Rendkívül összetett filmet láthattunk az idei Titanic fesztiválon Stéphane és Guillaume Malandrin jóvoltából. A fejetlen ember keze álomszerű látomás a családról, a kényszerről és az igazsággal való szembenézés nehézségéről.
Eva (Cécile De France) műugróbalesetet szenved, és amikor felébred, nem találja testvérét, Matthiast (Bouli Lanners). Meglátogatja, de lakásában csak két ismeretlen férfit talál, akik az egyik levágott kezét követelik rajta. A testvérét kétségbeesetten kereső Evát, apja (Ulrich Tukur) újra edzésre kényszeríti. A férfi valamit elhallgat lánya elől.
A rendező-forgatókönyvíró testvérpár igazi nagy elődöket idéz meg filmjével, minden pillanatban jelen van Hitchcock és Lynch. A feszültségkeltés igazi nagymesterei, súlyos atmoszférát tudnak teremteni anélkül, hogy a filmzenék manipuláló hatását időről időre kihasználnák. Kiváló a helyszín választás – mint azt a Budapestre látogató Stéphane Malandrintól megtudtuk, a film számos jelenetének színhelyéül szolgáló brüsszeli katedrális volt a legelső, amiről a film készítése során döntöttek. Történetük nagyon komplex, számos izgalmas kérdést feszeget. Talán pont ez a komplexitás az, ami megbocsáthatóvá teszi a kissé zavaros történetvezetést – a filmkockákon oly annyira keveredik a jelen és a múlt, a vízió és a valóság, hogy a néző szinte biztosan elveszti a fonalat – de talán nem is baj, hiszen a történet főhőse, Eva is elveszik a történések forgatagában, hogy aztán a film végére, a nézővel együtt jusson el a megértés és a szembenézés megkönnyebbüléshez vezető katarzisához.
