„Férfi és nő. Hogy érthetnék meg egymást? Hisz mind a kettő mást akar – a férfi a nőt – a nő a férfit.” – szól Karinthy örökbecsűje. A szerelem kimeríthetetlen témája a filmművészetnek, akadnak azonban olyan szerelmespárok, akik a megszokottnál is komplikáltabbnak tűnnek. Hogyan kötnek ki egymás mellett, működhet-e a kapcsolatuk? Vagy mindez csak a filmvászon illúziója?
A frissen mozikba került A szerelem természete című filmben egy filozófiaprofesszor és egy karbantartó alkot szokatlan, ám annál szenvedélyesebb párt. Ennek kapcsán összegyűjtöttünk tíz igazán valószínűtlen párost a filmtörténetből – míg némelyik kifejezetten mérgezőnek tűnik, máshol bebizonyosodik, hogy a felek valójában kiegészítik egymást vagy a legjobbat hozzák ki a másikból.
A víz érintése (Guillermo del Toro, 2017) – Elisa és a lény
Guillermo del Torótól sosem állt távol a romantika, pláne a szokatlan felállású, veszéllyel, halállal és szörnyekkel megbolondított szerelmi történetek. Ezt bizonyította a Hellboy-filmekben, ahol a távoli dimenzióból érkezett vörös Pokolfajzat (Ron Perlman) és a pirokinézissel megáldott Liz Sherman (Selma Blair) szeret egymásba, akik akár a világot is feláldoznák, hogy megmentsék a másikat a megjövendölt végzetüktől. Vagy ott van del Toro gótikus kísértethistóriája, a Bíborhegy. Ebben a fiatal Edithet (Mia Wasikowska) csábítja el a rejtélyes Thomas Sharpe (Tom Hiddleston), aki az esküvő után máris magával viszi a lányt vérszínű bíborban fürdő családi birtokukra, ahol nem csak Thomas fenyegető és féltékeny nővére, Lucille (Jessica Chastain), de a házban kísértő szellemek is lassan őrületbe kergetik a friss arát. Ezek után nem meglepő, hogy a mexikói fenegyerek a filmtörténelem egyik leghíresebb rémének,
A fekete lagúna szörnyének szokatlan párkeresését is el szerette volna mesélni.
Elisa (Sally Hawkins) nem átlagos takarítónő. Nem csak megnémult egy gyerekkori baleset miatt, minden reggelét egy metodikusan megtervezett maszturbálással kezdi a kádban, ráadásul egy titokzatos kutatóállomáson dolgozik, ahol egy horrorisztikus hal/ember hibridet (Doug Jones a maszk alatt) tartanak fogva. A kezdeti ijedtség után Elisa magányos munkaóráiban szépen lassan elkezd ismerkedni a Lénnyel. Először záptojás csemegével kedveskedik neki, aztán szavak nélkül elkezdik felfedezni az egymásban rejlő végtelen magányt és rájönnek, hogy nem csak egy barátság van kialakulóban, hanem egy annál sokkal bensőségesebb kötelék.
Del Torónak A víz érintésével nemcsak karrierje egyik legjobb filmjét sikerült lerakni az asztalra (azt a négy Oscart nem a szél hordta össze), de talán az egyik legérettebbet is, ami a szerelem ábrázolását illeti. A rendhagyó gerlepár története nemcsak meglepően felnőtt a nemiség és az elemi vágyak meztelenséggel való ábrázolása szempontjából, hanem a szótlan, csupán érintésekben és gesztusokban bemutatott megismerkedést tekintve is, ami az eredendő furcsaság ellenére is borzasztóan szép és őszinte. Szerencsére del Toro nem esik abba a csapdába, hogy A szépség és a szörnyeteg parafrázisaként visszaváltoztassa a férfit emberi mivoltába, mert ez teljesen szembe menne mindennel, amit képvisel. Elisa és a Halember kapcsolata ebben a bizarr formában nyeri el végső formáját, aminél bűn lenne elmismásolni a szavak nélküli érzelmeket és a fajok közötti szexualitást, hiszen pont ez adja a történet pikantériáját. (Sztepanov Márkó)
Harold és Maude (Hal Ashby, 1971) – Harold és Maude
Nincs talán a filmtörténetben földi, halandó emberi szerelmesek között nagyobb korkülönbség, mint Hal Ashby 1971-es filmjének két címszereplője, Harold és Maude között. A tizenéves fiú és a hetvenkilenc éves nő kapcsolata már a maga korában is abszurdnak hatott, nemhogy ma, amikor az internetezők egy részéből már az is heves méltatlankodást vált ki, ha egy párkapcsolatban az egyik fél neadjisten tíz évnél is többel idősebb a másiknál, pláne, ha egyikük még kiskorú is. A hatvan év korkülönbséget azonban Ashby nem megbotránkoztatásra használja, nem nevet ki és nem ítél el, épp ellenkezőleg. Legyen akármilyen furcsa és különös is Harold és Maude párosa, mégis képesek a klasszikus melodrámák legfontosabb alapértékeit képviselni egy olyan korban, amikor azok a nagyközönség szemében már csak lenézendő, érzelgős közhelyekké silányultak.
Nemcsak a köztük lévő korkülönbség teszi Haroldot és Maude-ot igazán furcsa párossá – már találkozásuk előtt is meglehetősen furcsák voltak külön-külön is. Harold heppje a halál: szórakozásból temetésekre jár, és unalmában kreatívabbnál kreatívabb öngyilkosságokat színlel anyja nagy bosszúságára; Maude azonban maga a szürke hétköznapoknak és az unalmas szabályoknak be nem hódoló életszeretet. Ahogy ez a két Wes Anderson-i csodabogár egymásra talál a társadalom általi meg nem értettségükben, Maude kivezeti a fiút halál iránti megszállottságából bele az életbe: gitározni tanítja, illetve spontánnak és vállalkozó szelleműnek lenni, élvezni az életet a maga egyszerűségében. A Harold és Maude tehát abszurd tragikomikuma ellenére is szívmelengető revizionista melodráma: képes visszaadni hitet abban, hogy két ember az ellenük összeesküvő körülmények ellenére is egymásra találhat, a legjobbat hozva ki egymásból. (Nagy Eszter)
Metró (Luc Besson, 1985) – Fred és Héléna
Cselekvő szerelem. Talán ez a legjobb jelző arra a valamire, ami Fred és Héléna közt történik Luc Besson Metró című második nagyjátékfilmjében. Fred széfet robbantott Héléna születésnapi buliján, de végül mindent visszaadott, kivéve „a dossziét”, így aztán egyszerre lohol a nyakában a rendőrség és a maffia is. Ja meg egy koncertet is le kell szerveznie, hisz’ valamivel Héléna szívét is meg kell hódítani. Mindezt természetesen a párizsi metró szubrealitásában. Ám a filmnek mégsem ő, hanem Héléna a valódi cselekvője: míg Fred története egy nyílegyenes vonalnak feleltethető meg, addig Héléna belakja az egész filmet, miközben le is pofoz mindenkit, aki nekifeszül az akaratának.
A metróvilág élő labirintusa és a benne végtelen átmenetben suhanó emberlények („így nem járkálhatsz itt, hisz úgy nézel ki, mint egy turista” – kapja meg Fred, mielőtt az öltönyét lecserélné valami frissen túrtra); a „fenti” világ kiüresedett, agresszív és értetlen intézményei; a film végére lopott pénzből összepakolt koncert (mind a helyszín, mind a zene önmagában) – ezek a dolgok testesítik meg mindazt, amit a nyolcvanas években „alternatív” jelzővel illettek. Na meg persze a szerelem: Fred meghúzza Héléna haját, aki erre felkutatja, pisztolyt ránt, a falhoz bilincseli, hogy aztán végül lassúzás után együtt gyönyörködjenek az éjjel felizzó hegesztőpisztolyok alvilági tűzijátékában. „Szeretsz akár csak egy kicsit is?” – kérdi Fred, golyóval a mellkasában, mire Héléna nem szól egy szót sem, csak szájon csókolja. Ezért mondom, hogy cselekvő szerelem.
Hepiend nincs, de Fred feltámad. Miért? Mert a változásnak még bőven nincs vége. Legalábbis nyolcvanötben. (Gerdesits Pál)
Ponyvaregény (Quentin Tarantino, 1994) – Butch és Fabienne
Tarantino kultmozijában a hentesmunka mellett a romantikára is maradt szufla, már ha a „kissé” szögletes Butch és a finomlelkű Fabienne kapcsolatát lehet romantikusnak nevezni. Butch megbundázott bokszmeccseken veri pépesre az ellenfeleit, és nem riad vissza az emberöléstől sem, míg Fabienne… nos, ő csak egy butuska lány, akire még annyit sem lehet rábízni, hogy elcsomagolja a férfi féltve őrzött óráját, amelyet többen is összeszorított farpofával óvtak a hadifogságban. Hogy mi köti őket össze? Rejtély. Annyi biztos, hogy Butch jóleső érzéssel bújik be az ágyba franciául csicsergő kedvese mellé, miután véresre ütötték a fejét – legalábbis Tarantino ilyen idillinek mutatja a helyzetüket. Ráadásul még a nő orbitális hibája sem tud éket verni közéjük. Bár Butch hosszasan szidja a nőt, mikor rájön, hogy az óra odavan, megenyhül hamar, és belátja, hogy a legegyszerűbb feladatok is meghaladják Fabienne képességeit.
Annyira különbözik a lelkiviláguk, hogy egy ilyen kapcsolat csak akkor működhet, ha a férfi totálisan leuralja a nőt,
az élet gyakorlati dolgait a szájába rágja, és tulajdonképpen gyerekként kezeli. Csak éppen ebben nincs semmi romantikus, hanem ez gyakorlatilag kimeríti a toxikus párkapcsolat fogalmát. Hogy miért nem érezzük mégsem annyira súlyosnak a Butch és Fabienne közti viszonyt? Talán a nő lágysága, kedves naivitása veszi el ennek a vadállatiasan ostoba viselkedésnek az élét, ahol egy seggekben rejtegetett óra többet ér, mint egy emberélet (emlékezzünk csak, Butch visszamegy a lakására az óráért, holott sejti, hogy Marsellus Wallace embere már nagyon várja, hogy puskavégre kapja).
Így 30 évvel a bemutató után, visszatekintve nem is olyan irreális kapcsolat ez, manapság minden második bokorból ilyenek nőnek: a kültelki suttyó beleszeret a kissé infantilis csajba, aki nem túl okos (le is lehet hülyézni gyakran), de jól néz ki, jó vele a szex, és bár idegesítő, végső soron férfinak érezheti magát mellette. Fabienne pedig megtestesíti az alávetett nő archetípusát: mindent el kell neki magyarázni, akár többször is, és még akkor is csak a baj van vele. Így kerülnek egyre lejjebb és lejjebb a spirálban, ami Butch egóvillogtatásán keresztül vezet lenéző csúfolódásokig és egy motelszoba berendezésének összetöréséig. Bár a film happy endet sejtet számukra, azért ne legyenek illúzióink: az ilyen párosok élete legtöbbször kapcsolati erőszakba torkoll. (Kovács-Moldován Tünde)
Harry Potter-sorozat – Hermione és Ron
Hermione és Ron szerelmének minden valamirevaló J.K. Rowling rajongó drukkolt, miközben olvasta a regényfolyamot. Kettejük kamaszos csipkelődése a könyvek humorának meghatározó eleme volt. Még ha oly különbözőnek is tűnhet első látásra e két karakter, a köztük lévő kémiát Rowling ügyesen érzékeltette az apró mozdulatokban, gesztusokban, és a néha elejtett félmondatokban.
Mindeközben a kalandokban rendkívül jól kiegészítették egymást, Hermione túlontúl elméleti tudása csak Ron szarkasztikus gyakorlatiasságával volt képes működő egészet alkotni, s nem egyszer kiderült, hogy egyikük sem boldogult volna a másik nélkül. E két alapvetően éleseszű és logikus gondolkodású figura voltaképpen ugyanazon elveket követte varázslóvilágbéli kalandjaik során, hogy aztán egy-egy problémát két teljesen különböző nézőpontból világítsanak meg. Mindemellett végig összetartozónak érezhette őket az olvasó, hiszen úgy általában megegyezett életfelfogásuk, barátságról, családról, és a legfontosabb értékekről, mely a felszíni különbségek ellenére, valljuk be, egy jól működő kapcsolat alapja. Hogy mégis mit keresnek a legvalószínűtlenebb szerelmespárok lajstromában? Erre a választ az adaptáció adja meg.
Ugyanis az, aki csak a filmekkel találkozott, összetartozásuk fenti érveire csak pisloghat, hiszen a vásznon ebből a komplex viszonyból lényegében semmi sem maradt. Ron gyakorlatias gondolkodása, a varázsvilág mélyreható ismerete néhány viccesnek szánt beszólásra, és folytonos aggódásra redukálódik, Hermione pedig azzal igyekszik szemléltetni lexikális tudását, hogy sokszor mesél arról, mennyi időt tölt a könyvtárban. Míg a könyvekben Ron inkább védelmező karakter, addig a filmekben a legtöbb esetben ügyetlen, balga figura, így nehéz elképzelni, mit láthat benne az okos és talpraesett Hermione. Ez, a vásznon pusztán kényszerűnek tűnő szerelmi szál az utolsó részekre már konkrétan szekunder szégyent vált ki a nézőből, ami aztán a Harry Potter és a halál ereklyéi második felvonásában a filmtörténet egyik legérdektelenebb első csókjába torkollik, hogy aztán még ezt tetézzék a lezárásban, egy, látszólag csak a gyerek miatt együtt maradó, válófélben lévő házaspárrá maszkírozott Rupert Grinttel és Emma Watsonnal. (Kéri-Keller Szilvia)
Spinédzserek (Amy Heckerling, 1995) – Josh és Cher
A film eredeti címe Clueless, mely utalhatna éppen arra is, hogy halvány lila fogalmunk sincs, hogy hogyan is tud egymásba szeretni Jane Austen Emmájának updaptációjában e két főszereplő, akiket nemcsak egy világ választ el egymástól, de ráadásul még mostohatestvéri viszonyban is állnak egymással, bár – és ez némi jogalapot azért visszaad a helyzetnek – nem gyerekkoruk óta nevelkednek együtt.
Kettejük különbözőségeit olyan egyértelmű gesztusokkal tolja Amy Heckerling rendező az arcunkba, mint hogy bemutatja, Josh egy Nietzsche-könyv mellől áll fel, hogy segítsen Chernek az autóvezetésben, vagy épp egy autóba ülteti Josh éppen aktuális barátnőjét és Chert, hogy lássuk, míg az egyik Hamletet olvas, a másik csak filmről ismeri azt. Ha ez mind nem lenne elég ahhoz, hogy úgy érezzük, ezek ketten nem is lehetnének különbözőbbek, gyakorlatilag megállás nélkül piszkálják egymást, és egyre komolyabb beszólásokkal kergetik kölcsönösen őrületbe a másikat. Ezek után hogy a viharba ne lenne kötelező a szirupos happy end, hiszen minden kislány már az oviban megtanulja, hogy „aki meghúzza a hajam, annak tetszem”. Sok éjszakánként telesírt párnáért felelős ez a régi, egészségtelen toposz, miszerint aki bánt, annak valójában tetszel.
Az, hogy az események alapján egy rövid liezonnál többet semmi esetre se jósolunk ennek a két karakternek, már önmagában felelős azért, hogy újraértelmezésben nagyot alkotott a Spinédzserek.
Jane Austen figurái ugyanis a maguk idején ugyanezekkel a különbözőségekkel hosszútávú elköteleződésre számíthattak. Nem is volt sok más lehetőségük, ha az elrendezett házasság helyett voltak bátrak a szerelmit választani. Emma, az olvasott, és a kor lehetőségeihez képest maximálisan cselekvő, ámde mégis gyermeki és naiv női karakter, és Mr Knightley, a bölcs, tanító jóbarát szerelme a XIX. század működő románca volt. Az elrendezett házasságok szokásrendszerében egy ilyen kapcsolat lehetősége maga volt a romantika és a női függetlenség csúcsa, mellyel Jane Austen görbe tükröt mutatott kora társadalmának. Épp ez a görbe tükör az, melybe Heckerling is belenézett, és rajta keresztül értelmezte a regényt, így a XX. századba áthelyezve figuráit, karikatúraszerűen felnagyítva tulajdonságaikat, saját korának ad fricskát. Ezen a szemüvegen keresztül értelmet nyer ez az egész működésképtelen kapcsolat, és hátradőlve boldogan merülhetünk el a Spinédzserek túl színes, túl cuki karikatúrájában, mely voltaképpen a ’90-es évek fiataljainak paródiája. (Kéri-Keller Szilvia)
Alkonyat-sorozat – Edward és Bella
Az Alkonyat-széria kétségkívül a popkultúra egyik legmegosztóbb posztmodern románca. A 2000-2010-es évek fordulóján Bella és Edward története az egyik legfontosabb párkapcsolati minta volt, ami alapján a kor fiatal tinilányai (és kamaszfiúi) így vagy úgy kialakíthatták a nagybetűs ideális és szép párkapcsolathoz való viszonyukat. Az első rész hatalmas marketing- és merchandise-hullámmal egyszerre érte el a plázákban és multiplexmozikban bandázó tiniket, valamint a korszak legfontosabb ellenkulturális fórumául szolgáló tumblr felhasználóit is. Erről a filmről és szerelemről mindenkinek volt (és van) véleménye, ami az esetek nagy részében semmiképpen sem neutrális.
Bella Swan (Kristen Stewart) egy széteső család romjain, új városba költözve ismerkedik meg Edward Cullennel (Robert Pattinson), egy 23 17 éves fiú testébe zárt, százéves vámpírral. Jellegéből adódóan a vámpírokhoz való vonzódás ugyan borderline-nekrofília, de mivel ezek a gyönyörű teremtmények mégis az élők sorában működnek, ezért a fantasy-elemek jótékony módon egy mostohatestvéri viszony izgalmassági szintjére emelik ezt az affért. A vámpírok jellegzetes, androgünszerű megjelenése és alapvető működése érdekes szexuális kisugárzással ruházzák fel őket. Azonban vérszívás miatt nehéz lehet egy maradéktalan bizalomra épülő, egészséges párkapcsolat fenntartása velük. Mindez nem fogja vissza Bellát, sőt, anélkül esik szerelembe, hogy bármit megtudna Edwardról és hogy bármiféle bizalom kiépülhetne közöttük.
Ezzel nincsenek egyedül, hiszen a néző sem tud meg róluk sokkal többet annál, hogy ők bizony szeretik egymást.
Ez a különös negatív-esztétika fontos és tudatos eszköze az íróknak, hiszen a karakterek minél kevesebb konkrét személyiségjeggyel rendelkeznek, annál több ember tud majd azonosulni velük. Csakhogy a személyiségjegyek nélkülözése miatt úgy tűnhet, hogy Bella vonzalma egyfajta különös vámpír/fantasy-lényekkel kapcsolatos fétisből jöhet. Bella a vámpírokat alapvetően egy tökéletes, magasabb rendű életformának látja, és az is imponál neki, hogy a Cullen család befogadja őt, így végre tartozhat valahova. Ez sajnos arra is utal, hogy Edwardhoz való ragaszkodása nem Edward személyiségétől függ – és ez sosem jó alapja egy párkapcsolatnak.
Az Alkonyat-széria írója, Stephanie Meyer hithű mormonként úgy építette fel Edward és Bella szerelmét, hogy az ugyan megfelel a mormonok erkölcsi alapelveinek, de ezen a közösségen kívül valószínűleg lengetnék azt a bizonyos vörös zászlót. Már az gyanús lehetett volna az első részben, hogy Edward valami természetfeletti oknál fogva képtelen a Bellával való szexuális kapcsolatra – minden sztereotipikus lányos apuka elégedett csettintésére. Viszont kiderül, hogy mindez a házasság előtti szex elkerülése érdekében történik. Edward az első adandó alkalommal belezsarolja Bellát a házasságba, és ekkor minden nominózum zöld utat ad. Az esküvő utáni önkényes – nem gyereknemzés céljából történő – szex kimondottan fájdalmas, de Bella ennek ellenére élvezi, aminek üzenete eléggé ambivalens. Nem sokkal a frigy után természetesen teherbe esés következik. A magzat ugyan belülről eszi a nőt és veszélyezteti az életét – ezzel együtt kívánja Bella mindenképpen, a saját esetleges halála ellenére is világra hozni,
ami az abortusz minden körülmények közötti, dogmatikus tilalmára utal.
A fentiek elsősorban a halandó és a természetfeletti lét összeegyeztetésének nehézségeiből következnek, de halandóbb jellegű problémák is megjelennek a két fél között. Kettőjük viszonya a későbbi részekben az érzelmi abúzus és zsarolás különböző formáin alapul. Ahelyett, hogy egyértelműen kommunikálnának egymással, és megbeszélnék nyíltan a problémáikat, önpusztítással próbálják befolyásolni a másik felet. Bármennyire mérgezők is legyenek egymás számára, nem számít, ebből már nem lehet kilépni, összetartozásuk eleve elrendeltetett. Sokat mond el erről a kapcsolatról, hogy a Szürke ötven árnyalatát eredetileg egy Alkonyat-fan fictionnek szánták. (Nagy Márk)
Tiszta románc (Tony Scott, 1993) – Clarence és Alabama
A kung-fu film- és Elvis Presley-rajongó videótékás srác (Christian Slater) egy mozimaratonon összetalálkozik az angyalarcú, szőkehajú, aranyszívű prostituálttal (Patricia Arquette), és mit ad Isten, minden ellentmondás ellenére egymásba szeretnek, nekiindulnak a nagyvilágba szerencsét próbálni. Szerelmüket látszólag nem szakíthatja szét semmi, a gond csak az, hogy a srác, Clarence a biztonság kedvéért fejbe lőtte a lány stricijét, az elhozott ruhás bőröndben pedig nem smink, hanem több kilónyi heroin van. Amit a maffia fogdmegjei szépen kérnek is vissza, de hullámvasútba belekeverednek még filmproducerek, zsaruk, lúzerek, fegyverek is. Az egészet szinte lángoszlopként vezeti előre a két fiatal egymás erősítő szerelme, ami csodával határos módon képes legyőzni minden veszélyt, fájdalmat, krízist, amit sokszor tudatosan-tudatlan ők generálnak maguk körül. Bonnie és Clyde a 90-es években, akiket John Woo angol-amerikai megfelelője, Tony Scott visz egy golyózáporos, vériszamos körre.
A Tiszta románc Quentin Tarantino korai munkásságának csúcsra pörgetett fúziója, a fiatal, nagydumás filmrajongó nedves álma, amibe mindent belesűríthetett a lázadó szerelmesek mindent felperzselő romantikájától kezdve az autósmozikban vetített nyers, erőszakos bűnmozikon át a hongkongi heroic bloodshedben látott belassított tűzpárbajokig. Viszont Clarence és Alabama története eredetileg egy hatalmas szkript része volt, ami azt követte volna, hogyan válik a két, fokozatosan kiábránduló hősszerelmesből könyörtelen tömeggyilkos, akiket egész Amerikán végigüldöznek. Végül ezt QT okosan félbe vágta, a pozitív oldalt elküldte Tony Scottnak (a negatívat meg átírta és Született gyilkosok címmel továbbküldte Oliver Stone-nak). A kirobbanó narancssárga naplementéket vászonra festő, szintén romantikus lelkületű angol azonnal tudta, mi a szíve és lelke ennek a sztorinak: Clarence és Alabama szerelmének őszinte, szinte naiv önzetlensége, ami teljes kontrasztban áll a film összes többi karakterével, akik leginkább csak hátba szúrják egymást a saját érdekeiért.
A szerelmespár viszonyában végigmenő, szinte meseszerű fordulatokat kiemelik a személyiségükben lévő ellentmondások:
Clarence folyamatosan a saját önbizalmát próbálja erősíteni azzal, hogy a cool csávó szerepét játssza (miközben a tetteinek sokszor súlyos következménye van). Közben minden interakciója Alabamával mély őszinteséget áraszt, előtte meri sebezhetőnek mutatni magát, amit nem engedhet meg a többi nehézfiú előtt. A lány tudja, hogy a fiú mások előtt szerepet játszik, de csak azért, hogy őt védje. Alabamának semmi oka nem lenne Clarence-t szeretni (eredetileg a srác főnöke bérelte fel, hogy a magányos tékásnak adjon egy szép estét), de hát az érzelmekre sokszor nincs ráció, csak az ösztönös megérzés, hogy a sok popkult duma, Elvis-rajongás és póz mögött egy olyan ember rejtőzik, aki csak arra vár, hogy megtalálja a másik felét.
Egy látszólag teljesen valószínűtlen, de hiteles tisztaság van ebben a szerelemben, ami képes túlélni mindent, és Scott filmje ezt az érzést tudja tökéletesen megragadni. Ez az a plusz, ami a dögös Tarantino-dumák, a dögös zenék és a brutális akciójelenetek mellett a mai napig bebiztosítja a kultstátuszt a Tisza románcnak. (Szabó Kristóf)
Pomádé (Randal Kleiser, 1978) – Danny és Sandy
Danny és Sandy egy furcsa pároknak szentelt listán? Náluk valójában összeillőbb pár nem létezik – a film 110 percéből 100 viszont pont arról szól, mennyire lassan is jönnek erre rá, úgyhogy ennek tiszteletére mégiscsak itt a helyük.
Danny és Sandy egy nyaralás során ismerkednek össze, minden azonnal klappol, és életük legszebb hónapjait töltik a tengerparton kézenfogva andalogva. Amikor azonban hűvösebbre fordulnak a napok, a két szerelmesnek vissza kell térnie a középiskolába (oh, azok a csodálatos hetvenes évek, amikor mindenkinek tök oké volt, hogy a 24 éves John Travolta és az akkor már bizony 30 éves Olivia Newton-John egy filmben még csak az érettségire készülnek). Arra azonban egyikük sem számít, hogy Sandy családja Ausztráliából Amerikába költözik, és a lány is a Rydell High-ban folytatja tanulmányait – ugyanott, ahol a helyi nagymenőnek számító fiú is tanul. A halkszavú Sandy arra számít, hogy visszakapja lovagias szerelmét, csakhogy a bandavezér Danny nem engedheti meg magának, hogy pipogyának mutatkozzon haverjai előtt.
Egy egész tanévnek kell eltelnie, míg a két szerelmes ismét egymásra talál.
A musicalirodalom egyik leghíresebb távduettje, a Summer Nights is rögtön rávilágít a két hős látszólagos különbözőségére: kettejük nyári kalandjait Danny túlzásokba esve, a valóságot erősen felturbózva meséli el, míg Sandy lerántja a leplet a történtekről, és sokkal romantikusabban tálalja az eseményeket. Már itt látszik, hogy míg Sandy átadja magát az érzelmeinek, Dannynak elsősorban az számít, mit gondol róla a banda. A gond mindig abból fakad, amikor Danny azért, hogy legyen mit mesélnie a srácoknak, átlépi – sokszor a saját komfortzónájából is kilépve – a határokat. Végül rájön, Sandy nélkül semmit sem ér, akármilyen menőnek is látszik, ezért visszavesz a stílusából – ekkora azonban Sandy is megérti, mennyire fontos Dannynek a barátai megítélése: leszámol a jókislány figurájával, és igazi dívaként csavarja a fiút az ujja köré.
Hogy miből látszik, mennyire egymásnak teremtette őket a sors? Mindkettő hajlandó feladni a stílusát a másik kedvéért, de ez valójában egyik részről sem igazi áldozat, hiszen mindketten mindkét szerepben remekül elboldogulnak. (Molnár Kata Orsolya)
Testről és lélekről (Enyedi Ildikó, 2017) – Mária és Endre
Meghökkentő szerelmespárokat a magyar filmekben is találunk – az elmúlt években például a Liza, a rókatündér elátkozott Lizája egy kitartó rendőr mellett talált boldogságra, a Veszélyes lehet a fagyi radiológusa (és luxusfeleség ikertestvére) pedig egy darukezelőbe szeretett bele. A legkülönösebb példát azonban bizonyára Enyedi Ildikó csodaszép filmje, a Testről és lélekről kínálja, amelyben két zárkózott, magányos, érzelmeit kifejezni képtelen ember talál egymásra – de csak az álmaikban, a valóságban már döcögősebb a viszonyuk. Mária és Endre valójában hasonlítanak egymásra, de ez nem hogy megkönnyítené, inkább megnehezíti a kapcsolódásukat.
Az autisztikus vonásokat mutató, gyermeki Mária (Borbély Alexandra) és a megkeseredett, cinikus Endre (Morcsányi Géza) ugyanazt álmodja: szarvasként találkoznak egymással egy harmonikusabb, igazabb életben. Amikor azonban a valóságban is megpróbálnak egymás felé nyitni, az vagy esetlen lesz, vagy egyenesen katasztrófába torkollik. Tapogatózásuk során sok a súrlódás, de elsősorban önmagukat kell legyőzniük: Máriának az érintéstől, az emberektől és a kapcsolatoktól való félelmét, Endrének pedig le kell vetkőznie a büszkeségét, keménységét. Egy kapcsolatban törvényszerű, hogy védtelennek, kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, sokat hibázunk és úgy érezzük, alkalmatlanok vagyunk erre az egészre, azonban a Testről és lélekről rámutat, hogy ezzel nem vagyunk egyedül: ott van mellettünk a társunk, aki ugyanígy érez. Enyedi Ildikó átadja a hőseit a szerelemnek, filmje mégsem túlságosan rózsaszín: a befejezés sokkal inkább kétesélyes, mint diadalmas. Ettől érződik valódinak. (Gyöngyösi Lilla)
