom) olyan karaktereken keresztül figurázzák ki a különböző autoritásokat, a jogrendszer ellentmondásait és az írott és íratlan törvényszerűség ambivalenciáit, akik nem hozzáértésük, sokkal inkább valamilyen véletlen körülmény hatására kerültek pozíciójukba.

A dzsentlemanus hasonló high-concept komédiája egy dörzsölt szélhámosról szól, akit pusztán névazonossága okán, csalással választanak be a kongresszusba. A nagydumás Thomas Jefferson Johnsont (Eddie Murphy) ugyanis ugyan úgy hívják, mint körzetének nemrég elhunyt képviselőjét, aki helyett a tájékozatlan választók gondolkodás nélkül leszavaznak a sosem látott csalóra. Thomas stiklijei azonban semmiségeknek bizonyulnak az amerikai törvényhozásban tapasztaltakhoz képest, ahol a pénz sokkal nagyobb úr, mint a jog. A dzsentlemanus politikai szatírája máig releváns, bemutatása után több, mint három évtizeddel is aktuális. Murphy önfeledt bohóckodásához és karikatúra-karakterének gátlástalanságához ráadásul olyan lelkiismereti fordulat társul, ami miatt figurája nemcsak fájóan szórakoztató, de végtelenül szerethető is. (Lubianker Dávid)

Vámpír Brooklynban (Wes Craven, 1995)

Hollywood imádja a nagy átalakulásokat. Amikor egy színész kilép a skatulyából és merészet lépve a típusa ellen játszik. Humoristából lesz a legfélelmetesebb sorozatgyilkos, akciósztárból a legviccesebb komikus, a szépfiúról pedig egy koszos, drámai szerepben derül ki, hogy komoly színészi tehetsége is van. Ám ironikus módon részben éppen az átalakulásairól ismert Eddie Murphy a kivétel. Hiszen akár nagydumás zsernyákként, akár animált szamárként vagy éppen túlsúlyos bohókás professzorként tűnt fel a vásznon, valójában – árnyalatnyi különbségekkel ugyan, de – mindig ugyanazt a szerepet játszotta. Eddie Murphy-t.

Ez alól talán az egyetlen markáns (majdnem) kivétel az 1995-s Vámpír Brooklynban. Ami nem pusztán Murphy karrierjének egyedüli horrorfilmje, de az egyetlen alkalom, amikor gonosztevőt alakított. A Wes Craven rendezte vámpír-komédia Murphy akciófilmes sikerei és a családi vígjátékokra történő szinte teljes átállása közötti átmeneti időszakban készült. A Vámpír Brooklynban az életmű messze legbizarrabb és leginkább zavarba ejtő kísérlete. És alapvetően nem is egy túl jó film. Bár világklasszikus komikus a főszereplő, a film mégsem tudja eldönteni, hogy milyen hangvételt üssön meg. Néhány jelenetben ugyan felsejlik a Rémálom az Elm utcában és a Sikoly sorozatokat jegyző Craven zsenije, a film nagyrésze cazonban éltalannak és súlytalannak érződik. Miközben – a nem Murphyhez kapcsolódó – humora is inkább fárasztó.

Ám, ami miatt érdekessé válik ez a (kvázi)-Blacula remake, az éppen Eddie Murphy.

Aki épp egy ilyen elborult filmben igyekszik megmutatni visszafogottabb, komolyabb és gonoszabb énjét. Az az igazság, hogy nem sikertelenül. Bár a szokottnál jóval kevesebbet vigyorog, a sármja így is megigéző. Persze teljesen itt sem tud szabadulni önmagától és folytatja az Amerikába jöttemmel megkezdett, majd a Bölcsek kövérével csúcsra járatott, több karaktert eljátszó szokását. Amely gegek kétségtelenül a film legszórakoztatóbb részei – és most még dramaturgiai indokot is sikerült nekik adni. A Vámpír Brooklynban ugyan összeségében sem horrorként, sem pedig vígjátékként nem ér fel az elvárásainkhoz, mégis egy érdekes relikvia. Egy furcsa kitekintés arra, hogy milyen lett volna, ha minden idők egyik legismertebb komikus színésze nem csak maszkokban mutatná meg más arcait. Illetve keserédes mementója egy olyan korszaknak, amikor még az igazán nagy, csúcsón lévő hollywoodi sztárok merészebbek voltak és mertek kísérletezni. (Pongrácz Máté)

Életfogytig (Ted Demme, 1999)

Tedd Demme börtönkomédiája Murphy karrierjének egyik legfurcsább hangvételű filmje. Az Életfogytigban ugyanis meglepően komoly témák kerülnek elő. Rasszizmus, a büntetésvégrehajtási rendszer kegyetlenségei/igazságtalanságai vagy éppen az, hogy a szabaduló rabok képtelenek visszailleszkedni a társadalomba. Néhány dolgot poénra vesz – mint a börtönökben jelenlévő szexuális visszaélések. Másokat nem: a film egy váratlanul súlyos jelenetében az egyik szabaduló fegyenc öngyilkos lesz, mert nem mer – immár melegként – szembe nézni a börtönön kívüli világgal. Úgy érzi, ott már nincs számára hely.

Ám mindeközben Demme-nek sikerül megoldania, hogy az Életfogytig úgy legyen egy könnyed haver-vígjáték, hogy a fenti témák se nehezedjenek rá és (többnyire) ne is váljanak ízléstelen poénok tárgyává. Természetesen a film fő hajtóereje Eddie Murphy és Martin Lawrence szenzációs párosa. Mindkét komikus karrierjének csúcsán volt ekkor. Épp ezért meglepő, hogy mennyire nem érződik, hogy bármiféle ego-harc lenne közöttük. Épp ellenkezőleg, csodálatos a kettőjük közti kémia. Lawrence szerencsétlen balekja, tökéletes partnere Murphy tejbetök vigyorú, tenyérbemászó simlisének. Egy fajta modern-kori Tom és Jerry/Spencer-Hill féle „se veled, se nélküled” páros az övék. Egyszerűen élvezet nézni ahogy vég nélkül szivatják egymást. Noha a filmben megjelenő komoly témák néha éles kontrasztban állnak a rajzfilmszerű karakterekkel és a cselekmény meseszerűségével, az összkép mégis magával ragadóan jópofa. Egy végtelenül szerethető és szórakoztató vasárnapi matiné-vígjáték. (Pongrácz Máté)

Fergeteges forgatás (Frank Oz, 1999)

Bowfinger (Steve Martin), a kisstílű filmmogul még az ötvenhez közeledve is a nagy áttörésre vár. Végső elkeseredésében pedig attól sem riad vissza új filmje megvalósítása érdekében, hogy a főszereplő sztár, Kit Ramsey (Eddie Murphy) beleegyezése nélkül, titokban kell leforgatnia a produkciót. Ráadásul egy olyan szedett-vedett stáb segítségével, akik között az öntelt díva (Christine Baranski), az előrejutás érdekében bárkivel szexuális kapcsolatot létesítő, feltörekvő színésznőcske (Heather Graham), a stúdió eszköztárából bármit szabadon „kölcsönkérő” parkolóőr (Jamie Kennedy), valamint az olcsóságuk miatt alkalmazott, de hamarosan profivá váló mexikói vendégmunkások is megtalálhatóak.

A Fergeteges forgatás csupaszív komédiája Hollywood önreflexív kifigurázását nyújtja, aminek a kettős szerepben feltűnő Eddie Murphy az egyik központi alakja. Murphy egyszerre alakítja a saját harsány színészkarakterét kifigurázó – belül bizonytalan, összeesküvéselméletekbe és kínos szexuális fantáziákba bonyolódó – ripacs filmsztárt és annak kissé félkegyelmű, de végtelenül ártatlan öccsét, aki a főszerep eljátszása mellett örömmel teljesíti az éppen adódó lóti-futi melókat. A Steve Martin saját forgatókönyvéből és gyakori munkatársa, a bábmesterként elhíresült Frank Oz (Rémségek kicsiny boltja, A Riviéra vadorzói, Jöttem, láttam, beköltöztem) rendezésében készült produkció Murphy megszokott, gunyoros stílusához képest sokkal szentimentálisabb hangvételű, ennek ellenére sosem válik érzelgőssé. Így Martin melankolikus visszafogottsága kiváló kontrasztot alkot Murphy harsány manírjaival. (Lubianker Dávid)

Dreamgirls (Bill Condon, 2006)

Jócskán a Beverly Hills-i zsaru, az Amerikába jöttem és a Bölcsek kövére sikerei (?) után Eddie Murphy művészetének talán legismertebb alakítását nyújtotta a Dreamgirls című musicalben. Itt olyan spektrumban csillogtatta meg énektudását, amire sem előtte sem utána nem volt lehetősége. Jimmy Early karaktere a sokszor látott és alaposan bejáratott pop-rock-R’n’B-jazz-…, egyszóval zenei életutakra épül, főleg a házasságtöréssel és heroinfüggősséggel tűzdelt negatívumokra koncentrálva, Murphy mégis bohókásan szerethető karaktert alkotott. A Dreamgirls már megjelenésekor is megosztó volt, az idő pedig csak csorbította az érdemeit Murphy alakítása mégis kiemelkedő, amit (eddigi) egyetlen Oscar-jelölése is bizonyít.

Mit jelent az R’n’B? „Rough and black” – hangzik el Eddie Murphy szájából, ami magyarul annyit tesz durva és fekete. Nagyszerűen jellemzi ez a két szó Jimmy Early karrierjét, akihez a hatvanas évek Amerikája értelemszerűen nem volt kegyes. Viszont ő is sokat tett azért, hogy környezetének gyűlölt célpontja legyen. A folyton úton lévő feleségére fittyet hányó, ellenben minden más nőt meghágó énekes szerepét Eddie Murphy kiválóan formálja meg. De mindez kevés lenne, ha alakítása a zenei részen elbukna. Szerencsére nincs így, Murphy a Broadway musicalből készült film legmagasabb csúcsaira kalandozik, olyan produkciókkal, amelyek nemhogy megállják a helyüket Jennifer Hudson és Beyoncé dalai mellett, de helyenként túl is szárnyalják azokat. A Dreamgirls Eddie Murphy életművében egy kimagasló alkotás, amely elsősorban a színész-humorista-énekes személyéből a harmadik perszónára koncentrál. (Nagy Tibor)

A nevem Dolemite (Craig Brewer, 2019)

Eddie Murphy ezredforduló utáni karrierje finoman szólva sem volt a színész legjövedelmezőbb időszaka. Noha 2006-ban Oscar díjra jelölték (Dreamgirls), a Shrek-filmek sikeréből pedig valószínűleg élete végéig elélne, az ekkori főszerepei szinte mind kínos bukások voltak. Aztán jött a 2019-es A nevem Dolemite. Noha a Rudy Ray Moore életét feldolgozó film végül nem hozta el a várt Eddie Murphy reneszánszt, bőven bebizonyította, hogy van még kraft az egykori Beverly Hills-i zsaruban.

Rudy Ray Moore ugyan (felénk) nem a legismertebb, de kétségkívül a ’70-es évek egyik legnagyobb hatású fekete komikusa volt. A stand-up comedy és a rapzene úttörő hangja. Miközben főműve, a Dolemite című (fél)amatőr akciófilm a blaxploitation zsáner egyik alapja. Craig Brewer rendezése Moore életének legmeghatározóbb részét, a Dolemite karakter megszületése és a róla szóló mozifilm bemutatása közötti időszakot meséli el. A nevem Dolemite ugyan kissé naív és cselekményében nem túl eredeti, ám veszettül élvezetes. Az elmúlt évek legfunkybb filmje. Méltó tiszteletadás, az (amatőr)filmkészítés szeretetteljes himnusza. Kreatív alkotók és filmkészítő aspiránsok számára pedig valóságos energiafröccsként szolgál.

Murphy játéka pedig az egyik legfőbb tényezője annak, hogy A nevem Dolemite veszettül élvezetes.

Ugyanis hosszú évek után most először láthatjuk, hogy a színész-komikus élvezi, amit csinál, és a szerepe is érdekli. Murphy olyan kirobbanó energiával pörög, amilyenre talán a ’90-es évek eleje óta nem volt példa. Talán nincs is olyan jelenet a filmben, amiben ne lenne meg az a jellegzetes, tejbetök vigyora. Ám egy percig sem érződik erőltetettnek. Ahogyan az egész filmen, úgy az ő alakításán is csak az őszinte lelkesedés és a Moore iránti tisztelet érződik. (Pongrácz Máté)

Filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com